A Sárosi Szabolcs felhasználó összes verse >>>
Magány
Felkeltem nagy hévvel.
A hidegrázott éjjel.
Nagy émelygés jött rám
Csak arra kértem valakit,
hogy hallgassa meg imám.
Belül reszkettem,
s a víz vert.
Nem tudom, ily későn
Isten miért kelt.
Szìvem hevesen dobogott és fájt,
mintha vasdrót szúrná szívem bánatát.
Csak tudnám mi nagy bánata lehet kicsimnek.
Lehet nem látja a világot elég szépnek.
A roskadt padlóra léptem,
s valahogy egyre jobban féltem.
Végig sétáltam a folyosón,
majd benéztem a szobákba.
Sehol senki. Egyedül lennék?
Itt hagyott a világ magamra?
Csak a sírást folytottam magamba.
Féltem. De mitől azt én sem értem.
A lámpa fénye kialudt,
s vele ezer lélek is.
Bágyadt voltam és rossz kedélyű.
Kívülről is támadt sok ezer tű,
véres fájdalom.
Az utcákon jártam,
de csak a novemberi ősz öreg fáit láttam,
melyről lehullottak a lomha levelek.
Üres volt az utca és csendes.
Persze későre járt ez természetes.
Azonban ez mégis más volt.
A félelem túl nagy nyomást gyakorolt.
A betonjárda végén elillant szavam.
Akkor éreztem igazán egyedül magam.
Sírtam, sírtam gondoltam csak rossz álom.
Sajnos nem álom volt, hanem a valóság
sötétben rejtőző lelke. A magány.
Igen ez várt rám. Senki más.
