KÖNYVAJÁNLÓ
Novák Imre
Tisztelet Kiss Lászlónak
„Szerelmet, életet, egzisztenciát köszönhetek a versnek”- így foglalja össze életét, munkásságát Kiss László a most megjelent kötetében, amely Gyémánttengelyen címmel került az olvasók kezébe a Hungarovox és a Magyar Versmondók Egyesülete közös kiadásában. Könyvével párbeszédet alakít ki velünk, verskedvelőkkel, költészettel kacérkodókkal és hivatásos irodalmárokkal, tanárokkal. A világ elmúlt hetven évébe kalauzol vissza minket. Kiss László bensőséges módon tárulkozik ki. A vers, a színház, az irodalom világában él. Hol alázatos szolgája, hol őszinte ítésze a műveknek és előadóknak. Ő is olyan ember, aki az anyagi kéjek helyett a szellem és a lélek gyönyöreit keresi; inkább az utóbbit szomjazók közé sorolhatjuk.
A neves közművelődési szakember jelentős alakja a magyar kultúrának. Én még nem találkoztam olyan tanárral, művészet iránt érdeklődővel, aki a Kiss László nevet ne ismerné, ne hallotta volna. Vagy részt vett rendezvényén, vagy értékelte őt, vagy a tanára volt. Az alakuló amatőr színjátszó, versmondó mozgalom jeles művésze, tanára, mestere volt. Számtalan szerző, diákcsoport, üzemi színjátszó kör köszönheti neki megalakulását, támogatását. Az élet legalább ötven árnyalatát láthatjuk, olvashatjuk a róla szóló könyvben – melynek bevezetőjét Lutter Imre, a kollégája, a munka- és harcostársa jegyzi -, legyen bár szó tanulmányokról, elemzésekről, megnyitók ihletett pillanatairól, vagy a lelkét boncoló interjúkról.
Izgalmas gondolatokat találunk a kötetben, melyeket kedvenc verseivel egészített ki. Egy-két kiváló beszélgetés mellett korszakokat mutat be. A kultúra útjának, jellemzőinek elmúlt jó fél évszázada olvasható ki belőle. Ha valaki tanácsot kérne tőlem, milyen legyen egy életutat bemutató kötet, ezt ajánlanám neki kiindulási pontnak.
Életútja részletesen kiolvasható a kötetből, s megtudjuk, mi motiválta, mi hajtotta, mi befolyásolta tetteit. Kiss László szolgál. A kultúra képviselője már kora ifjúságában. Amikor a sorsa úgy hozta, hogy ipari tanuló lett, a gyárban targoncáról osztott könyveket a lakatosoknak, műszerészeknek, marósoknak, esztergályosoknak, akik – az akkori szokás szerint – félretaposott cipőben, rossz, szakadt nadrágban olvasták a könyveket. Aztán hivatalosan is népművelő lett, sőt ennek miniszteriális szintű képviselőjévé, művelőjévé vált. Ezért is gondolom, hogy maradandó nyomot hagyott a magyar kultúrában, az amatőr színház világában, és legfőképpen a versmondó mozgalomban. Otthonosan mozog a rendszerkritikus underground művészet területén, jól érzi magát az alternatív szinteken is. Jó szívvel adja közre a munkájáról szóló tudósításokat, értekezéseket, ne féljünk a szótól: vallomásait. Adyval vallja: a kultúra a jövő zenéje.
Slágvortokban ismételjük át pályája kiemelkedő mérföldköveit! Kiss László 1947-ben született. A Magyar Versmondók Egyesülete alapító elnöke, a Versmondó folyóirat főszerkesztője. Nyugállományba vonulásáig a „Kulturális Minisztériumnak” (OKM, NKÖM vezető főtanácsosa – közművelődési szakember, közművelődési szakértő.
1964-ben kezdett a Danuvia Központi Szerszámgépgyárban, majd pályát váltott. A gyári munka helyett az emberekkel való kapcsolat jobban vonzotta. Kaposváron lett népművelő, majd közművelődési csoportvezető. 1978-tól Pesten találjuk, előbb Kőbányán, aztán a VIII. ker. Tanács VB Művelődési Osztályán. 1982-től a Művelődési Minisztériumban főelőadó. 1988-1993 között az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa Művelődési Önálló Osztály vezetője. 1993-2009: az OKM, NKÖM vezető főtanácsosa. 2009-2012: a Magyar Művelődési Intézet Képzőművészeti Lektorátusán szaktanácsadó.
Fontos szakmai elismerésekkel tüntették ki. Kétszer Miniszteri Dicséretet kapott. Bessenyei-, Csokonai- és Radnóti-díjjal is elismerték munkáját. A Magyar Kultúra Lovagja.
Fontosabb tanulmányai közül kiemelendő Az amatőr művészeti csoportok helyzete című írás, A szövetkezeti mozgalom közművelődési tevékenysége és szerepe, illetve a Kiss László-Tóth Zsóka-Tóth Zsuzsanna: Keltsd életre! I-II. című kötet 2010-ből, valamint az Amatőr – amatőrség címmel megjelent munkája. Egy egész korszakot ölel át Az amatőr művészetek szerepe és jelenléte a főváros közművelődésében című dolgozata. A felsoroltakból is látszik, folyamatosan jelen van a magyar kultúrában, és akkor még nem beszéltünk hivatali tevékenységéről, előterjesztéseiről, részvételéről a közművelődési törvény előkészítésében.
Hogy teljes legyen a sor, nevezzük meg főbb szerkesztői munkáit! Ezek közé tartozik a Versmondó című folyóirat, melynek 1992-től ő a fő- és felelős szerkesztője, illetve a Játékos, melynek 1996-tól a főszerkesztője. Az első kiadója a Magyar Versmondók Egyesülete, a másodiké a Magyar Szín-Játékos Szövetség. Ebből is láthatjuk, Kiss László számára vers és színház az egész világ.
Társadalmi elfoglaltságai is ezekhez a szervezetekhez kötődnek. Fontos tevékenységekre bukkanunk. Ő a Magyar Versmondók Egyesületének vezetője, a Magyar Szín-Játékos Szövetség alapító-elnöke, a Pestszentlőrinc-Pestszentimre Kulturális és Sport Közalapítvány első embere 2010-ig, de ő a Latinovits Emlékmű Alapítvány elnöke is, ami már önmagában borzongató, ha a zseniális művész versmondását és életét felidézzük.
Közösségi ember, humanista, aki tudja, hogy csak a művészet segít, az együttműködés az egyetlen utunk, mert a háború abszurd világhelyzetet szül. Pedig tudjuk, különös a világ, és errefelé úgy élnek az emberek, mintha mindjárt itt lenne a világvége.
Ha szabad – Józsefváros ismerőjének, kultúrájának nagy tisztelőjeként is – szólni, ne felejtsük, hogy az avantgarde festőművészek kiállításai nem jöhettek volna létre a Józsefvárosi Galériában Kiss Laci pátyolgatása nélkül.
Igazi mediterrán ember is. A víz szerelmese, aki bármikor elcsábítható egy kis evezésre, kenuzásra, vízitúrára. Ezt őszintén irigylem benne; én csak kísérleteztem kenuzással, de engem másképp vonzott a víz, behúzott.
De nem csak a vizek hullámzását ismeri. Százfelé járt a világban, megismerve a kultúrákat. Itthon nincs olyan versmondó verseny, ahol ne találnánk meg őt vagy szervezőként, vagy vendégként, zsűritagként és értékelőként. Tudja, melyik költő érdemes arra, hogy a műveit versértékelő lencsénk alá tegyük, és elmélyedjünk apró részeiben, eljussunk a pórusaiig.
Hivatalnokként és művelődésszervezőként átélte országunk hatalmas technikai, gazdasági és strukturális átalakulását. Színi előadások rendezőjeként a társadalom kérdéseinek hű megjelenítője, a visszásságok leleplezője. Az igazat keresi, nem a valót. Tudja, hogy környezetünkről csak szabadelvűen gondolkodhatunk, és megveti, ha a restség buta gőggel, téves világfelfogással társul.
Sok ember megfogadhatná véleményét, követhetné világlátását: ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez, mielőtt nem tanulmányozta a költészet szabályait, sokféleségét, mert az nem elég, ha megállunk egy szép erdő alján, egy folyó szélén, és ottani jó érzéseinket szavakba foglaljuk. Az igazi költészet, vers több, és több komolyságot, fáradozást érdemel. Persze, ez nem jelenti azt, hogy le kellene beszélni több százezer honfitársunkat a versfaragásról, de azért álljon meg a menet!
Hitem szerint könyve művelődéstörténeti összefoglaló, és számtalan fontos tanácsot adó szövegek gyűjteménye. Megtudhatjuk belőle, hogyan kell verseket elemezni és versmondó versenyt szervezni, lebonyolítani. Bevezet minket abba, hogy mi a különbség a versolvasás és a versmondás között; a hangzó vers születésének módját, technikáját sorolja.
Kosztolányi Dezső szerint a verset ketten írják, a költő és olvasója – ebben Kiss László a társa. Talán ez fejezi ki leginkább, hogy miért kell a versolvasást komolyan venni; mert csak utána jöhet a versmondás, és így érvényesül, hogy a kultúra élő organizmus. Hiába minden szándék, nem lehet megölni, végtelen és áradó, és minden bajra, sebre gyógyír.
Szerencsés embernek mondhatja magát, azzal foglalkozik, amit szeret, és amihez ért. Simogathatja naponta Petőfi, József Attila köteteit, belelapozhat, mert ez az ő munkája. Verset elemző tanárként érti a versek, szövegek mondatmechanizmusának hatását, s érti, milyen titkos szenvedély, üzenet lapul a sorok között. Otthon van az irodalomban.
A táncházmozgalom kialakulása is élete fontos szakaszára esik, bár ez nem művészet, hanem olyan szórakozási forma, amely a legősibb gyökerekre visszanyúlva anyanyelvi szinten fogalmazza meg a mozgást, közösségi kultúrát. És a mindennapok – tehát nem a piedesztálra emelt – művészeteként éljük meg, ezért fantasztikus dolog. Ezért szinte egyedülálló a világban.
Sokat zsűrizik, rengeteg verset hallgatott végig. A kötetből megtudhatjuk, hogy kik a kedvencei. A sor József Attilával kezdődik. Az Eszmélet az abszolút csúcs, meg az Óda, amit ő maga soha nem mert elmondani. Aztán jönnek a klasszikusok. Nagy László is, aki mélyen megérinti mindig. Legismertebb nagy versei mellett a Rege a tűzről és jácintról című csodálatos poéma tartozik a kedvencei közé. Az elmúlt években fedezte fel Sinka István költészetét, s már ő is fontos számára.
Sajnálja, hogy a mai versmondásnak az élő magyar költészettel már nem olyan szoros a kapcsolata, mint régebben, amikor Weöres Sándor vagy Juhász Ferenc egy-egy új verse miatt elkapkodták a folyóiratokat, és a villamoson is ezeket olvasták. Egyre kevesebb olyan költő van – mint Ágh István, Bella István -, akik úgy gondolják-írják verseiket, hogy azok a pódiumon is megszólalhassanak.
Megtanulhatjuk írásaiból, mennyire fontos, hogy a versmondó lássa a vers képeit. De a versekben jelenlévő költői képeket nem elég csupán a közvetítőnek, a versmondónak látnia; azt olyan színesen, plasztikusan és élménydúsan kell megjelenítenie, hogy a hallgató képzeletében is megjelenjen egy kép, vagy leperegjen egy cselekményekkel teli film. Azt tapasztaljuk, hogy a felkészült versmondók ezeket a varázslatos pillanatokat meg tudják teremteni.
Ez a kötet is bizonyíték arra, hogy léteztünk már korábban is, hiába halad az idő rohamléptekkel, láthatjuk, milyenek voltunk egykor, mert rólunk van szó, a kultúrát tisztelőkről. Közben századainknak nincsenek hősei, mártírjai, mert néhány évtizedenként felássuk a temetőinket.
A kötet címe József Attilához kötődik. „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”
A könyv borítóján Gonda Zoltán festőművész Az éjszaka és a hajnal találkozása című képe látható. Szép és izgalmas alkotás. Kifejezi a sokszínűséget.
Megható, hogy Kiss László nemrég elvesztett felesége, társa emlékének ajánlja kötetét. Nevében is köszönjük meg!
Dr. Dobosné Pecznyik Ibolya hozzászólása
Kiss László könyvbemutatóján – Bp., 2018. február 28.
Életrajznak talán nem, ám életműnek annál inkább nevezhetjük ezt a szép kötetet. Mégis, már az egyes írások külön-külön elolvasását követően is sok titok tárult fel előttem Kiss László magánéletéről – a gyermekkori megpróbáltatásoktól kezdve az egyre boldogabb felnőtt korig. Míg az első négy osztályt tizennégy különböző településen végezte, a felső tagozatos évek egy helyszínhez, a tiszakürti Bolza kastélyban működő nevelőotthonhoz kötötték. Állami gondozottként ott szerette meg a közösséget, a közösségi életet. No meg a Tiszát, a vizet. Később a Dunát, majd a tengert. A vizek iránti vonzalom végigkíséri életét. Csodálattal beszél az interjúkban ezekről az élményeiről, így pl. a tiszavirágzásról.
Kiss Laci szakmunkásképzőben folytatta tanulmányait, s már mint géplakatos végezte el – esti tagozaton – a gimnáziumot. Nem sorolom fel (a könyvben megtalálják), hogyan jutott el legmagasabb iskolai végzettsége megszerzéséig (népművelés szak az ELTE-n), de hangsúlyozom: minden lépcsőfokot munka mellett és autodidakta módon tett meg. Ahogyan ő fogalmazta: összeszorított fogakkal ért el mindent. Fiának is ismételgette: az élet kemény, mindenért meg kell küzdeni, és nagyon sokat kell dolgozni.
S miért vállalta a megpróbáltatásokat? Ő, aki azóta tartja értelmiséginek magát, amikor először játszott ipari tanulóként a Danuviában Örkényt? Így vallja az egyik interjúban: ahogy 16 éves koromban beleszagoltam a szellemi élet levegőjébe, elhatároztam, hogy magam is alkotok valamit. Nagyon sokszor a dac inspirált, hogy mélyről jött emberként megmutassam: a saját erőmből is tudok létrehozni értékeket. Tudott, valóban! Íme a bizonyíték. Minden általa megteremtett érték szerepel ebben a könyvben – a két nagy szerelem: a versmondás és a színjátszás. És ne feledkezzünk meg a képzőművészetekről sem! Számtalan kiállításmegnyitón bizonyította, mennyire szereti a festészetet. Az utolsó fejezetben olvasható megnyitó beszédek a hozzáértésről is meggyőznek minket.
Tessenek bátran válogatni a tartalomjegyzékből, mely eligazít a sokaságban. A sokaság pedig: 7 interjú; 6 tanulmány, illetve esszé; 12 elmélkedés, szösszenet, búcsúzás; 17 ünnepi, illetve megnyitó beszéd; 17 vers; az előszó és a szakmai életrajz – összesen 61 írás. Gazdagítja a tartalmat továbbá 24, többségében színes illusztráció.
A könyv, illetve az életmű kulcsszava szerintem a közösség. A népművelő-könyvtár szakos közművelődési szakember minden értékteremtéssel a közösséget kívánja szolgálni. És minden értékes tett mögött ott látja a közösségteremtés erejét. Büszkén mesél – országos, sőt határon túli tapasztalataira építve – a rendszerváltást megelőző két évtized sokoldalú, tömegeket megmozgató kulturális életéről, az amatőr mozgalmak sikereiről. S amikor mindez hanyatlóban – hadd ne soroljam az okokat! -, fiatalos lendülettel, újult energiával teszi a dolgát. Olyan fórumokat kezdeményez és/vagy valósít meg (egyesületek, szaklapok, táborok, országos versenyek stb.), amelyek ismét közösségekbe csalogatják, tömörítik a szépre, jóra, s az alkotásra vágyó embereket. Csak úgy, belső sugallatra; kedvvel és lelkesedéssel. Közvetlen egyszerűségével – ám kissé rámenősen – mindig megnyerte ügyéhez a támogatókat, s vonzotta a célközönséget. Önálló kezdeményezésein túl csatlakozott más hasonló közösségteremtő alkotókhoz, csoportokhoz, s empátiával törekedett az együttműködésre.
Sok érdekes tény napfényre derül a kötetből. Pl., hogy Kiss László világutazónak tudhatja magát. Több földrész számos országába jutott el tapasztalatcserére, ismeretgyűjtésre. Érdemes megkérdezni tőle, hogyan érttette meg magát Japánban vagy Spanyolországban, holott nem beszél egy idegen nyelvet sem. Ezt tartja egyébként élete egyik nagy hiányosságának. A másik a sport, a mozgás.
Megtudjuk továbbá, hogy húsz évvel ezelőtt kedvenc költője József Attila, őt követi Nagy László, majd Sinka István. Legkedvesebb versei pedig József Attila Eszmélete és az Ódája mellett a Rege a tűzről és jácintról Nagy Lászlótól. És, tudtuk meg tőle, nagyjából ugyanez a sorrend ma is.
Ez a szép kivitelű, igényes munka jobban megismertette velem a sokoldalú Kiss Lacit. Érzelmekben, szellemiekben gazdagabb, kultúrtörténetben, művészetekben okosabb lettem a többnyire szórakoztató, élményt nyújtó, élvezetes stílusú írások által. Kívánom, hogy önöket is érintse meg mindebből néhány – vagy inkább minél több – szelet.
