Az újabb Slam Poetry Bajnokság

Ez már a közösségi költészet más dimenziója. II. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokság. “Elsőnek lenni szar.” Ezt Basch Péter mondtaszavalta a Kölcsey utolsó 180 fokos kérése című (?) versében a II. Országos Slam Poetry Bajnokság döntőjének rájátszásában. Az elsőségre vonatkozó kérése bejött, ugyanis második lett.

A rájátszás előtt egy égígérő nő járt sálas táncot a légben, a mintegy ötszáz főnyi közönség meg áhítattal, lélegzetvisszafojtva nézte végig a produkciót a Trafó nézőterén.

A Trafó felé gyalogolva a közösségi és a közéleti költészeten gondolkodtam. Előző este egy budai borozóban voltam költészeti esten, nézők-barátok tizenketten, én voltam az egyetlen idegen. Ingyen. Valamikori közéleti költő volt a vendég.

A slam bajnokság döntőjére a helyszínen már nem nagyon lehetett jegyet szerezni. Öt-hatszáz ember, akik azért gyűltek össze, hogy verset adjanak elő, verset hallgassanak, mély csöndben legyenek vagy éppen sikítsanak. Ez már a közösségi költészet más dimenziója. És nem kevésbé közéleti. De mi is az a slam?

Előre tudván, hogy nem fogja a valóságot teljesen visszaadni, amit írok, a slamet talán úgy lehetne meghatározni, hogy alulról szerveződő, nyitott, költészeti előadás, költőverseny, ahol az előadók saját verseiket mondják, megszabott időre (általában három perc körül), részben meghívott, részben a közönség soraiból kiválasztott zsűri pontoz, a közönség is szavazhat. Van a slamben egy kis performance, zene, színház, ritmus és rap, és kurva jó. No ez nem sikerült, de talán érzékeltet valamit.

A slam történetiségét és műfajiságát szokás visszavezetni egészen az ókori dalnokversenyekig, a trubadúrköltészettől, a múlt század eleji dadaistákon át a beatnemzedékig, de igazából Marc Smith chicagoi munkást és költőt tartják a megalapítójának és névadójának, aki 1984-ben egy jazzkocsmába hívta össze költő barátait, ahol saját szerzeményeikkel versenyezve, párbajozva kialakultak a slam-estek keretei. A slam aztán, ugyan kicsit lassabban, mint egy járvány, az egész világon elterjedt. A hivatalos verzió szerint Magyarországon 2006-ban Petrányi Zsolt szervezésében a Műcsarnokban volt az első slam-est, ahol amatőr slamesek mérték össze tudásukat profi költőkkel. Magam is ott voltam, valóban különleges volt, már maga a hely, a tér, a hivatalos kultúra egyik szentélyében koncerttel keverve az akkor még szinte csak repetitív és kínrímekkel variáló szövegek tényleg valami újat hoztak.

Az igazság azonban az, hogy a slam, magával a kifejezéssel együtt már évekkel azelőtt megjelent Budapesten. Gyukics Gábor alakjában. Gyukics Gábor egy költő. Úgy egészben. Hirtelen tűnt fel a kilencvenes évek végén a magyar költészeti közéletben. New Yorkból jött, szívesen aposztrofálta magát nyújorki közkönyvtárosnak és költőnek, Saint Louis-i barátokkal. Gyukics kezdte el az első slameket rendezni, ismert költőknek rendezett esteket, ahol a közönségből bárki felolvashatta verseit. A helyszínek változóak voltak, a Képzőművészeti Egyetemtől kezdve galériákig, művházakig, klubokig, kocsmákig, Budapestet kinőve megjelentek a vidéki városokban is.

Az igazi, americum slam valójában egy budapesti, belvárosi étteremben született, a Kőlevesben, ahol, a később Budapest Slam Poetry néven szervezett csoportosulássá alakult slamclub tagjai léptek fel rendszeresen.

A Trafó-beli döntő egyébként pontosan azon az adrenalinszinten zajlott, ami egy ilyen ittas, füves bulinak megfelel. Volt nagyágyú a zsűriben (Ladik Kati), a fellépők között (Müller Péter Sziámi), volt híresköltőlánya (Kemény Zsófi), volt egy kis politika (Molnár Péter), voltak sztárok (ezt komolyan kell venni, egy-egy slamer nagyobb sztár, mint egy-egy József Attila-díjas költő), voltak spermavételhez hasonló befőttesüvegek, és sikerült ellopnom néhány szöveget is, amik alább olvashatóak. Volt a szövegekben egy kis szex, baszott és baszatlanpinák, „bezárhatom a lábaim”, hiányfarkasok, egy kis vagányság és depresszió, „félpercnyi köménymagány”.

.

Molnár Pétert, akit már koránál fogva és állandó ellenzékisége miatt is ováció fogadott, közelről fényképeztem alul. Gondoltam, én is szabad vagyok, odasomfordáltam a színpad előtt, pontosan úgy, hogy más is lássa a cipőjét, a ledobott kéziratlapért. Végül is, ha a költő szabad, az olvasó-hallgató-szóritmussoló is szabad. És nem pazarol semmit a gépírásra. Rohadt nehéz volt visszakeverednem a helyemre, fostam is, hogy elfoglalják. De bizakodtam. Végül is, aki szabad, annak „az ereje a gyengesége”.

. .

Süveges Márk Saiid feljön a színpadra. Áhított csend. Arcához nyúl. Toppant. Toppant. Toppant. Érzem, hogy itt nincs röhögés. Nincs röhögés. Nincs röhögés. Toppant. Toppant. Toppant. Csend. Csend. Sóhaj. Toppant. Aztán belekezd.

itt vagyok nem/ megyek / megyek / ittvagyok / nemmegyek / szija /szija/ megyek / szomszéd / szomszéd / szomszéd /ho / va / visz / nek / ho / va / visz / nek / ho/ va / visz / nek …marha / marha / vagon / vagon / vakon / vakon / vakon / vagyon / nagyon / vajon, Vagon / marha / marha / vagyon / vagyon / jön még egy ? …

Voltam már néhány költői versenyen, de ennyire szervezett, alulról szerveződött, dicsőségorientált rendezvényen még nem voltam soha. A slam ugyanis jelenleg kis országunk egyetlen olyan szervezett oázisa, ami működik is. Nem MMA kivénhedt faszokkal, nem Írószöveccség, kapaszkodva az egyetlen bástyájába, a Bajza uccai székház büféjébe, nem JAK vagy FISZ, amik ugyan tisztes munkát végeznek, de mégsem tudnak megmozdítani annyi embert, mint a slam, és nem is a Szépírók Társasága, aminek én is tagja vagyok, és ahová ezek a fiatalok egyáltalán nem vágynak.

Utánanéztem, a Slam Poetry Magyarországnak arcképpel vállalva 76 tagja van. Lehet, hogy már több. Mindegy.

Szeretném, ha nemcsak éves, hanem havi, heti, napi slamerek is lennének.

p.s.: csak a rend kedvéért, a II. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokság végeredménye:

1. Süveges Márk Saiid

2. Basch Péter

3. Horváth Kristóf Színész Bob

4. Csider István Zoltán

5. Tengler Gergely

p.s.: Ha nem pont azok szerepelnek a képeken, akiket aláböfögtem, bocs. Sűrű volt.

(forrás: vagy.hu,
szerző: Gyulai Csaba)