Meghalt Borbély Szilárd

Szerdán tragikus körülmények között elhunyt Borbély Szilárd: közölte a család a Dehir.hu-val. Borbély Szilárd költő, író a kortárs irodalom egyik legsikeresebb szerzője volt. Nincstelenek című regénye minden irodalmi toplistán az élen végzett.

Borbély Szilárd Fehérgyarmaton született 1963 novemberében, 1989-ben kapott diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, később itt kezdett tanítani, a szerdai napig a Debreceni Egyetem oktatója, egyetemi docense volt.

Borbély Szilárd a kortárs irodalom legsikeresebb debreceni szerzője volt. Nincstelenek című 2013-as regénye szinte minden irodalmi toplistán az élen végzett; a szakma és a közönség szerint sem született ennél jobb könyv 2013-ban Magyarországon. A klasszikus magyar irodalom kutatójaként is ismert Borbély Szilárdnak 1988-tól napjainkig közel húsz, többségében lírai kötete jelent meg. A közönség színpadi szerzőként is ismerhette, a debreceni Csokonai Színház több darabját, drámáját bemutatta, köztük a Halotti pompa című verseskötet alapján készült színdarabot is.

Díjait felsorolni is nehéz, megkapta a József Attila-díjat, a Csokonai Vitéz Mihály-díjat, az Alföld-díjat, idén januárban pedig a Mészöly Miklós-díjat vehette át.

Jankovics József irodalomtörténész méltatásában azt mondta, a díjat odaítélő bizottság soha nem látott egyetértésre jutott azzal az általános szakmai vélekedéssel, hogy az előző időszak legkiválóbb regénye a Nincstelenek, amellyel szerzője berobbant a magyar irodalom élvonalába.

(fotó: szinhaz.hu)

A szomorúság, komorság jellemzi Borbély Szilárd világát, ennek jegyében született meg a regény, amely „eldurvult, mindenből kiábrándult emberi lények mélyvilági passiójaként” jellemzett. A szerző erkölcsi kötelességének tartotta megírni a fikciós, de személyes emlékekre támaszkodó írást, azért, mert neki sikerült otthagynia ezt a világot – tette hozzá az irodalomtörténész.

Borbély Szilárd emlékére
In memoriam Borbély Szilárd

Áfra János nekrológja (kulter.hu)

Te megmutattad nekünk, hogyan lehet írni a fájdalomról. A sajátról és másokéról. Hogy lehet írni ilyenkor, mikor a hiány, a bánat végképp eluralkodik. Bűntudatom van mindnyájunk miatt, akik itt éltünk veled Debrecenben, a te „Dogville”-edben, és mégsem ismertünk eléggé, nem voltunk kellőképp hálásak a jelenlétedért.

Nem rólad, hanem Neked írok, mert hiszem, hogy most vagy csak igazán, megbékélve egy sérült élet fájdalmaitól, hiszen már húsz éve is azt írtad versbeli hangodon: „a test nem vezet túl rajtam”, hisz „az egymásután utáni vagyok”, és nekünk most hinni kell ebben, hogy képesek legyünk szóhoz jutni. Hinnünk kell a megmaradásban, a felejthetetlenségedben, a minden utániságban, vagy valamiféle állapotban, amire nincs is méltó szavunk. Remélem hát, hogy utolérnek még érzéseink és az ebben az életben már pótolhatatlanul elmaradt mondatok.

Remegő kézzel írok, mert nem tudom, hogy merészelem… De vallanom kell, hisz már látom: ha valakihez többször lehetett és kellett volna szólnom, az te vagy. Mert ha nem is magadért, de miattunk talán maradtál volna, ha igazán tudod és elhiszed, mekkora súlya van a fizikai jelenlétednek, s mindannak, ami páratlan érzékenységednek köszönhetően a kezed alatt született. De milyen áron, milyen fájdalommal.

Emberiességed, halk szavúsággal társuló szerénységed mindnyájunknak példa marad. Követhetetlen. Ismételhetetlen. De épp ezért példa. Ha olyan megértéssel és kétkedés nélküli bátorítással fordultunk volna mindnyájan hozzád, ahogy te fordultál az irodalomban szárnypróbálgató egyetemistákhoz, a fiatal pályatársakhoz, biztosan boldogabb világban élnénk. És ettől te is nyugodtabb lettél volna a testedben, azt hiszem.

Hosszabban egyetlen egyszer beszélgettünk, részint akkor is mások előtt, és sajnos nem arról, amiről kellett volna, nem az érzéseidről és még csak nem is arról a megrendítően fontos életműről, ami – felfoghatatlan haláloddal – a csúcsán végleg lezárulni látszik. Azonban fontos szövegeidnek a magyar irodalomtörténet megkerülhetetlen részévé kell válniuk, mert ebben már nem hibázhatunk. Mi, itt Debrecenben különös felelősséggel tartozunk. A kulturális provincializmus árnyékán kívül persze tisztán látszott eddig is, hogy leírt szavaidban már mindig jelen leszel. De reméltük, hogy nem hagysz magunkra bennünket ilyen korán ezekkel a súlyos mondatokkal, önakaratból. Sikereid rémisztő nyomást jelenthettek, tovább növelve a rég kiérdemelt megbecsültség lokális felemásságából fakadó rossz közérzetet, az élet által rád szabott családi tragédiák terhét…

(fotó: haon.hu)

Mikor a halálod előtti nap egy közös barátunk jelezte, hogy a Művészetek Palotájában rendezett esteden – egykori tested estjén – különösen gondterheltnek tűntél, aggodalommal írtam neked, hogylétedről érdeklődve, de szűkszavú válaszod nem nyugtatott meg. Másnap pedig, 2014. február 19-én megtörtént, amire még gondolni sem mertünk, el kellett menned. Ugyanattól a barátunktól értesültem, a fájdalom lebénított, de a még ettől is erősebb hála – mindnyájunk kimondatlan, nem eléggé hangsúlyozott hálája – szóra kényszerít, bár tudom, hogy korábban kellett volna.

Mert ahogy írtad, a „A nyelv halott angyal.” és „A halott angyal a visszatérés.”. Könyveid ereje miatt most már te jelensz meg, mikor olvassuk őket, te vagy a szöveg általi átérzés őrangyala. Most már így kell emlékezünk rád, hogy ne legyen úrrá rajtunk a nyomodba szegülés vágya. Hiszen kiderült, hogy nem a te terhedet volt hivatott könnyíteni a fájdalmak megfogalmazása, hanem a miénket, és te a traumák újraélését is vállaltad ezért. Értünk. Hála mindenért! Nyugodjon békében a test, lelked útját derű kísérje és terjedjen tovább szellemed!

(forrás: kulturpart.hu, kulter.hu)