Connect with us

Márciusi titkok

Hírek

Márciusi titkok

Elszavalta Petőfi a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén? Kiről nevezték el a Pilvax kávéházat? A státusfoglyok közül kit felejtettek el kiszabadítani a forradalmárok? Ki volt a múzeum portása, aki fogadta Petőfit? Ma is izgalmas kérdések, amelyekre van válasz.

Többségükre Ráday Mihály és Katona Tamás 1848/1849 emlékhelyeiről szóló, több mint félezer eredeti fotót és dokumentumot tartalmazó szórakoztató képeskönyve ad feleletet, amely az egykor népszerű televíziós műsor nyomán készült. Segítségül hívjuk még a magyar múzeumok oldalát is.

Ráday Mihály, akinek a Magyar Televízióban 1980 óta futott Unokáink sem fogják látni című városvédő sorozata, és Katona Tamás, az ismert történész a nyolcvanas évek második felében 14 esztendeig tartó vállalkozásba fogott: évente több adásban mutatták meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc (emlék)helyeit, színes történetekkel, kevéssé ismert részletekkel közelebb hozva a nézőkhöz az eseményeket és a hősöket. Nemcsak a Kárpát-medencei, hanem – az akkori emigráció nyomdokain – a távolabbi helyszínek is sorra kerültek, többek között Kossuth törökországi, angliai, amerikai, olaszországi tartózkodásának, útjainak állomásai. A példátlan „történelemleckéből” most könyv készült, amelynek első kötete nemrégiben jelent meg a Corvina Kiadónál. A szerkesztésben Katona Tamás tavalyi halála miatt két másik szakavatott történész, Csorba László és Hermann Róbert vett részt.

A szerethető korszak

„A tévésorozat részben amiatt született meg, mert a világot járván azt tapasztaltam, másutt rendben vannak a temetők, nálunk meg nincsenek. S ha az ember elmegy ezekbe a panteonokba, mint amilyen Londonban a Westminster-apátság vagy Párizsban a Saint-Denis-katedrális és a Pere-Lachaise-temető, akkor azt látja, hogy ott a nemzet nagyjait megbecsülik. A választás azért esett 1848-49-re, mert minden hibájával és tévedésével együtt ez a kedvenc korszakom. A műsorba persze nemcsak temetők kerültek be, hanem minden olyan hely is, amelynek köze volt a forradalomhoz és a szabadságharchoz” – mondta Ráday Mihály.

Szerinte ez az időszak több ok miatt is nagyon szerethető. Ekkor vette kezdetét a polgári átalakulás, s nagyon fontos volt, hogy a feudális ország, ha Európához képest késve is, de végre polgárosodjék. A korszak azért is vonzó és izgalmas, mert annyiféle ember – magyar, szerb, német, zsidó, örmény – fogott össze és küzdött együtt a szabadságért: mindannyian függetlenséget, önálló politikát és gazdaságot akartak.

Nem lett Üdvlelde

„Amikor közelgett 1848 140. évfordulója, arra gondoltam, színes történetekkel meg lehetne szerettetni a kort, megmutatni azokat a helyeket, ahova érdemes kirándulni, vagy amelyeket érdemes karbantartani. A temetők állapota csak az egyik, de lényeges vetülete ennek. Senki sem törődött azzal például, hogy hol van Kossuth Lajos édesanyjának a nyughelye, így arra sem figyeltek, hogy Belgiumban ne egy névtelen közös sírba tegyék, amikor felszámolták a temetőt. Nekünk, magyaroknak valahogy nincs érzékenységünk ehhez. Széchenyi István annak idején Nemzeti Üdvleldét szorgalmazott, vagyis olyan temetőt, ahol az ország nagyjait helyezik örök nyugalomra. Erre jó magyar szokás szerint nem azon vitatkoztak, miként lehetne ezt megvalósítani, hanem nekimentek Széchenyinek, mondván, biztos azért találta ki, hogy legyen ingyen sírhelye” – mesélte az ismert városvédő.

Ahogy a forradalom, úgy a műsor története is tele van érdekességekkel. Erdélyben például egy darabig azért nem forgathattak a nyolcvanas évek végén, mert Ráday Mihály ott persona non gratának, azaz nemkívánatos személynek minősült egy néhány évvel korábbi, Románia II. világháborúból való kiugrását feldolgozó filmje miatt. Érdekes volt az is, amikor odatelefonáltak egy Hajdú-Bihar megyei falu tanácsházára, kérdezve, hogy ugye ott van egy ’48-as sírhely. Amint odaértek, a temetőben óriási gaztenger hullámzott, de a keresett sírhoz egy méter széles sétaút volt kaszálva…

A sorozatnak lettek eredményei is. Amikor elmentek a ma Bulgáriában lévő, 1849-ben még Törökországhoz tartozó Vidinbe, ahol Kossuthék átlépték a határt, tudták, hogy a magyar képzőművészeti főiskola által adományozott emléktábla ott van – csak épp a pincében találták meg. Azóta kirakták. Csorba László révén sikerült meglelni az olaszországi Bagni di Luccában azt a rózsaszínű házat, ahol Teleki Sándor – Petőfi barátja, a vad gróf – élt, és ahol Alexander Dumas-t vendégül látta. Azóta az az épület is meg van jelölve.

Nyomok a világban

Ráday Mihály erről azt gondolja: „Fontos, hogy legyenek megjelölve ezek a helyek, és hogy minél többen tudjanak róluk. Jó érzés, ha az ember valahol magyar nyomot lát. Élt például egy Winkler Lajos nevű garibaldista, aki egy időben Velence parancsnoka volt és a Szent Márk tér melletti egyik utcácskában van emléktáblája. Rómában, a Gianicolo-dombon Türr Istvánnak áll szobra. Mindig halálosan bosszant, hogy a legnagyobb magyar útikönyvekben is megemlítik a szicíliaiak palermói nemzeti panteonját, csak arról nem ejtenek szót, hogy ott temették el Tüköry Lajost – Luigi Tukoryt – egy díszes kriptában, hogy a város egyik legszélesebb útját róla nevezték el, és hogy méteres emléktábla van azon a házon, ahol meghalt. Fontosnak tartom, hogy Teleki Blanka sírja legyen rendbe téve Párizsban. Nem az a lényeg, hogy a földi maradványait hazahozzák, mint ahogy hazahozták Mészáros Lázár hadügyminisztert Angliából. Az a jó, ha nem hozzák haza, hanem ott tartanak ünnepséget az ottani magyarok és a külképviselet.”

* * *

12 titok március 15-éről

Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei című kötetből 1848. március 15-ével kapcsolatban is számos érdekesség derül ki. Lássunk 12-t!

1. A fiatalok 1848. március 14-én este a Pilvaxban véglegesítették a 12 pontot, a magyar nemzet követeléseit. Ekkor tették bele, hogy a státusfoglyokat ki kell szabadítani, s ezért a katonaságra vonatkozó két pontot egyetlen hosszú pontba vonták össze.

2. A márciusi ifjak az utókor által Pilvaxnak elkeresztelt kávéházat a bérlő nevéről Fillinger kávéháznak nevezték. A tulajdonos Pilvax Károly volt, aki egyébként Pillwaxnak írta a nevét. A kávéház március 15. után a Szabadságcsarnok nevet kapta. Az épületet, amelyben a Pilvax működött, 1911-ben bontották le.

3. Március 15-én reggel hat forradalmár indult el a Pilvaxból, mindenki más elkésett.

4. A Landerer és Heckenast nyomda nem tudta elég gyorsan kinyomtatni a Nemzeti dalt és a 12 pontot, ezért Irinyi József hazaküldte a tömeget ebédelni azzal, hogy találkozó három órakor a múzeumnál.

5. A Nemzeti Múzeumnál aztán több mint 10 ezer ember tolongott. A fiatalok beszédeiket a lépcső melletti bal emelvényen mondták el.

6. A tömeg ezután a régi pesti városházára indult, ahol létrehozták a nemzetőrséget. Az épület az Erzsébet híd építésének esett áldozatul.

7. Ezt követően a már 20 ezer ember Budára vonult a Helytartótanácshoz. A Lánchíd akkor még nem készült el – csak 1849-ben avatták fel -, így a mellette lévő hajóhídon mentek át.

8. A forradalmárok elérték, hogy a Helytartótanács szabadon engedje Táncsics Mihályt, aki a cenzúra megsértése miatt ült börtönben. Az épület, ahol raboskodott, 1948-ban háborús jóvátételként amerikai tulajdonba került. Még ma sincs magyar kézben. Kossuth Lajos ugyanott volt fogoly 1837 és 1840 között.

9. Még egy politikai, vagyis státusfogoly volt akkor Pest-Budán, Eftimie Murgu román ügyvéd. Ő a pesti Újépületben raboskodott, de „bent felejtették”, és csak egy hónap múlva szabadult. Mindvégig kitartott a forradalom mellett.

10. Táncsicsot feleségével, Seidel Terézzel együtt egyetemi hallgatók húzták hintón a Nádor fogadóig, amelynek bérlője jó üzleti fogásként a legszebb szobát adta oda nekik. Táncsics nem is volt ott az esti ünneplésen a Nemzeti Színházban.

11. Aznap eredetileg is a Bánk bánt játszotta a Nemzeti Színház, azaz nem kellett változtatni, hogy a forradalomhoz illő nemzeti darab legyen műsoron.

12. Két márciusi ifjú kapott kokárdát aznap este két szép színésznőtől: Laborfalvi Rózától Jókai Mór, Szilágyi Lillától Bulyovszky Gyula. Mindkét szerelemből házasság lett.

1848 március 15-re gondolva a legtöbb embernek a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsője jut először az eszébe, a szavaló – valójában szónokló – Petőfi képével. De a háttérben, talán a múzeumpalota homlokzati nagy oszlopai között ott állhattak a múzeum tisztviselői, hivatalszolgái is.

Kettő biztosan jelen volt: Kubinyi Ágoston igazgató és Kovács Péter kapus. Előzőt a magyar kultúrtörténet jelentős alakjának mondhatjuk, utóbbiról viszont ma már semmit sem tudunk. Az egyszerű kisemberekről ugyanis nem írnak a krónikák, nem szólnak róluk cikkek, tanulmányok. Mi most szakítunk ezzel a gyakorlattal: a nemzet múzeumának első portásáról írunk, aki majd fél évszázadon keresztül fogadta az intézmény látogatóit. Többek közt a „márciusi ifjakat” is.

A múzeum első portása

Kovács Péter későbbi szeretett főnökéhez, Pulszky Ferenchez hasonlóan 200 éve, 1814-ben született. A Magyar Nemzeti Múzeumot felügyelő József nádorhoz 1844. december 6-án folyamodott portási vagy famulusi (azaz hivatalszolgai) állásért. Ebből a levélből derül ki, hogy Kovács korábban Almásy Józsefnél volt éveken át huszár, majd Nyáry Antal bárónál szolgált. Folyamodványában megemlítette, hogy Kubinyi igazgató már évek óta ismeri őt, és valóban, amikor 1845. május 1-jén a múzeum első embere a kilenc pályázó személyből őt terjesztette fel a nádorhoz a Nemzeti Múzeum kapusának (németül: Portier, innen a portás szó), a következőket írta róla: „… ki legjobb korában levő s’ csinos állású ember levén, magyar, német és szláv nyelven beszél; uraságától mint józan, nyájas viseletű és kötelességeit hiven s’ pontosan teljesitő szolga dícsértetik; kit magam is öt évtől fogva ismerek, és előszámlált jó tulajdonairól személyesen meggyőződve vagyok.”

József nádor az előterjesztést elfogadva 1845. május 2-án Kovács Pétert nevezte ki a Nemzeti Múzeum kapusává, kérve az igazgatót, hogy az állással járó lakásra és bérre vonatkozóan tegye meg javaslatát. Kubinyi Ágoston ezt követően a kinevezett kapus számára a következőket kérte díjazásul: „1. 240 forint ezüst pénzben évdíjul. 2. Formaruhája (:Magyar Mente, süveg buzogány és kard:) költségeire évenként 40 forint pengő pénzben. – Ezen öltözeti tárgyak azonban mindenkor az igazgató rendelése szerint fognak készittetni; ide értvé, hogy a’ kard és buzogány hosszasabb időre adatnak. 3. Egy szoba, konyha, s’ fakamarából álló szabad szállás a’ Museum épületében. 4. Három öl tűzi fa évenként.”

Portásbot, 1847
(Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár – Kardos Judit felvétele)

 

Kovács a kinevezés után felmondta addigi állását, és május 15-től megkezdte tényleges múzeumi szolgálatát. Kezdő fizetésként megkapta az igazgató által kért juttatásokat, amelyekből a 40 pengős ruhaátalány különlegesnek számított, amennyiben azt csak ő kapta a múzeum alkalmazottai közül. Kellett is ez a pénz, mert a nyitvatartási napokon díszmagyarban kellett szolgálatát ellátnia, így egy idő után mindig újat kellett készíttetnie magának. (Néhány ruhadarabot ma is őriz tőle a Nemzeti Múzeum, amelyekből egy teljes öltözet a múzeum állandó történeti kiállításán meg is tekinthető.) Kardot végül nem kapott, csak buzogányt, amelyet a kor legkiválóbb magyar ötvösművésze, Szentpétery József készített el. Kovács 1845-ben beköltözhetett az új, ekkor még nem teljesen kész múzeumpalotába. Ő volt a múzeum történetében az első portás, hiszen korábban sohasem volt ilyen állás az intézményben, de az új épület nagysága ezt megkívánta.

A portás munkaköre

Kovács Péter 1845. májusi kinevezésekor és munkába állásakor már készen volt a múzeum új szolgálati szabályzata, amely többek között a kapus munkakörét is meghatározta. Sok feladata volt, amit jól mutat, hogy az első magyar nyelvű szmsz házirendjében huszonkét pontban rögzítették őket.

A Magyar Nemzeti Múzeum eredeti, ma is használatos kapukulcsai
(Dabasi András felvétele)

Először is minden kapukulcs az ő felügyeletére volt bízva, hiszen alapfeladata volt a múzeum kapuinak nyitása és zárása, és neki kellett figyelnie arra is, hogy ne jussanak be az épületbe (de még a körbekerített ún. küludvarra, a későbbi Múzeumkertbe sem) bizonyos nem kívánatos személyek, mint például házalók, koldusok vagy verklis zenészek. A kapus felelt az épület tisztaságáért csakúgy, mint az épület környékének rendjéért. A házirendben ezzel kapcsolatosan többek között ezt olvashatjuk: „Minden idegen, ki a’ házba bejő, csizmáját a kapu aljába megfogja tisztítani, ‘s erre, ha úgy kivántatnék, a’ kapus által emlékeztessék.” Egy másik pont pedig ezt írja elő: „A belső udvarok tisztán tartása, minden folyósok, lépcsők söprése, a’ kapus és udvarszolgák kötelességeikhez fog tartozni, ennek egyébiránt reggeli 9 óráig mindég meg kell történni.” A múzeum ugyanis ekkor nyitott. A kiállítás nyitását a múzeum ma is meglévő, 1848-tól használt kis harangjával a kapusnak kellett jeleznie. Ő fogadta és igazította el a látogatókat. Az ugyancsak 1848-ban bevezetett nyitvatartási rendszabályokban kötelezővé tették a botok, nap- és esernyők, kardok és bárminemű más fegyverek leadását a kapusnál, akinek ezért a látogatók ún. botpénzt fizettek. Ez Kovács Péter számára jelentős kiegészítő jövedelmet jelentett, mivel az egyenkénti befizetések őt illették meg. Soós Lajos (1879-1972), a Magyar Nemzeti Múzeum egykori híres természettudósa Négy évtized a Múzeum körút mentén című memoárjában erről a következőket írta: „[Kovács Péter] Híres és nevezetes volt arról, hogy mint vagyonos ember hagyta ott múzeumi állását és ment nyugdíjba. Vagyonának forrása a botpénz volt, azok az 5 krajcárok, amelyeket botjuk, esernyőjük megőrzéséért a tárak látogatóinak fizetniök kellett, s amelyek a portásé voltak. Elgondolható, hogy tetemes összeggé kellett nőniök akkor, amikor a tárakat mindennap látogatók százai, sőt ezrei tekintették meg, s amikor a férfiak a divatnak megfelelően, majdnem valamennyien bottal jártak. Meg hát eső is csak esett. Kováts bácsi gyűjtötte az öt krajcárokat és vette rajtuk a Hazai Első Takarékpénztár részvényeit.”

Az említett feladatok mellett a múzeum portása osztotta szét a téli tűzifát, és arra is figyelnie kellett, hogy azt a múzeum udvarán aprítsák fel, bent az épületben ugyanis tilos volt.

És Kovács Péter ezt a sokirányú munkakört lelkiismeretesen, mindenki megelégedésére látta el.

„Nagy idők” tanúja

Kovács Péter sok mindent megélt a Magyar Nemzeti Múzeumban eltöltött évtizedek alatt. Tanúja volt uralkodói látogatásoknak, a múzeum dísztermében tartott számos koncertnek, amelyeken olyan nagyságok vezényeltek, mint Liszt Ferenc és Erkel Ferenc. Tanúja volt az országgyűléseknek, amelyek 1848-ban, 1861-ben, 1865-ben, majd 1867-től folyamatosan hozzátartoztak a múzeum mindennapjaihoz. A Nemzeti Múzeum egy ideig tehát az ország háza is volt, így tulajdonképpen – legalábbis egy ideig, amíg nem alkalmaztak saját kapust – ő látta el az országgyűlés portási feladatait is. Nevével még az országgyűlési jegyzőkönyvekben is találkozhatunk, például a képviselőház 1867. február 23-i, 94 ülésén kerül elő személye, amikor a Tisztelt Ház arról dönt, hogy Kovács kapjon a múzeumban maradt képviselőházi ingóságok őrzéséért és épségben tartásáért 50 forint kárpótlást.

Az említetteken kívül persze még sok jelentős eseménynek lehet tanúja, hiszen a múzeumban tartják 1859-ben a Kazinczy-évforduló nagy megemlékezését, a következő évben pedig a Széchenyi István halála utáni legjelentősebb gyászünnepélyt. Ez utóbbival kapcsolatosan olvashatunk egy kedves történetet a korabeli sajtóban, amely arról szólt, hogy Bécsből egy angol utazó a megemlékezésre Pestre sietett, s amikor a múzeum épületéhez ért, és meglátta a lépcsőzet aljánál álló cifra ruhás portást, azt gondolva, hogy egy előkelő mágnással találkozott, tiszteletteljesen meghajolt. Feltűnt neki, hogy a díszmagyarba öltözött ember még mélyebb bókkal viszonozza az övét, de azt, hogy mekkorát tévedett, csak az ünnepség után tudta meg.

Kovács Péter tehát „nagy idők” tanúja volt, de amire egész életében talán a legszívesebben emlékezett vissza, az 1848. március 15. volt. A múzeum kapuit a szokott módon aznap is kinyitotta, és mivel szerdai napról volt szó, a látogatók a néhány héttel korábban kiadott új nyitvatartási rend szerint a múzeum képtárát tekinthették meg, amire reggel 9-től 13 óráig volt lehetőségük. Ebben az időben ugyanis az egyes tárak, gyűjtemények nem egyszerre, hanem a hét két-két napján várták a látogatókat: hétfőn és csütörtökön az érem- és régiségtár, kedden és pénteken a természetrajzi tár és az ún. kézműgyűjtemény, szerdán és szombaton pedig a képtár. Vasárnapokon ekkor még zárva tartott az intézmény.

Mire véget ért a látogatási idő, már minden bizonnyal a múzeumba is eljutott a híre a délelőtt történteknek és annak, hogy délután 3 órára a Nemzeti Múzeum előtti térre népgyűlést hirdettek. Ha véletlenül ez utóbbi információ mégsem jutott volna el Kubinyi Ágostonhoz és munkatársaihoz, délután 2 óra tájban akkor is arra lehettek figyelmesek, hogy a múzeum elé egyre több ember érkezik. A legéberebben Kovács Péter figyelhette ezt, és hamarosan láthatta, hogy több ezer ember gyűlik össze, teljesen megtöltve a múzeum kerítésén belüli és kívüli teret. Bár a tömeg nagy volt, valószínűleg azt is jól látta, amint osztani kezdték a nép között a 12 Pont és a Nemzeti dal előző órákban kinyomtatott példányait. Ezekért azonban hamarosan olyan nagy tülekedés támadt, hogy a nyomtatványt osztók nem tehettek mást, mint magasra dobva szó szerint szétszórták őket az emberek között. „Ezer kéz viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy még rongyait is szerencsések lehessenek birni…” – írta később erről az egyik „márciusi ifjú”, Birányi Ákos.

Ez a dolmány lehetett Kovács Péteren 1848. március 15-én
(Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár – Dabasi András felvétele)
A Nemzeti dal kottacímlapja a múzeum előtti forradalmi népgyűlés ábrázolásával (a Pesti Divatlap 1848. április 22-i számának melléklete, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Nem sokkal délután 3 óra előtt a Nemzeti Múzeum előtt már tízezres tömeg állt, olyan sokaság, amilyet Pesten korábban sohasem lehetett látni. A nép, a hallgatóság tehát megjelent, de a szónokok a nagy tömegtől nem tudtak a múzeumlépcső mellvédjéig eljutni. Petőfit és társait végül Kovács Péter engedte be a mai Bródy Sándor utca felőli hátsó kapun, amely már ekkor is a múzeum személyzeti bejárataként szolgált. A portás felkísérte Petőfiéket az első emeleti főkapuig, és elkezdődhetett a történelmi népgyűlés. A márciusi ifjak már az események közben érezték, sőt tudták, hogy történelmet írnak. Jól mutatja ezt az a szép gesztus, amelyre ekkor került sor: Petőfi ünnepélyesen átadta Kubinyi Ágoston igazgatónak a Nemzeti dal általa dedikált példányát, amelyre a következőket jegyezte: „Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.” Petőfi tehát a forradalom kitörésekor arra is figyelt, hogy gyarapítsa a múzeum állományát. (A becses nyomtatványt ma is őrzi az Országos Széchényi Könyvtár, a múzeum egykori könyvtára.)

A Magyar Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésen a legendával ellentétben a Nemzeti dal nem hangzott el, de Petőfi valóban ott állt a lépcső bal oldali mellvédjén, és lelkesítő beszédet tartott, miként Vasvári Pál és Irinyi József is. A szónoklatok után a megjelentek még közfelkiáltással elfogadták, hogy a múzeumtól a pesti Városháza elé vonuljanak, és képviselőik útján a Tizenkét pont elfogadását követeljék a városi tanácstól.

A forradalmi néptömeg délután 3 órakor el is indult a pesti Városháza felé – a Múzeum tér kiürült. Másnap azonban újra megtelt, itt és az egész városban ünnepelték az előző napot, a pesti forradalmat. A múzeumot ettől a naptól fogva nemzetőrök vigyázták, akik gyakorlóhelye is a későbbi Múzeumkert lett. Estére pedig a múzeum oszlopait és lépcsőjét ünnepélyes kivilágították. A következő hetekben, hónapokban aztán még számos alkalommal tartottak kisebb-nagyobb népgyűléseket a múzeumpalota előtt, ahol Petőfi és Vasvári gyakori szónok volt. Az április 2-i nagygyűlésen Wesselényi Miklós báró is beszédet mondott. Az egyik alkalommal majdnem Széchenyi István is a nép elé lépett, de csak majdnem: egyszer, amikor „a legnagyobb magyar” szólni kívánt a néphez, a derék múzeumi portás számára is kinyitotta a hátsó kaput. Széchenyi azonban, felérve a homlokzati oszlopcsarnok alá, és meglátva az éljenző és lázban égő sokaságot, sarkon fordult, és úgy, ahogy jött, távozott, anélkül hogy beszédet mondott volna.

A hátsó kapu kétszeri megnyitásának története Kovács Péter nekrológjában maradt fenn. Minden bizonnyal ő mesélt „a nagy időkről”, melyekre még évtizedekkel később is szívesen emlékezett vissza, legszívesebben persze a nagy napra, amikor a hátsó kapu kinyitásával egy kicsit ő is részese lett a forradalomnak.

A nagyra becsült kisember

Kovács Péter, a Magyar Nemzeti Múzeum
első portása (Magyar Salon, 1888)

A 31 éves korában a múzeumba került, jóvágású fiatalemberből az évek, évtizedek múlásával mindenki Kovács bácsija lett. Jó példája nagyra becsülésének a Magyar Salon című képes folyóirat 1888. évi kötete, amelyben 86 oldalon olvashatunk a Magyar Nemzeti Múzeum történtéről és gyűjteményeiről. A szöveget kísérő sok-sok fotó és rajz között természetesen ott vannak a múzeum tudósainak arcképei, de az utolsó oldalon egy kisember, a múzeum portásának képe látható. Ez a gesztus is jelzi, hogy Kovács Pétert nagyra becsülték, és úgy gondolták, ő is része a Nemzeti Múzeum történetének. És valóban: amikor a rajz készült róla, a képaláírás szerint már 42 éve szereplője volt a múzeum történetének. – Ez pedig sohasem számított kevés időnek, de akkor még azt jelentette, hogy az intézmény addigi múltjának felében jelen volt. Egy ideig még ezt követően is ellátta feladatát.

Végül fia kérésére 80 éves korában vonult nyugdíjba. Ekkor kapta meg munkája elismeréseként az uralkodótól a koronás ezüst érdemkeresztet. A kézzel fogható kitüntetésnél azonban nagyobb elismerés volt számára az őt körülvevő szeretet és tisztelet. A legnagyobb örömet és elismerést pedig fia, Gyula jelentette az öreg kapusnak, aki a pesti egyetem elismert jogászprofesszora lett (később nemesi címet is kapott).

Kovács Péter 1898. május 18-án hunyt el fia József utca 9. szám alatti lakásában. Az újságok majd mindegyike beszámolt a nyugalmazott múzeumi kapus haláláról és temetéséről. A Pesti Napló a következőképpen hozta a halálhírt: „Kovács Péter, a Nemzeti Muzeum nyugalmazott kapusa Budapesten 84 éves korában meghalt. Az elhunyt egyike volt a főváros legismertebb alakjainak, működésével egyaránt kiérdemelte a közönség és fölebbvalói elismerését…” A Budapesti Hírlap így méltatta az elhunytat: „Nem mindennapi ember volt Kováts Péter. Egyszerü sorban született és éveken át, késő öregségéig kapusa volt a magyar nemzeti muzeumnak. Akik több évvel azelőtt a nemzeti muzeumot látogatták, bizonyosan emlékeznek még arra a deresbajuszu szép öregre, aki olyan jol ismerte a muzeum nagy épületének minden zegét-zugát s a kinek nyájas mosolygásában, mikor a jövevényt valamelyik tárhoz utbaigazitotta, ott volt az is: Tudom ám én, milyen kincseit őrizzük itt a nemzeti tudománynak!” A legszebben Erős Gyula (1862-1929), a Budapesti Napló akkori segédszerkesztője emlékezett meg róla, aki lapja május 19-i számában terjedelmes nekrológot írt a Nemzeti Múzeum első portásáról.

Kovács Péter temetése is jelezte, hogy nem akárkitől búcsúznak. „Az egyszerű polgár” ravatalánál megjelent Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, több országgyűlési képviselő, a tudományos élet számos kiválósága, mint például Beöthy Zsolt, Heinrich Gusztáv, Herman Ottó, Thaly Kálmán. A Nemzeti Múzeum Szalay Imre igazgató vezetésével testületileg jelent meg, és a pesti egyetem valamennyi fakultása képviseltette magát a temetésen. Búcsúztató beszédet Papp Károly református lelkész mondott, majd a koporsót négylovas halottas kocsira tették, és elkísérték utolsó útjára, a Kerepesi temetőbe.

Erős Gyula említett nekrológját a következő szavakkal zárta: „A fiui kegyelet a kerepesi temetőben jelölte ki örök nyugvó helyét azok közt a kortársak közt, akik a Nemzeti Muzeum első portásában megismerték és méltányolták a becsületes, büszke magyar szivet és a férfijellem tiszteletreméltó vonásait.”

(forrás: delmagyar.hu;
magyarmuzeumok.hu)

Continue Reading
You may also like...

További Hírek

  • Hírek

    Izgalmas Caramel-dalokkal jön a MESTERKÓD

    By

    Tíz vadonatúj slágerrel mutatkozik be Molnár Ferenc Caramel a Mesterkód című romantikus musicalben december 3-án, szombaton este a Budapest Arénában. A produkció teljes zenei anyaga elérhetővé vált ma Caramel YouTube csatornáján.

  • Hírek

    Bertók László Költészeti Díj

    By

    Második alkalommal ítélte oda a kuratórium a Bertók Lászlóról elnevezett költészeti díjat, ezúttal Tóth Krisztina József Attila-díjas költő, író, műfordító eddigi életpályáját elismerve. Tóth Krisztina költőként az elmúlt három évtized magyar irodalmának élvonalába tartozik, nyolc...

  • Hírek

    Átadták a 2022. évi Radnóti-díjakat

    By

    Bakos-Kiss Gábor Jászai Mari-díjas színművész, a Győri Nemzeti Színház igazgatója és Tóth Benedek Ernő Bujtor István-díjas versmondó kapta idén a Radnóti-díjat, amit a Magyar Versmondók Egyesülete a XVII. Radnóti Biennálén, ünnepélyes keretek...

  • Hírek

    Újra színpadon az ország legjobb versmondói

    By

    A pandémia miatti kényszerpihenő után, négy éves kihagyással, november első hétvégéjén a Győri Nemzeti Színházban rendezi meg a Magyar Versmondók Egyesülete a Radnóti Biennálét, azon belül a XXVII. Radnóti Miklós Vers- És...

  • Hírek

    Átadták a Szépírók Társasága idei díjait

    By

    2022. október 29-én, szombaton este adták át a Szépírók Társasága idei díjait. Szépirodalom kategóriában Ladik Katalin, értekező próza kategóriában Havasréti József kapta a Szépíró-díjat, a Junior Szépíró-díjat Láng Orsolya nyerte el, irodalomszervezői...

To Top