A Bakos Mónika felhasználó összes verse >>>
Vihar utáni csend
Felnézek az égre és látom már,
elrontottam, hidd el, tudom, hogy fáj,
Szerelmem még zakatol az eltűnt szavak vágányán,
Mondd, hogy te is így érzel és halálomig várnál rám.
Na jól van, én már fáradt vagyok,
ennél többet adni még én sem tudok,
hagyjuk az egészet, majd megoldja magát,
ha meg másképp alakulna, maradna a magány.
Ne szenvedj, nem kell, megszabadítalak a kínodtól,
ha nem tetszik valami, tudod merre van az az ajtó.
Tudod, mindig bíztam benned, és fogalmam sincs arról
mi vezetett odáig, hogy azt meg kelljen tenned, Mackóm.
Fogadd el, én ilyen vagyok, változni nem fogok,
ha nem kellek már, a szemembe mondd édes, ha nem gond.
Régen futottam utánad, talán jól tettem, te bolond,
mért ne tettem volna? Örökké ott lesz a szívemben a nyomod.
Valahol mégis bánt, kicsit nagyon, hogy ilyen vagy,
mégsem tudok ellene tenni semmit ma, majd talán holnap,
addig maradok a telhetetlen tehetetlen, de üt az óra,
mikor meggondolom, hogy megéri-e ez a mindennapos tortúra.
Emlékezz, milyen jó volt régen, a vak is látta, szerettelek
téged, most a távolság rabolna el és nekem kell megvédenem,
mi mostanra maradt, a por és hamu, újra életre kell keltenem,
hogy sikerül-e, nem csak rajtam múlik, mert neked kell döntened.
Előled menekülök el, mégsem bújhatok el, mert a bánat játszik
ellenem, minden szilánk vág, apró sebet ejtve, sosem tudni
mennyi heget okozva kínoz tovább, de azt hiszem nekem megéri
minderre a magyarázat; sosem tudnék ennyi mindent elengedni.
Sokszor mondasz sok bántó dolgot, mégis mosolyoddal kárpótolsz,
ha itt lennél, nem engednélek el, tudom, közhely, mégis, a hangod
a fejemben él, hívogat és csábít, nem tudok tőle szabadulni, ott,
belül, még ha csak ámít is, tudnod kell, szívemben élsz még valahol.
