A Bakos Mónika felhasználó összes verse >>>
Egy farkas fájdalma
Csillagot hozott ma a sötét éj,
testemen végig fut egy fura remegés,
még a hóban hagyom nyomom, érzem én,
a sötétség körül vesz és végig mér.
Méltán vágytam a halálra, az élet..
az élet már túl fárasztó volt, méreg,
legalábbis számomra, de nem végleg
mindig volt valami érzés, ami féltett.
Fájdalmam így üvöltöm az éjszakába,
hogy hallja a hold, és ő egymagában,
az érzés mintha csak magánzárkában
tartana, nem égetne, mint a máglya,
de záporoznak már a fekete cseppek,
mintha csak enyhülést hoznának erre,
csak a lelkemre ne fagynának, mert bármerre
keresném a kiutat, a naphoz, nem menne,
nem találnám, mert elveszett, az utolsó,
az életet lehelő, a mindenen áthatoló,
melegséget hozó kis sugár, mily szívbemarkoló,
küzdenék, de nincs miért, na ez a lehangoló.
Vadásznék rád, ne menekülj előlem Kincsem,
nem vágytam még így senki vérére, itt nem,
nem te vagy az egyetlen áldozat, hidd el,
nekem még mindig ugyanúgy fáj minden
Mosolyogj, mert megtörtént, ne sírj,
mert bántalak, nem akarom, de még bírd,
mert nem itt lesz vége, bár látom ez téged kiír
az élet forgatókönyvéből, de talán az gyógyír
lenne a sebeidre, ha feladnám, ha nem küzdenék?
Könnyebb lenne, ha véget érne, és nem lennénk többé?
Egyszer már megtettem, még egyszer nem, nézz mögénk,
mit látsz? Romokat netán egy tündérkertet? Sötét
a múlt, amit látnod kell? Nem, az éj sötétjében
csak nyugalom van, vihar utáni csendjében
már csak a farkasok vonyítanak, negédesen,
szívhez szólóan, nyugtatóan, bár még nem
talállak Téged, szeretnélek, mindennél jobban,
és amíg várok rád, addig nyugszom a Holddal,
jéggé dermedve, mint mindig, és várom azt,
amikor már nem kell tőled félnem soha.
