A Bakos Mónika felhasználó összes verse >>>
Újra
Én előtted, te előttem, mit is vártál te, tőlem?
sosem hittem volna, hogy így találkozunk újra mellőzve
a szavakat, csak egymás szemébe bámulva, de előre
kell mennem, hisz nincs mit mondanod számomra,
én mégis ölelnélek, de sajnos itt van a záróra
hiányzol néha, nem lehetsz itt velem,
de illatod mámora betölti a teret.
Úgy gondoltam rendben van minden ezen a világon,
de akkor mi is kellett ahhoz, hogy kettőnk útja elváljon?
Minden és semmi, a sors vagy én, a végén úgyis mindig én bánom.
Vicces, nem? Innen nézve ironikusnak tűnnek a szavak, amik az elején
még szépek és jók voltak, de mostanra már rég értelmüket vesztették.
Emlékezni jó, ha fáj is, minden érintésre, kedvességre, na de mért?
Mert jobb így létezni.
Rajtam a jégcsapokat a nap sem olvasztaná fel soha, vajon mi
nevelt engem ilyenné, amilyen most vagyok? Talán semmi,
de könnyen meglehet, hogy te, mégsem hibáztatlak, nyugi,
ennyire mélyre nem süllyedek, csak köszönöm a szép emlékeket,
de még szánj rám egy pici időt, hogy újra kapjak egy kis melegséget,
mert te voltál a személyes napom, ami ha túl közel jön jól megéget,
de hidd el, jó volt akkor.
Olyan rossz, hogy nem vagy már, mégsem hoználak vissza, kár,
mert nem tehetem, ha megtehetném sem tenném meg Kiscicám,
örülök, hogy boldog vagy és mégis bánom, hogy másnál jársz,
ambivalens érzelmek netovábbja ez, amit ha tehetnék, elásnék
jó mélyre, na de akkor nem én lennék az az őrült mazochista lény,
megszenvedtem már a múltat s jövendőt, s mindez mégsem volt elég,
bárcsak átélhetném újra...
Minden rémálmomból a hajnal ébreszt fel, és néha csak ülök
az ágyamon, várva arra, amikor kimondom: kész, vége, megőrülök!
De nem csodálkozom, ha ez már megtörtént, talán ezért gyűlölöm
mindazt, ami arra késztet, hogy boldogtalan legyek, utálom,
hogy ilyen vagyok, bárcsak olyan lenne minden, mint egy álom,
na de belátom, ez nem tündérmese, ahol minden úgy megy, ahogy kitalálom,
és épp ez a halálom.
