A Varjú Zoltán felhasználó összes verse >>>
Jön a reggel
Hosszasan vajúdik az elgyötört,
testet öltött fájdalom.
A sötét lepelbe borult, horizont teste,
néz az első fénysugárba,
s ahogy ében szín porcelánja
fájdalmában összetört,
megszületik a hajnal
s a kakasszóval
az éji csendet dáridóval,
így múlatja el a szánalom.
****
Széles mosolyával ébredezik,
vöröslőn a napkorong.
Szikrákat hányva, fehérre izzik
és lassan felkúszik az égre,
fel magasra, s közben egyre csak hízik.
Dagadó kebellel, ontja magából
a meleg sugarát a Földre,
felhőket oszlatva el.
Forgatja arcát az égre
és mindenkire a magasból,
lelket melegítő tekintetével...
féltőn óvva, őrizve figyel.
****
Nyugtalan álomból, kelti az ébredést
a hajnali harmat, nedves könnycseppjeivel
a hátrahagyott, kedves de hűvös ölelést,
ami körbeér a fűszálon
és azok tengerén
a bevetett puha ágyon
és az ágya előtt, annak végtelen szőnyegén.
A csillogó kristálycseppek,
a szivárványt megcsúfoló színnel,
mint a csiszolt gyémánt fényei,
benne úgy lobbannak fel,
akár a szerelmesek,
mikor kéjjel,
egymás karjaiban, lángok közt
égnek el.
Lám így lesz a sötét éjszakából,
világos pirkadat
és érkezik el...
közénk, ez a csodálatos reggel!
****
Paks, 2016. február 9.
