A Varga István felhasználó összes verse >>>
Fekete – fehér
Fakó képpel, roskadó lábakon csoszog.
Kendője pruszlikot karol.
Ajtóhoz lép, nyikorognak a sarkvasok.
Dermedten áll a szélben.
A fákról sötét madarak válnak.
Könny ül szemébe, fátyolos gondolat.
A harang bongva, tompán kondul.
Hívja híveit az óriás alak.
Magánya sikolt a csöndben.
Károgva válnak a sötét madarak.
Gyászol a templomos tömeg
Hangtalan, fekete törzzsé olvadón.
Haladnak a hóban,
Reccsen, szakad minden perc.
Szállnak a sötét madarak.
Sülthús illatát hozza a szél.
Arculcsapva a kendős, kalapos véneket.
Az álom lustán érkező halál.
S mint szendergők a hóban, csendesen bandukoltak.
Szállnak a sötét madarak.
Enged a fagy e térben.
Fájó szív olvasztja kapcsait.
Összeesik az anyőka is ebben a képbn,
Már nem mozdul törölni könnyeit.
S a hófehér tájról, fölröppen egy éjfekete madás.
