A Mária Grünczeisz felhasználó összes verse >>>
monochrome
Órák.nem beszélsz.
Elvetél.
Benned hogy elküldj,bennem hogy szeresselek.
Ülünk.
Cseréljünk szerepet.
Én fekszem le melléd.
Tudom tudom. a hideg parkettánál csak a kádakat szereted jobban.
Nézzük a fehér plafont, az üres életteret.
Az emlékek.-mondom közönnyel,
s átlót húzok a szíved felett a levegőbe.
-Lemoshatatlan foltokat hagyok a falaidon.-
(megint próbálok valami maradandót és utánozhatatlant mondani,
hogy neked egyetlen legyek,
s tudom ,hogy most már csak büszkeségből mondok szépeket
mert nem akarom azt ,hogy ha majd a lányodnak mutatod
azt a képet a koliról amin hárman vagyunk rajta,
a srácról aki mögöttünk sétál el többet mesélj mint rólam.
Most olyanok vagyunk ,mint két idegen közé szorult ölelés.
