A Varjú Zoltán felhasználó összes verse >>>
Úton vagyok
Úton vagyok már, s nézem a messzi tájakat,
amelyek mellettem sebesen suhannak tova,
a füstölgő kéményeket a városszéli gyárakat.
Repedezett omladozó fala és a betört ablaka,
komoran néz reám, bennem szól szomorú sóhaja.
Úton vagyok, egyre csak nőnek a kilométerek,
ami köztünk most fal, mit ledönteni nem lehet.
Távolság, amit majd ezután, még csak növelek
az út szélén a szél hordja a lehullott falevelet.
Deres már a hajnal, elhozta a metsző hideget.
Úton vagyok már s miközben tőled távolodok
az elmémnek labirintusában a kiutat keresem,
ki a komor sötétből a fényre és rád gondolok.
Otthagytam Nálad derűs kedvem s mosolyom
zálogban, ha visszatérek remélem megkapom.
Frankfurt-Hahn, 2015. 12. 07
