Szegedy-Maszák Mihály: Vörösmarty Mihály
(Ünnepi megemlékezésre…)
1989-ben Kemény Zsigmondról megjelent könyvem előszavában azt írtam, félek attól, hogy a nemzeti örökség egy része eltávolodik a mai magyarságtól. Úgy gondolom, e sejtésemet nem cáfolta meg a legutóbbi évtized. A közelmúltban Pécsett vettem részt egy Vörösmarty életművének szentelt tudományos ülésszakon. A közönség jórészt az előadókból tevődött össze, egyetemi hallgatóknak vagy érdeklődőknek híre-hamva sem volt.
Kit szólít meg Vörösmarty költészete a huszonegyedik század küszöbén? Sajnos, e kérdést föl lehet tenni, legalábbis a következő formában: Vörösmartynak mely költeményei s kinek számára lehetnek fontosak a jelenkorban? A Zalán futása egészében már több nemzedék óta jobbára csak irodalomtörténészek tudatában él, a Szózat „Itt élned, halnod kell” szavait egy-két évtizede érvénytelennek nyilvánította a nyugati magyarság, némely szószólója vagy legalábbis képviselője. A művészi értékek történeti változékonyságára a romantika irányította rá a figyelmet, vagyis éppen az az irányzat, amelynek Vörösmarty volt a legnagyobb magyar lírikusa. Ez annyit is jelent, hogy olykor azt becsüljük a múlt emlékeiben, amit korábban fogyatékosságnak véltek.
1845-ben Erdélyi János, a kiváló tudós, azt vetette Vörösmarty szemére, hogy hőseinek cselekedetei megindokolatlanok, véletlenszerűek, költeményei “szépségek rendetlen halmaza”-i; „chaoszt teremteni” tud, de „szép formájú világot alkotni” nem.
A kultúra s a művészet történeti lényegéből következik, hogy a mai olvasó másként lát, mint tizenkilencedik századi elődje. Az európai romantikának két vitathatatlanul nagy kezdeményezője volt a magyar irodalomban: Széchenyi István gróf és Vörösmarty. Sajnálatos, hogy mindkettőt gyakrabban emlegetjük, mint forgatjuk.
„Ha Vörösmartyt olvassuk – írta Babits -, mindig közel vannak a csillagok, a halál és végtelenségek.” Való igaz, hogy e költő világa egyfelől a képzelet határtalanul tágas, másrészt a tudat mélységekben gazdag világa. Az 1826-ban keletkezett Tündérvölgy például így kezdődik:
Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha lángképzelődés nem játszik veletek?
Az nyit mennyországot, poklot előttetek:
Belenéztek, s elámúl lelketek.
Én is oly dalt mondok világ hallatára,
Melynek égen, földön ne légyen határa,
Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára,
Azt én írva levém lelkem asztalára.
A Csongor és Tünde „ ezt még a magyar kultúrát nem elég alaposan ismerő Lukács György is észrevette „ rendkívül előremutató alkotás. Olyan színházat képzelt el Vörösmarty, amely az ő korában nemcsak Magyarországon, de talán sehol sem létezett. Nem véletlen, hogy bemutatójára csak a költő halála után kerülhetett sor, mint ahogy az sem, hogy az első teljes előadáson két olyan nagyszerű vetélytársnő szerepelt együtt, mint Márkus Emília és Jászai Mari. Az Éj magánbeszéde, Az emberek és az Előszó című kozmikus látomás bárkit visszariaszthat a haladás fölszínes értelmezésétől. A Kalmár, a Fejedelem és a Tudós három olyan értékrendet képvisel, mely egyaránt fogyatékosnak minősül. Az üzleti haszon, a politikai hatalom s az értelem kizárólagos tisztelete egyforma mértékben bizonyul elégtelennek. A példázatszerűség azonban nem vezet erkölcsi tanításhoz; a Csongor és Tünde nemcsak történelembölcseleti költemény, de mesejáték is, tele nyelvjátékkal, finom és vaskos humorral, mert Vörösmarty ezeknek is fölényes mestere. Nemcsak a szemre, de a fülre is hat. Alkotó módon írja újra az Arany János által Szentivánéji álom címmel fordított színművet.
Amit egykor Erdélyi kifogásolt, azt az utókor olyan erényként foghatja föl, amely Vörösmartyt az európai romantika nagyjai közé emeli. A tizen-kilencedik századi magyar kritikus „morál”-t azaz „költői elégtétel”-t kért számon Vörösmartyn; manapság tudomásul vesszük, hogy a nagy romantikusok idegenkedtek attól, hogy egyértelmű erkölcsi tanulságot biggyesszenek alkotásuk végére. A két szomszédvárt Berzsenyi „kannibáli mű”-nek nevezte, majd Kemény Zsigmond az 1864-ben tartott emlékbeszédében s Babits 1911-ben megjelent tanulmányában joggal értelmezte úgy, mint feloldás nél-küli tragikum megtestesülését. Friedrich Schlegel az iróniát a végtelenül teljes zűrzavar tiszta tudataként határozta meg, és a töredéket önmagában teljes műalkotásnak minősítette. A zűrzavar elemi, eredeti létének komolyan vételével a Csongor és Tünde szerzője Berzsenyihez, vagyis ahhoz a költőnkhöz kapcsolódik, aki a legnagyobb hatást tette rá.
Pályám vége közelít:
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszába elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.
Az Életfilozófia című költeménynek e sorait Kölcsey még félreértette és kivetni valónak vélte. Vörösmarty lényegében ezeket a szavakat fogalmazta újra az Éj magánbeszédében, a semmiből a semmibe vezető folyamat látomásának félelmetes erejű megidézésében.
A töredék romantikus szemlélete elválaszthatatlan a rom népszerűségétől. A romantikus művész „ a festő Caspar David Friedrich, a zene-szerző Robert Schumann éppúgy, mint a költő Vörösmarty Mihály „ fennköltséget, magasztosságot tulajdonít annak, ami csonkának látszik, és szembeállítja azt a teljesség idealista eszményével. A Zalán futásától az Előszóig s A vén cigányig az időjárás képei idézik föl az előre nem láthatót „ amely tényező valóban kitüntetett szerepet játszik Vörösmarty költészetében, mint Erdélyi állította, legföljebb azt érdemes ehhez hozzátenni, hogy számos romantikus alkotás jellemző vonásáról van szó.
Amennyiben valamely szerkezetet irányt mutató feszültségek tesznek egésszé, s minden szerkezetnek egy közép áll a gyújtópontjában, a Zalán futása valóban töredékesnek minősíthető, hiszen nincs tulajdonképpeni főszereplője „ mint már Erdélyi János is megjegyezte. Horváth János ebben a szellemben adott közre szemelvényeket e költeményből 1925-ben, azt állítván, hogy e „lírai részletek” mindegyike „önálló költemény módjára, csakis önmagáért, saját szépségeiért” olvasandó. Erdélyi tanulmányának s Horváth János gyűjteményének egyaránt lehetett szerepe abban, hogy Vörösmarty költészetét előszeretettel minősítette töredékszerűnek az utókor. Természetesen azt sem szabad felednünk, hogy Magyarvár és A Délsziget című költeményének 1830-ban, illetve 1831-ben töredékként megjelentetésével Vörösmarty döntően hozzájárult ahhoz, hogy elfogadottá vált töredékek nyilvánosságra hozatala. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy valamely magyar költő életében kiadja befejezetlenül hagyott alkotását.
Mindkét esetben mélyebb indokoltságot adott a töredékszerűségnek. A Délszigetben különös nyomatékot kap, hogy a költemény elején megjelenített egység kettéválik. „Megnyilt a sziget és egymástól elválva levének” „ olvassuk Szűdeliről és Hadadúrról. A meghasadtság a semmi ijesztően fönséges képét idézi föl: „Lábok előtt iszonyú mélység nyildoklik”, s ezt követően a két főszereplő egy-egy töredék világban találja magát. A Magyarvár-ban a töredékekre szaggatottság a nemzethalál képzetével kapcsolódik össze „ akár majd két évtizeddel később az Előszóban. Árta, a pártus fejedelem hazátlanul bujdosik. Jellemzése – „mint keselyűk, szaggatják őt az ijesztő / Gondolatok, s ősz fürteivel hajtják ki az éjbe” – egyszerre idézi föl Prométheuszt és Leart, vagyis annak a Shakespeare-hősnek alakját, akinek az emberi gonoszság okozta megőrülését Vörösmarty olyan nagyszerűen töredezett nyelvvel érzékeltette, élete végén, amidőn magyarra ültette át ezt a páratlanul fenséges és nem kevésbé kegyetlen tragédiát.
Van-e rend a zűrzavarban? Ennek a kérdésnek a megfogalmazásával Vörösmarty merőben új kérdést vetett föl. A Csongor és Tündéhez hasonlóan 1830-ban keletkezett egy énekes költeményének, A Romnak szereplője nem adottnak vagy magától értetődőnek, de föl- és leépíthetőnek látja a világot. Az Éj magánbeszéde a világ helyén található üresség elsődlegességét állítja; A Rom és Az emberek a lebomlást nem rendellenesnek, de kifejezetten rendszerszerűnek tünteti föl.
Más nagy romantikusokhoz hasonlóan Vörösmarty is föltételezte, hogy a tudat működése nem folyamatszerű, de hirtelen fölvillanásokban nyilvánul meg. Ez is indokolta művei egy részének töredezettségét, s azt, hogy meghökkentően eredeti képeket, metaforákat teremtsen, példátlanul kiterjessze a magyar nyelv lehetőségeit. Ahogy Az ember tragédiája előzménye megtalálható abban, ahogyan Vörösmarty a boldogságkeresést értelmezi A Dél-szigetben és a Csongor és Tündében, úgy Babits korai verseiben érezhető az 1829-ben írt, Hedvig című legenda vagy a négy évvel későbbi Szép Ilonka zeneiségének ösztönző hatása. József Attila szürrealisztikus metaforái, Pilinszky apokaliptikus látomásai elképzelhetetlenek Vörösmarty próféciái nélkül.
Munkásságáról a nagyközönségnek alighanem meglehetősen hiányos a képe. Többen tudnak arról, hogy A helység kalapácsa a Zalán futásának kiferdítéseként is tekinthető „ csak mellesleg jegyzem meg, hogy a művészetek változásának egyik mozgatóereje éppen nagy művek kiferdítése, ettől a korábbi alkotásoknak értéke nem csökken, sőt inkább növekszik „, kevesebben érzékelik, hogy vígeposzának megírása után Petőfi Vörösmarty hatása alá került, éspedig a szó legmélyebb értelmében. Az 1846-os keltezésű Tündérálom című hosszabb költemény s a Felhők című epigrammasorozat az idősebb költő nyelvének alkotó továbbfejlesztése.
Vörösmarty nem használta, de teremtette a nyelvet. Ezzel is magyarázható, hogy míg Petőfi népies beszédmódja úgyszólván belesimult a köznyelvünkbe, Vörösmartyé máig elhasználatlannak, sőt kimeríthetetlennek és véglegesen soha nem megfejthetőnek látszik. Az emberek utolsó előtti sorának – „Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – ki lehet mutatni az előzményeit, de a metafora eredetisége nyilvánvaló, e szavak értelmét nem lehet egyértelműen meghatározni. A „Mi zokog mint malom a pokolban?” A vén cigányban titokzatos kérdés. Az irodalmár ugyan tisztában lehet azzal, hogy az Előszó – Pilinszky kedvenc költeménye, melyet oly szívesen mondott el társaságban – eredetileg a Három regéhez készült. Azzal is, hogy az utólag készített előszót különös jelentőséggel ruházta föl, hogy a Három rege ajánlása 1845-ben Battyhány Lajos gróf egyik lányának szólt, s az első független magyar kormány vezetője az Előszó írásának idején, 1850-ben már halott volt. A szakértő még azt is tudhatja, hogy a Három regét 1851-ben Landerer és Heckenast önállóan, vagyis az Előszó nélkül adta ki – tehát a magyar irodalomnak 1850-ben keletkezett kivételesen nagyszerű alkotása már a maga korában önállósodott, s így mind a vers címe, mind a kezdő szavak – „Midőn ezt írtam” – rejtvényszerűen, sejtelmesen, talányosan hatnak az olvasóra.
Azt, hogy az Előszó be nem teljesedett ígéretről szól, a „Meghozni készült” szavak töredékben maradt folyamatra, alkotásra, „egy új, egy / Dicsőbb teremtés” megvalósulatlanságra vonatkoznak, általában az 1848-49-es forradalom kegyetlen elfojtásával szokás összefüggésbe hozni, de torzítás volna elhallgatnunk, hogy Vörösmarty költészetében a megsemmisülés képei nem magyarázhatók pusztán egykori történeti okokkal. Az emberek 1846-ban, tehát éppen a forradalom előtti föllendülés idején keletkezett, márpedig ez a vers az emberi gonoszság megszüntethetetlenségéről szól s az örök visszatérésről a történelemben.
Bármennyire is igaz, hogy Vörösmartynál senkit nem foglalkoztatott jobban a lét és a semmi kapcsolata, hiba volna feledni, hogy e rémlátomásokkal küszködő költő az általa föltétlenül tisztelt Széchenyihez hasonlóan használni akart nemzetének. Csakis ez a szenvedélye teszi érthetővé, hogy 1844-ben a fölvilágosodással szemben érzett súlyos kétségeinek kifejtése után a jól ismert sorokkal rekesztette be Gondolatok a könyvtárban című költeményét:
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.
Hasonló a költő pályáját lezáró, önmegszólító vers, A vén cigány fölépítése. A jelzésszerűen töredékes, rendkívül tömör írásmód villanásszerűen utal sok szenvedésre.
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek
Vert hadak vagy vakmerő remények?
E többféle átvitt értelemben veendő, nagyon súlyos szavak mintegy figyelmeztetnek, hogy az ünnepre, mely az Előszóban még mint vágyott, de meghiúsult cél szerepelt, csakis akkor kerülhet sor a jövőben, ha a nemzet súlyos felelősségérzettel viseltetik sorsa iránt. Vörösmartynak „ki olyan korszakban élt, melynek élenjáró magyarjaihoz józan ésszel, nyugodt lelkiismerettel, tisztánlátással és higgadt önismerettel nem mérhetjük magunkat „azért is tartozik hálával a nemzet, mert legnagyobb költeményei arra emlékeztetnek: könnyű megoldásokkal eljátszható, elmulasztható a lehetőség, hogy a magyarság valóban fölemelkedjék.
(Forrás: Magyar Szemle)
