A Váradi Krisztina felhasználó összes verse >>>
Az emmausi úton
Ha utad éppen Emmausba vezet,
S szívedből a remény magja is kiveszett,
Hitetlenül menekülsz egyre messzebb,
S nem érted, mi előtted beteljesedett,
Próféták szava nem él immár benned,
A csalódás álmaid sötét verme lett,
Érzéseid csapkodnak szárny szegetten,
S a gyász borít egedre sűrű felleget,
Űr tátong, hol maradnod kellett volna,
Beszippant a feledés örvénylő tava,
Türelmed és hited árván zokogja,
Hogy ne várj tovább, hisz vágyad a sors pora.
Hol a dicsőség helye halványodó,
S holnap kétsége lassan mindent eltipor,
Félelem zár elmédre néma béklyót,
S rabláncon vergődő akaratod fogoly.
Magányos utadon melléd szegődve,
A régi szavak újra visszacsengenek
És kísérőként ismerősnek tűnve,
Jó barátoddá lesz majd ott egy idegen.
A hangja balzsam, reményt hozó virág,
Mely éppen terád hinti öröm illatát,
S hogy repdesni kezd lelked pilleszárnyán,
Szíved gerjedezve dobban vérbársonyán,
Vigasz harmata létszirmodra száll,
Felismered, ki volt az égi útitárs,
Mennyekig ér a háladal kiáltás,
S a zengő hang, mint szózat, szent pecséttel áld.
Minden megtett lépés csöppnyi áldomás,
Mely híven őrzi múló élted zálogát,
Míg úgy fogad az eltűntnek hitt barát,
Mint az örök idők földi vándorát.
