Sinka Erzsébet
Két hold alatt – Zelk Zoltán megíratlan önéletrajza
Csak költő volt, nem próféta
Megrendítően szép könyvet faltam fel pár nap alatt, noha ilyen terjedelmű (45 ív) munkák olvasása máskor hetekre lefoglal. Ezúttal azonban túl kíváncsi és izgatott voltam és minél beljebb hatoltam a könyvbe, annál inkább az lettem. Zelk Zoltán “megíratlan önéletrajza” ugyanis – “megíródott”. A feleségnél is több, mert szellemileg is társ Sinka Erzsébet (civilben irodalomtörténész), bátran emberfelettinek nevezhető munkával létrehozta azt a művet, melyre maga a költő egész élete során csak készült. Zelknek a költészete is zömmel “önéletrajzi”, és ahol nem az, ahol penzumokat teljesített, ott tudta kikezdeni az idő. Minden sora hitelesen személyes, minden képe valódi élményből szublimálódott. Mintha az életét egyenesen azért élte volna, hogy legyen minek verssé válnia. Ennek köszönhetően majd minden esemény, ami megtörtént vele, meg is örökíttetett – csak éppen a költő megemelte annyira, hogy mi is magunkénak érezhessük. Szívszorítóan fájdalmas, meghatóan életigenlő költemények sora mellett az epizódok “egy az egyben” történő, prózai megfogalmazása ezért nem számít igazán ismétlésnek, hiszen a direkt elbeszélés másféle részleteket és más összefüggéseket segít napvilágra kerülni. Amíg olvasom, töprengek rajta, vajon miért nem írta meg Zelk maga ezt az egybefüggő, folyamatos élettörténetet? Szokás (de felületes magyarázat) azt mondani, hogy ő “kismester” volt, aki a miniatúrákban tudta a legjobb formáját nyújtani. Van ebben igazság, de azért annak, hogy a nagy prózai mű nem készült el, vannak sokkal kézzelfoghatóbb okai is. Magyarázatot kínál például a Tegnap című, 1966-os kötet előszava, amely sajnálatos módon elkerülte Sinka Erzsébet egyébként mindenre megható alapossággal kiterjedő figyelmét. “Egyszer, éppen tizenhét éve, már belefogtam önéletrajzom írásába” – meséli Zelk. El is jutott vagy negyven oldalig, s aki próbálta már az írást, tudja, ennyi bőven elég ahhoz, hogy a szerzőt a folytatás vágya mágnesként húzza az íróasztalhoz. Ám az irodalmi folyóirat szerkesztője, akinek közlésre felkínálta, így fanyalgott: “Minek kürtöljük világgá, hogy a miskolci templomudvaron nevelkedtél?” Számoljunk csak: ha ezt Zelk 1966-ban írta, az esetnek 1949-ben kellett történnie, amikor a rendszer farizeussága miatt a zsidóság mint téma, tabunak számított. De van ám tovább is! Félreérthetetlenül a hatvanas évekre utalva így folytatja a költő: “Mik voltak a kedvem szegő vélemények? Sok a szegénység… Sok a kávéház… Sok a munkaszolgálatos emlék…” Vagyis hát álszentség dolgában a kádári pártállam se különbözött elődjétől.
Szerencsére Sinka Erzsébetnek eszébe jutott, hogy a szétszórtan fennmaradt, különböző időkből származó önéletrajzi töredékeket a külön megjelent szilánkokat, kiegészítve a versek vonatkozó strófáival, kronológiai sorba rakja és ahol hézag mutatkozik, ott ő maga tapintatosan és elfogulatlanul, de annál lenyűgözőbb tájékozottsággal kiegészítse. Zelk életét így zömmel mégis maga Zelk mondja el. Ami meglepetés, hogy ahol Sinka Erzsébet belép a történetbe, ott szinte regénnyé válik a mű, de jó értelemben. Sodró lendületű, érzelmileg immár kétszeresen is telített írást olvasunk, melynek egyre szaggatottabb lélegzetvétele, felgyorsuló dinamikája átélhetővé teszi a szörnyű versenyfutást az idővel, ahogy a betegséggel küszködő költő lázasan igyekszik mindazt, ami még benne rekedt, átadni az utókornak. S hogy mi mindent talál az ember ebben a fölmutatott sorsban, ami közelről megérinti, annak élőszámlására idő sincs elég. “A szegénység az életformám, a szegénység a mondanivalóm” – olvasom például egy önvallomásban, és úgy érzem, amit Móricz a Hét krajcárral prózában véghez vitt, azt megismételte Zelk a verseivel, merthogy el ne felejtsem említeni: ez a könyv ahhoz is gusztust csinált, hogy újra végigolvassam versesköteteit. Az pedig, hogy a szegénységnek, mint alapélménynek, sajnálatos módon megint van időszerűsége és megint lehetnek olyan olvasók, akik testközelből ismerős élményként rezonálnak rá, már csak a rendszerváltás utáni jelen ráadása. Zelk szegénységét jellemzi, hogy alighanem ő volt az egyetlen költő, aki valaha is mecénásként fordult József Attilához: “Nagyon kérlek, intézd el nekem, hogy valami pénzt kaphassak!” – írta 1936 nyarán. Nyilván akaratlanul, de lelki elégtételt nyújtott ezzel a költőtársnak, aki maga is egész életében segítségért kuncsoroghatott másoknál, Zelk jóvoltából viszont végre átélhette az ellenkezőjét is. Az irodalomtörténeti kuriózum mellett ott egy privát érdekű is: Zelk 1939-ben az Emergé és Palma Kaucsuk Rt. Sas utcai raktárában dolgozott, sajnos, kis ideig. Sajnos, mondom, mert apám meg 1940-től működött ugyanott, talán épp váltották egymást. Lehettek volna ismerősök, mint ahogy futó ismeretségnél magam se vittem sokkal többre Zelkkel, de hogy miként, meg nem állom szó nélkül. A könyv említi, hogy a hetvenes években az Irodalmi Színpad tervezte, majd (a végtelenségig) elhalasztotta Zelk költői estjét. 1967-ben ugyanott ez megvalósult, s én lehettem a dramaturgja. Az est legnagyobb élményeként őrzöm magamban, hogy a közönség a versek mellett magát a költőt is milyen gyöngéd szeretettel övezte. Pedig csak tíz évvel voltunk túl a durva támadáson, amikor “a nép nevében” Zelket (és másokat, mint a párt kegyenceit) egyesek kiutasították volna a magyar irodalomból. Tegyük hozzá: az, hogy (ha átmenetileg is), Zelk kegyenc volt: tény. De elmúlt, sőt ellenkezőjébe fordult, nagyon is, mondhatni irgalmatlanul. Zelknek viszont a világhoz való viszonyát akkorra már a rezignált bölcsesség jellemezte. Nem hiszem, hogy emlékezett rá, mit írt a kezdet kezdetén, 1947-ben a Magyarok-ba, “Irodalmunk időszerű kérdései”-ről, de kevés dolog bizonyult annyira naiv ábrándnak, mint amit ott ő jóhiszeműen megjósolt: “Én, aki nem a félelem madártávlatából figyelem a baloldalt, elmondhatom, hogy minden világszemléleti különbözőség ellenére, a baloldal vezetői többre tartanak egy jó írót, aki nem kommunista, mint egy rosszat, aki tagja a pártnak…” Hiszen ha akkor a próféta lelke szól Zelkből! De mint tudjuk, ő “csak” egy költő volt…
Argumentum Kiadó, Bp.
1999., 505 oldal, 1600 Ft
