Connect with us

Megosztott versek

A Varga István felhasználó összes verse >>>



Tonuzoba halála

István arca, mint a márvány.
Ül a ravatal előtt kábán.
Gizella, mint a bálvány.
Könnycsepp szeme sarkán,
Csendben előrenéz.

Imre herceg fekszik.
Halott a teste, arca fehér.
Vadkan ölte, pogány vadkan,
Ott az Igfon erdején.
Sötét és mély, halálos mély.

Gyorsan, csendben,
Minden rendben,
Palástból mise ruha lett.
István őszen, márvány arccal,
Ül egy vasderesen.

Három zászló királyi nép,
Kétszáz lovas varég,
Velencés Péter az élen,
István vasban, arca kemény.
Vágtatnak a besenyő felé.

Abádi révnél, Duna partján
Tonuzoba vár.
Elküldve nemzetsége,
Messzire ment a hegyeken át.
Még az este a hegyeken át.




Asszonya őszen,
Mellette csendben,
Tüzet piszkál, pityereg.
Hallani, jő egy lovas sereg.
Tudják ők, István közeleg.

Fegyvercsörgés, ló nyerít.
Tonuzoba nem mozdul.
Leszáll a király, felé lép,
Az öreg a tűzbe néz.
- Ülj le mellém nagy király!-

István leül, ő is tűzbe néz.
A katonák bent, sötétben állnak.
-Megölted a fiam vezér.
Miért tetted? Beszélj! –
Mereven a tűzbe néz.

Hatalmas csönd telepszik ez éjre.
Mint bálványszobor a két arc.
Így ülnek a nagy némaságban,
Lelkükben dúl csak a harc.
Őrjöng bent a lélek, az értelem kába.

Majd Tonuzoba szólal.
Csendesen, megfontolt a hangja.
István mozdulatlan hallgatja.
- Atyám, Tonuzoba, még Taksony úr idején jött erre a földre.
Nagyatyám, Ürkünd nagykán, a tomaj törzs vezére.

Népünk osztottuk gyepű gyűrűre, határ védelmére.
Vezérlő nemzetségem nyári szállásán vagyunk éppen.
Kabánnak hívják nemzetségem, így beszélő szó a nevem.
Tudom, miért kerestél engem. Tudom Vászoly, merre van.
Tudom, hogy fiai lovon, mint ahogy az enyémek is azon.

Vászoly, néném unokája, a maglód nemzetség feje.
Maglód pedig, Kabán nemzetség testvére.
Tudom idegen nyugati urak, azt mondják
A múltat sírjuk vissza. Addig mondják, fordítják,
Míg igazukat tettünk nem bizonyítja.


Nincs bennem ártó szándék. Senki iránt nem haragszom.
Élem életem, teszem naponta a dolgom.
Vajk, mikor gyermekek voltunk,
Vidáman együtt játszottunk.
Együtt mentünk vadászni, együtt lőttünk az íjjal.


A nyarakat együtt töltöttük. Együtt mentünk először haddal.
Barátom és rokonom vagy, akkor elvittél magaddal.
Mikor eljött az ünnepek ideje, együtt szállt madaram, madaraddal.
A te fájdalmad, az én fájdalmam is egyben.
Imre, mintha fiam lett volna… Hercegem. –

- Beszélj a napról, a tettről Tonuzoba!
Parancsolja István a királyod, s nem Vajk.
Az én jó Égi Atyámtól az új nevem marad.
István vagyok, minden magyarok ura.
Beszélj, Tonuzoba! –

A besenyő arca merev.
Asszonyát nem látni.
A fénygyűrűn kívül ül,
Hangtalan potyognak könnyei.
Ez a világ most, e-szavakba szédül.

- Vadászni indultunk, mint tudod.
Levente, Béla, Aba úr, Péter a Velencés,
Imre úrfi, és én. A menet végén.
Imre szólt, beszélni akar,
Ne hallja senki mit akar.

Lemaradtunk, az Igfon völgyében.
A sűrű erdő elejében.
Imre megállt, solymászának intett.
Én is elküldtem a legényeimet.
Kettőt kérdezett a herceg.

Öreg Isten látja, mintha gyermekem lett volna!
Imre kérdezett, hűséges maradok-e hozzája?
Hűségem, szívem dobbanása,
Záloga lelkemnek, merre megy a halálba.
Esküm, Imre kezébe ajánlva.

S ő kérdezett, miért vagyok még pogány?
Országa keresztény tartomány.
Mondta, keresztelkedjek meg hamar,
S lovagi címeket ad azonnal.
Én szóltam, öreg vagyok az ilyesmihez.


Nékem már jó az öreg Isten.
Jó pusztai besenyő Isten.
Le én már nem cserélem,
Nem vinne rá a lelkem.
Kök-Tengrité a szívem.

Reggel, amikor felkelek, Őt látom a fényben.
Az Ő lelke száll, sólymom szemében.
Este Ő világít, s hívei a csillagok.
Én vagyok, aki vagyok,
De az vagyok, s az is maradok.

Erre Imre mondá, bese vagy, bese.
De így is szeretlek öreg bese.
Szabad vagy, mint a neved.
Nem nyugszom, míg keresztséged el nem nyered.
Így, lassan az erdőbe menet.

Majd a múltról beszélgettünk.
Taksony úrról akart tudni többet.
Kölpény vezére mesélt atyámnak,
Ő mesélt az udvarának,
Így ismerem történetét Bulchu halálának.

Elmeséltem a mondát, egy kerál születését.
Nem tetszett Imrének az igazság,
Szemében hirtelen megvetés.
Majd Gézáról beszéltem, hogy nehezedtek a keresztek.
Hittem, tudnia kell Imrének.


Holnap király lesz belőle, hát ezért.
Messziről rokonom, elmondtam az igazságért.
Géza halálát, Vecelinnel. –
István összeszorított ajakkal, szúrósan néz.
Tonuzoba halkan, folytatja történetét.

- Imre mondja, hazug vagyok.
Erre én csak hallgatok.
Aztán mondja kutyaevő a fajtám.
De terelni fog,
Várnak ránk a templomok.

Lassan haladtunk,
Ő Jézusról beszélt.
A testvéri szeretetről,
S hogy vér a vére ellen nem tör.
Mondtam, a való sokszor más.

Szembekerül apa a fiával,
Nász a násszal,
Kerál a nagybátyával.
Mert a régi szelek már túl öregek.
Új szelek az igazak, azok kellenek.

Én öreg vagyok, jók az öreg szelek.
Imre nyugodni látszott.
Rólad beszélt, boldognak látszott.
Majd a menyasszonya került szóba.
Az esküvő terve, nagy vadászat, lakoma.

Majd Koppány úrról kérdezett.-
- Ugyan mit?- Csattant fel István.
- Csatátokról meséltetett.
- Nagyon szószátyár lehettél,
Hogy ennyi mindent meséltél.

- A herceg kérdezett, felelnem köteles.-
- Egy nem tudom, nem emlékszem is elégséges!-
- Elmondtam néki mindent.
Bár ne tettem volna, ma is élne…
Nem rántott volna kardot ott a berekbe.

Elmondtam a parancsot,
A csata után Koppány sebesen,
Várába vonult, lassan gyógyult.
Te, István, Gizellával látogattad,
Békülni a szíved szólogattad.

Vecelin is elkísért. Ő mindenhez ért.
A várba rögtön beengedtek.
Csodálkozva Koppányt nézegetted.
Eléd jött, boton támaszkodott.
Akkor kiadtad a parancsot.


A kaput gyorsan megrohanták,
Vitézeid a várat elfoglalták.
A horkát arra kötelezted,
Egy hét múltán keresztelkedjen meg.
Nemet intett Koppány.

Az Istene, Álmos Istene.
Minden magyar szerető Istene.
Lóra ültél, mondtad, majd Vecelin meggyőz.
Haza indultál, az idő mindent feledésbe űz.
Vecelin kardot ránt, megöli Koppányt,

Fejét levágva nemzetségét gyalázza.
Majd az élettelen testet, zsákba húzva,
Elindul utánad a fejedelmi tartományba.
Erre Imre kiáltva szidalmaz.
Nem hiszi, hogy apjaura mindezt tudta.

Koppány csatában levágva,
Nem otthonában, sebesülten,
Hiába érzi, nem akarja tudni,
Ez az igazság, s mintha a titkai
Madárként repülnének, csivitelnének,

Elárulnák e gyáva tettet,
Megölni egy sebesültet…
Otthonában meggyalázni,
Nem tudhatja senki!
S mint hazugot, meg akart büntetni.

Kardot rántva felém döfött.
Szóltam, ne tegye, nincs már értelme.
Csak én tudom idegen, más senki.
Ő szúrt, alig tudtam fokosommal védeni.
S hírtelen felém lépve, tőröm belészaladt a testébe.

Hiába térdeltem felé,
Rimánkodtam, itt ne hagyjon,
Mit tettem én szerencsétlen,
Szívem szakadt azon a napon…
Legényeim rohantak, hozták a lovakat.


Már nem élt, mikor lóra ültem.
Már jött a többi úr.
Még egyszer hátra néztem,
Majd vágtába fogtam,
Mint ki elméje elborult. –

István arca szürke, viasz.
Egy mozdulattal Péterért riaszt.
Péter mondta, ő a besenyő.
Az értelem ehhez soha fel nem nő.
Lassan szólal, fel sem néz.

- A fiam akarata szerint,
Megkeresztelkedsz.- Tonuzoba csak legyint.
-Vén szél vénembernek való.
Tengri a mindenható.
Úgy élek, ahogy régen, nincs bennem félelem. –

Egy gallyat vesz a földről a király.
- Ha kettétörik, szavam törvény.
Vagy kereszt, vagy halál.
A kaszás ember megtalál. –
S a gally törve vagyon.

- Tonuzoba immár halott.
Katonák, a sírgödröt ássátok!
Lovas temetés lesz, a régi rend szerint.
A vezért asszonyával temessétek,
Keleti irányba betemessétek! –

A katonák értetlen álltak.
Tonuzoba és asszonya szótlan
De élve vártak, csak a tűz körül álltak.
Péter üvöltve, a tisztek is kiabáltak.
A legények sírgödröt ástak.

Cölöpöket vertek a földbe,
A vezér lovát kötötték.
Ráültették Tonuzobát,
Mellé dobták fegyverét.
S mögé ültették asszonyát.


Csendben telt el az utolsó óra.
A ló szügyig elföldelve.
Dalba kezdett Tonuzoba,
Az utolsó imádságos dalba.
Énekelt hangosan a vezér és asszonya:

„Megyek feléd Uram.
Atyja minden fénynek.
Befed kegyes mosolyodra
Jóságával a szentlélek.
Megyek feléd Uram, és nem félek.

Fonák világon az én atyám,
Ott lakik a népem.
Mint besenyő szabad madár,
Feléd szállok Teremtő atyám.
Fiadként büszkén lépek.”

A lovat íjjal lövik,
Dobják az utolsó lapát földet.
Szörnyű halállal halva,
Tonuzoba Teremtőjéhez tért meg.
István, néma könnyel, árván, hazatérhet.

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top