A Sidney felhasználó összes verse >>>
Nézzettek rám (Gyilkolnék a tekintetemmel)
Aznap sétáltam az utcán, eső-áztatta betonon suhantam,
attól, ahogy rám néztetek, az életemet rögtön meguntam.
Mind ocsmány képű, és mocskos kis emberi lényként éltek,
ugyanazt eszitek nap, mint nap, és ugyanattól féltek.
Eddig csak gonoszan és bosszúsan néztem vissza rátok,
magamban azt gondolván, "a jó kurva anyátok".
Akkor csak visszanéztem a földre és máson járt az eszem,
de magától ökölbe szorult a csontos, csupasz kezem.
Nézzetek rám, faszkalapok!
Nézzetek rám újra!
Imádom, ahogy az arcát a nő undorodva a kezébe fúrja.
Sötét vagyok és csúnya vagyok és imádkoztok értem?
A síromra majd azt vésik, hogy tizenhét évet éltem.
És leköpitek a pókhálós sírt, de én visszaköpök rátok,
úgy követlek majd titeket, mint egy undorító átok.
Nézzetek rám, emberi lények, szörnyedjetek el!
Hogy hogyan tud ez felébredni, amikor a nap is felkel?
Nézzetek rám faszkalapok, hányjatok örökké vért!
Mondjátok azt magatokban; "ezt ki alkotta és miéért?!"
Nézzetek rám, emberi lények, az ocsmány, fehér képemre!
Ki ez a lány? Ki ez a szörny, ez az élet koszos szégyene?
Ma már sétálok az utcán, nappal szárított betonon lépek,
s még mindig érzem, ahogy szemeitek tekintete éget.
És vigyorgok gonoszan, ahogyan ijedten, furán figyeltek,
de én ma már a szememmel réges-régen megöltelek titeket.
Sidney 2015.10.19.
