A Milos Podinky felhasználó összes verse >>>
Amit elmulasztottam
Gyere, tarts velem most egy kicsit
a sorok mentén szép lassan, párhuzamosan,
bontsd szét velem ezt a világot,
érezd, milyen kicsi,
rakd össze magadban.
Szeretnék egy kollektív tudat lenni,
nem csak része, egésze,
mindent körbeölelni,
az élő és élettelen anyagok atomjait átcsoportosítani,
kimenni és érezni a levegőt úgy, hogy én vagyok az időjárás,
de el is bújni a fűszálak közé, a madarak tolla közé,
a molekulák közé, a piszok, a mocsok, a fertő közé,
hogy senki se találhasson rám.
Most itt vagyok, a saját testemben,
ízületeimet tőrothadás sorvasztja,
feneketlen mocsok, ami bennem van,
csupa ásvány és genny, kerozin és égő gyufa,
megtörve, hajlataimban géppuskafészkekkel.
Itt vagyok én, elbújva a mocsokban, tettek nélkül
magamban.
Bár majd azt mondom később, hogy ez készakarva,
hogy ez így jó, és megpihenek végre, és hogy nincs vége,
hogy nagy út után tértem oszló húsba és vérbe,
kérem, hogy hidd el, hogy én voltam az a nagy ember,
az, aki kollektív, az az időjárás,
mondjátok ezt rólam majd, ha meghaltam.
És ha kimentek, és fáztok, ne az időjárást okoljátok, hanem engem.
