Elment egy kiváló tévés

Hegyi László operatőr kollégánk 30 éve dolgozott a szerkesztőségben. 60 éves korában érte a halál. Számos kulturális műsor, köztük a Kaleidoszkóp VersFesztivál filmes munkáiban közreműködött korábban. 1985-ben kezdett dolgozni az akkori Miskolci Városi Televízióban. Nélküle elképzelhetetlen volt például az Operafesztivál. Tavaly nyáron támadta meg súlyos kór, azóta kórházban volt. Temetése január 22-én, pénteken délután 14 órakor lesz a mindszenti temetőben, Miskolcon.

Kezdetektől meghatározó személyisége volt az MTV helyi stábjának. Korábban is számos, országosan ismert televízió-műsornak dolgozott, tudósítva miskolci és régiós eseményekről. Adásrendezőként, operatőrként évtizedeket töltött a kamera másik végénél és a vezérlőpult mögött. Az MTV miskolci központjának kialakítása után is a helyi és országos híradók, magazinműsorok operatőre volt, majd 2012-től újra a Miskolc Televízió munkatársa lett. Az Operafesztivál előadásait az ő kameralencséjén át nézhettük sokszor az elmúlt években, keze nyomán számos operafilm született.

Egy hirtelen jött betegség néhány hónap alatt leterítette. Erős volt, harcolt, de ebben a csatában nem lehet bölcsen küzdeni. Elhunyt kollégánktól január 22-én, pénteken délután 14 órakor veszünk végső búcsút, a mindszenti temetőben. A Miskolci Kommunikációs Kft. Hegyi Lászlót saját halottjának tekinti.

Az Észak-Magyarország és a boon.hu oldalán megjelent nekrológgal emlékezünk rá.

Az az igazság, hogy sokan szerettünk volna leg­alább egy kicsit úgy élni, mint ő, de nem mertünk. Szabad ember, igazi férfi, egy miskolci Bukowski a Hairből. Máig is emlékszem rá a Földes gimiből, ahogy végigballagott a folyosón parasztcsizmában, farmerben, fehér bő ingben, vállig érő hosszú hajjal.

Mindezt akkor, amikor mi iskolaköpenyben lapítottunk és maximum egy tarkóra hanyatló kisebb fodrászati szabálytalansággal tüntettünk. Összetűzött rendszeresen a zsarukkal, egy-két estén ezért fogdákban ült, mert nem hagyta szó nélkül, ha agresszív hatósági bunkóságot látott. Abból amúgy pedig a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején volt bőven.

De az is ő volt, aki a csendes vasárnap délutánon a főzelék- és rántotthús-illatú csendbe rendszeresen beletaposva a lakótelepen, ablakba kirakott hangfallal gitározta el a Smoke on the Watert.

Vannak emberek, akik mindig mások történeteit mesélik – és vannak, akiknek a történeteit mesélik mások. Az utóbbi a ritka madár – és ez volt Laci. Legendák keringtek róla, amelyek nagyrészt igazak is voltak. A kereklámpás ezerhármas Ladáját miután lehasználta a végtelenségig, egy tök új kaszniba átépítette, felújítva minden részét, még a szürke gyári festést is rátéve a fődarabokra egy panelgarázsban délutánonként, saját kézzel. Hogy minek, megéri ez? Na ez volt az a kérdés, amit az ő esetében teljesen felesleges volt feltenni. Mint ahogy azt is, miért kell magasszárú tornacsukában járni nyáron, amiben nem volt fűző.

A kalandor és sármőr benne tökéletesen ötvöződött a konyhában szöszmötölő, befőző és pácoló „háziemberrel”. Híresen jól főzött, szenvedéllyel, aprólékosan, egész csapatok jártak hozzá enni, és szerette is, ha jöttek. Mert ha társaság volt, akkor színpaddá vált az egész, ahol ő volt a főszereplő és isten­uccse nagyon jól csinálta. Szórakoztatóan, könnyedén, megnevettetett volna egy sorozatgyilkost is. Jó volt hallgatni még akkor is, ha tudtuk, itt-ott volt egy kis színezék az alapanyagban.

Rally és horgászat – hogy jön ez össze? Nála összejött. A tévéző fotelja mellett voltak a kedvenc horgászbotjai. Minek? Hogy kéznél legyenek. Hát az autózás az meg ugye a szenvedély. Amikor egy holtsápadt hölggyel a jeges úton csak keresztbe és hátrafelé csúsztak már egy jó ideje az Avas alatt a múzeumnál lévő kanyarban, csak annyit mondott: na mindjárt lesz ez jobb is. És ha ép bőrrel megúszott egy ilyesmit, hazament repülőgépmodelleket ragasztgatni nagyító alatt, végtelen türelemmel.

És piszok jó operatőr volt. Igényes, fantáziadús, kreatív. Talán ebben lelte meg legjobban önmagát, hogy a világot szebbé, jobbá alkotta a képein.

Bele tudott tenni abból a végtelen szeretetből, ahogy például édesapjához viszonyult. De úgy általában is szerette az embereket, ami manapság nagy ritkaság. Hiányozni fog. De a történetei túlélik még sokáig – ezzel ha halhatatlanságot nem is, de egy kis plusz időt még teremtett magának azon a képzeletbeli színpadon, amit sokan néztünk és ahol tényleg ő volt a legjobb.