Aki megváltoztatta a színház világát

1863. január 17-én Moszkvában Konsztantyin Szergejevics Alekszejev néven egy kultúrát kedvelő moszkvai kereskedőcsaládban látta meg a napvilágot, házukban még külön színházterem is volt. Amatõr színészként a Sztanyiszlavszkij álnevet választotta magának. 1888-ban barátaival megalapította a Moszkvai Mûvészeti és Irodalmi Társaságot, ahol műkedvelõ színielõadásokat rendeztek.

1897-ben ismerkedett meg Vlagyimir Nyemirovics-Dancsenkó író-rendezővel, a cári Kis Színház egyik vezetőjével, a Moszkvai Filharmóniai Társaság színiiskolájának tanárával. A legenda szerint 17 órás beszélgetésen egyeztették a színházról vallott nézeteiket. Nyemirovics-Dancsenko, aki elégedetlen volt a századvég sablonos, kötöttségekbe merevedett színjátszási szabályaival, új stílust keresett, s az erre alkalmas partnert Sztanyiszlavszkijban látta meg. Együttműködésük új alapokra helyezte a színészi játékot, és a következő évben elvezetett a moszkvai Művész Színház megalapításához.

A Moszkvai Művész Színház első gárdája Nyemirovics-Dancsenko kimagaslóan tehetséges végzős osztályából, Sztanyiszlavszkij műkedvelőiből és köréjük toborzott külsősökből jött létre. Sztanyiszlavszkij főleg rendezéssel és színészképzéssel foglalkozott.

Sztanyiszlavszkij és jövendőbeli felesége, Maria Lilina Schiller Ármány és Szerelem című darabjában 1889-ben – forrás: wikipedia

Sztanyiszlavszkij a naturalista színjátszást képviselő meiningeni társulat moszkvai vendégjátékának hatására szakított a korabeli orosz sablonos vígjáték-stílussal (a közönséget akkoriban elsősorban bohózatokkal szórakoztatták), s próbálta meghonosítani a színpadi realizmust. A „reformszínháznak” szánt Művész Színház első előadása Alekszej Tolsztoj Fjodor Ioannovics cár című drámája volt, az átütő sikert 1898. december 17-én Anton Csehov – Szentpétervárott megbukott – Sirályának színpadra vitele hozta meg 1898. december 17-én.

Sztanyiszlavszkij írta a rendezőpéldányt, újításai már ezen megmutatkoztak, s ezzel a bemutatóval megszületett a modern orosz színjátszás.

A Sztanyiszlavszkij-féle színjátszás, a realista szerepalkotás róla elnevezett tudományos rendszere arra épült, hogy a színészi játék alapja a szerep teljes érzelmi és gondolati átélése. Ehhez a színész a szerepével való azonosulási gyakorlatok során végzett lélektani elemzés révén jutott el.

A Sirály sikeres előadása több Csehov-dráma színpadra vitelére ösztönözte a rendezőt, így került színre a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert, a Három nővér és az Ivanov. Első híresebb és emlékezetes rendezései közé tartozott Ibsen Hedda Gabler (1899) című műve, valamint Gorkij Kispolgárok (1902) és Éjjeli menedékhely (1902) című darabjai. Az 1920-as években a társulat két alkalommal Budapesten is megfordult.

Sztanyiszlavszkij, aki az előadásokban színészként is szerepet vállalt, emlékezetes előadásokat hozott létre Ibsen, Gorkij, Moliere, Shakespeare és Gogol műveiből is.

Foglalkozott operarendezéssel is, kidolgozta a realista operai színjátszás elveit és gyakorlati alapjait. A Moszkvai Színház operacsoportjából jött létre az 1920-as években a róla elnevezett operaszínház, Csajkovszkij Jevgenyij Anyegin című operájának általa rendezett előadását korszakalkotónak tartják. Sztanyiszlavszkij 1928-ban a Három nővér egyik előadásán szívrohamot kapott, ezután vissza kellett vonulnia a színjátszástól, élete hátralévő évtizedében színházelmélettel foglalkozott, színészpedagógiai tevékenységét több kötetben fejtette ki.

Sztanyiszlavszkij vázlatai 1929–1930-ból az Othello előadásának terveiről, amely ben már lefektette későbbi módszere alapjait – forrás: wikipedia

A századforduló színházművészetének egyik legmeghatározóbb egyéniségét 1938-ban Moszkvában érte a halál, irányelvei és tanításai – melyek túlmutattak a maguk korán – azonban „túlélték” megálmodójukat, s mindmáig hatással vannak a világ színművészetére.

A realista szerepalkotás Sztanyiszlavszkijról elnevezett tudományos rendszere a színésztől a szerep teljes érzelmi és gondolati átélését követeli meg, a színészeknek saját érzelmi emlékezetüket kell segítségül hívniuk a tökéletes alakításhoz.

Az egyes színészeket alárendelték a produkció egészének, ami éles ellentétben állt a 19. század végi mesterkélt és stilizált színházi gyakorlattal.

Az elméletével és színészképzési módszerével a színházművészetet forradalmasító Sztanyiszlavszkij azt vallotta: „ha az összes színész – egymondatos szerepben is – megteremti a tökéletes átéltséget, kialakul az összjáték meghatározó alapja”. Tőle ered a színházi berkekben szállóigének számító „nincs kis szerep, csak kis színész” mondás is. Úgy vélte, a jó előadáshoz elengedhetetlenek a próbák és a színészek folyamatos testi-lelki „karbantartása”. Meg volt győződve a színház erőteljes társadalmi hatásáról, és arról, hogy a színész feladata az emberek nevelése.

Stanislavski’s production of Mikhail Bulgakov’s The Days of the Turbins (1926), with scenic design by Aleksandr Golovin.

Sztanyiszlavszkij színészpedagógiai munkássága az egész múlt századi színházra, a színészképzésre és a rendezésre is hatalmas hatással volt. A Sztanyiszlavszkij-módszert folytatta Vszevolod Mejerhold, Jevgenyij Vahtangov és Georgij Tovsztogonov, Amerikában a legendás Lee Strasberg. Rendezési elképzeléseit Magyarországon először Hevesi Sándor alkalmazta, később Gellért Endre, s egy ideig Major Tamás is követte.

A moszkvai nemzetközi filmfesztiválon 2001 óta ítélik oda a kimagasló szakmai és színészi teljesítményért járó Sztanyiszlavszkij-díjat, a Nemzetközi Sztanyiszlavszkij Alapítvány pedig húsz éve jutalmaz olyan rendezőket, akik a kiváló orosz rendező-teoretikus szellemében fejlesztik a színházművészetet. 2005-ben „a kortárs magyar lélektani színjátszás fejlesztésért” a Krétakör társulat Siráj című előadásának rendezőjét, Schilling Árpádot ismerték el a kitüntetéssel.

Forrás: papageno.hu