Kazinczy-díj Szalóczy Pálnak

Zamako volt a tápszer neve, melynek éveken át a reklámarca volt. Meztelen csecsemőként mosolygott a kartondobozon, korán megismerte az ország. Pedig a tragikus időkben senki nem számított a születésére. Édesanyját negyvenöt novemberében csontsoványan hozta haza a vonat, alig hogy kilépett a vagonból, egy pesti klinikára vitték. Az asszony ötkilós gyermeknek adott életet, teje azonban nem volt, így talált rájuk a Krompecher-féle Zamako. A cég másfél évig vállalta a baba táplálását, cserébe csak egy fényképet kért.

Édesapja szemorvos volt, amikor eljöttek a békeévek, a keszthelyi kórházban vállalt állást. Később a fél Dunántúl odajárt, rengeteg páciense lett.

– A testvéreim jóval idősebbek voltak, negyedik gyerekként engem már nem igazán vártak. A Balaton partján nőttem fel, a kisvárosi polgári elit életét éltük. A tápszer miatt kis dagadt gyerek lettem, az iskolában Döcének becéztek. Közel voltunk a vízhez, az ablakból láttuk a mólót, májustól szeptemberig a strandra jártunk, télen korcsolyáztunk. A súlyom miatt sokáig kisebbségi komplexusom volt, és egészen kamaszkoromig gondban voltam a lányokkal.

Szerencsére ott zöldellt a focipálya, és a gimnáziumi osztályban kevés volt a fiú. Beállították a kapuba, és Pali hamarosan kiérdemelte óriási tenyerével a Medve nevet, bekerült az ifjúsági válogatottba is. Az igazi áttörést azonban a hangja mélyülése hozta. Kapott egy gitárt, megtanult négy-öt akkordot, és a lányok elolvadtak, amikor elénekelte A felkelő nap házát vagy kipengetett néhány Shadows-dalt. Mire elérkezett az érettségi, megnyúlt, százkilencven centijével a tornasorban is előbbre került.

– Sokáig zongorázni tanultam, apám operaénekesnek szánt. Ő fejből tudta az összes híres áriát, rádión hallgatta a milánói Scalát. Engem akkoriban hidegen hagyott ez a műfaj, rajongtam viszont az útleírásokért és a térképekért. Ennek köszönhettem, hogy bejutottam földrajzból az ország első négy diákja közé a Ki miben tudós?-versenyen. Felvételi nélkül bejuthattam az egyetemre, ezért választottam az ELTE-n a földrajz-biológia szakot.

Előfelvételisként Kiskőrösre vitték katonának. A futball és a gitár az Alföldön is kisegítette: hirtelen csapatot és zenekart alakítottak. Pali, amikor nem az alakulat kapuját védte, a tiszti klubban játszotta a talpalávalót. Az egyetemen nem igazán kötötte le a hegy- és vízrajz, sőt még az evolúciós lánc is vesztésre állt. Teljes bedobással vett részt viszont az énekkari próbákon. A Bartók Kórussal bejárták az egész világot, még Amerikába is eljutottak. Aztán három barátjával alapítottak egy spirituáléegyüttest. Sikerrel szerepeltek az Egyetemi Színpadon, nem maradhatott ki a hatvannyolcas Ki mit tud? sem.

– Érdekes volt, nagy nehezen megengedték, hogy angolul énekeljünk, de át kellett írnunk a szöveget, Jézus neve például sehol sem szerepelhetett. Aztán nem tudták, hova soroljanak minket. Először Cserháti Zsuzsát győztük le táncdal kategóriában. (Zsuzsa nagyon sírt, mind a négyen vigasztaltuk.) A döntőben pedig Kincses Veronikával versenyeztünk. Itt Veronika vitte el a pálmát, de a mi előadásunkat is kiemelték: megkaptuk a különdíjat. Ezután rengeteget szerepeltünk a spirituálékkal, az ORI szervezésében jártuk a vidéket.

Egy tévés szerepléskor Palit megszólította egy riporter. Hogy nem akar-e jelentkezni a rádióba bemondónak. Éppen most lesz a felvételi. Belevágott. Több száz jelentkezőből hatan jutottak túl a harmadik rostán, végül az ifjú Szalóczyból és Bara Mariból lett hivatásos bemondó. Pali zsebe mélyére süllyesztette a földrajz-biológia szakos diplomát, hűtlen lett operához, spirituáléhoz, szívén új szerelem, a rádió kopogtatott.

Egy ország ismerte meg jellegzetes orgánumát, nem volt olyan otthon, ahol ne Szalóczy mély hangján duruzsolt volna háromnegyed kettőkor a vízállásjelentés, és mindenki megnyugodhatott, hogy a Duna Jaszenovácnál apad, és a hajóvonták találkozása tilos.

Zöldfülűként inkább a Petőfin és a Bartókon teljesített „adószolgálatot”, később a Kossuth rádió bemondója lett: „állami hanggá” lépett elő. Az unalmas hírolvasáson kívül gyakran kérték fel zenei műsorok közvetítésére, muzsikus múltja közismert volt.

– A zenei műsoroknál már a saját szavaimmal állíthattam össze a szöveget, ezt sokkal jobban szerettem, mint a szigorúan kötött híreket. De a legizgalmasabb talán a hangjátékok világa volt. Gyakran kaptam narrációs szerepet, amit a színészekkel együtt próbáltunk. Akkoriban a rádióba járt az egész művészvilág. Nem mehettem úgy át a Pagodának nevezett zsibongón, hogy legalább három-négy színésszel, köztük Latinovitscsal, Bessenyeivel vagy éppen Sinkovitscsal ne találkoztam volna. Imádtam a hangjátékokat, talán azért is, mert erős volt bennem a szereplési vágy.

Közben rátalált az Iskolatelevízió. Itt mindjárt jól jött a biológiai jártasság, mert hiteles élővilágtanárt alakított az ötödikeseknek szóló sorozatban. Aztán megkeresték a közlekedési vállalatok. „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak.” Szalóczy hangján szólt éveken át a metró, de még a MÁV utastájékoztatója is. Nyolcvanban már a TV Híradója sem nélkülözhette, bemondóként egy évtizedig ingázott a rádió és a televízió között.

Mint szenvedélyes futballista az újságíró-válogatott kapujában is helyt állt: „Medve” módra hárította a labdákat, meg is nyerték nyolcvanötben az Európa-bajnokságot.

Tévés karrierjének a rendszerváltás vetett véget: régi arcok már nem mondhatták az új híreket. A rádiózás még egy darabig folytatódott, aztán ő is egy létszámleépítés áldozata lett. Negyven évig volt a Magyar Rádió és Televízió bemondója, nem is tudta csak úgy egyszerűen letenni a mikrofont, és közben kiderült, a lelke mélyén író is szeretett volna lenni. Több könyvet jegyez. Tíz évvel ezelőtt megírta a rádiózás hőskorát, ezt követte egy autóvezetéssel foglalkozó mű, majd egy krimi.

Pár éve az énekléshez is visszatért: mostanság Bolyki Balázs Gospel és Soul együttesében zeng a Szalóczy-féle basszus.

Forrás: www.168ora.hu