A Szabó Zselyke felhasználó összes verse >>>
Emlék a pirosról
A szürkületben lépdelt egyedül,
Mint árnyalak a sírhalmok felett,
A magasba kémlelt szüntelenül,
De nem látta a ragyogó eget.
Szemét valami eltakarta,
A világ csúf szürkébe ment át,
Nem látott többé színeket,
Csak sötét, fekete éjszakát.
Az út egyenesen állt előtte,
Nem volt rajta elágazás,
Mintha direkt neki festették volna,
Úgy haladt hegyen, s völgyön át.
És ahogy ment és ment előre,
Az emlékek mint házak, sorban hagyták el,
Meg-megállt néhol kis időre,
S farkasszemet nézett emlékeivel.
Mind csak egy villanás, egy röpke pillanat,
De ő hosszú óráknak élte meg,
Minden egyes emlék benne mély nyomot hagy,
S lelkére forró bélyeget égetett.
Volt egy különösen kedves darab,
Egy gyönyörű olajfestmény,
A színek kavarogtak rajta,
Mint a fények az ég peremén.
Az égővörös, a bordó, a piros,
Mind oly gyönyörű színek,
De nem láthatja őket soha,
Szájában keserűvé váltak az ízek.
Lassan az út végéhez közelgett,
csak annyi ideje maradt még,
Hogy végig gondolja pontosan ,
Ez az út vajon mennyit ért?
Az előtte járó lélek,
Ki kitaposta az utat,
Vajon jó irányt választott e,
Megtalálta e a helyes kiutat.
Az út végéhez érkezett,
Ahol csak egy sírkő pihent,
A táblára írva saját neve,
S hogy mióta fekszik odalent.
A sírhalom oly magányosan állt,
Mint ő egész életében,
Csak egy kismadár szállt rá,
Forró könnycseppet ejtve nevére.
*
Az árnyalak szemét lehunyta
Hisz' úgysem láthat többé színeket,
Hogyan is láthatná ő a pirosat,
Ha piros vére nem ad neki többé életet.
