Connect with us

Vajda Jánosról Ignotus

Vajda Jánosnak annak kellett volna lennie, aki Kiss József nem lehetett, aki Ady Endre lett. Kevés népnek volt meg a szerencséje, hogy, mint a németnek, legnagyobb költői egyben nevelői is legyenek. Ez nem oly csekély dolog, aminőnek látszik. Nevelni a népeket sok mindenre kell: kezdve az emberségen, a politikán át, fel a tudományokig százfélére. S mint a gyereknek, a népnek is legjobb nevelője a minta, ami gyanánt a szeretett nevelő áll előtte. Leibniztól Kantig, Nagy Frigyestől s második Józseftől Napoleonig s Lessinget és Herdert beleértve sok nagy úr, nagy egyéniség, gondolat, példa állt a német elé, hogy kiemelje a lankadt sülyedésből, melybe a harmincéves háború vetette volt. De hol a gondolat volt túlságos elvont, hol az ember volt vagy messzi vagy idegen, vagy nem elég igéző, – valahol valami csak nem futotta. Ellenben Schiller és Goethe mindennel gazdag volt, ami a legmagasabbat is be tudja lopni az értelmekbe, ha máskép nem, hát az érzésen át, s egyéniségük is az volt, amitől nem szégyen megejtődni s amihez jó hozzásímúlni. A tökéletes tudományosság, a nemes erkölcs, a tiszta szépség oly fülbemászóan ömlött belőlük, akár a népdal, akár a szinházi mulatság. S testvér, király, tanító: minden kitelt közapai személyükből. Polgáremberek voltak, s a kis ember még merhetett közelséget érezni hozzájuk. De eljutottak udvari tekintetességre, tehát hatásuk a legnagyobb úr számára sem volt szégyen. Schiller hamar mint érett férfi lett mindenkinél egy fejjel magasabb s kora halálával meg éppen megdicsőült. Goethe pedig túlélt a patriárkák korán; s az öregség szivárványával lett tündökletesebb. Ember a talpán, mondta volt róla az emberek ura, Napoleon. Schilleren és Goethén, Schillerhez és Goethéhez feltekintve, Schillert és Goethét szívébe zárva magán s magában is műveltté, emberré s németté nevelődhetett a német ember. Kantot vagy Spinozát egyenesen nem értette meg. De Schilleren és Goethen át felért hozzájuk.
Nekünk ilyen szerencsénk nem volt. Vörösmartyig a legnagyobbak is: Kazinczy esztétaságba merült el, mely még a műveltek közzül sem sokakat érdekelt, Kisfaludy Sándor bájos és megkapó volt, de csak az érzéshez szólt, Berzsenyi Dániel hatalmas és megrázó, még gondolatokkal is viaskodó, de egyhúrú ahhoz, hogy sokfelé, sokakra, sokfélekép hasson. Csokonayban, mint később Petőfiben, sok minden meglett volna, ami vezérségre emelhetne, de nem volt, mint Petőfi, kemény egyéniség s mindketten oly fiatalon haltak meg, hogy meglettebb ember már ennélfogva is felettük valónak érezte magát. Vörösmartynál is az van, ami teszem Tennysonnél: hogy nincs fajibb, mint az ő édes szónokisága, nincs megejtőbb, mint az ő férfias bája, sőt ő Tennysonnél sokkal műveltebb, érdeklődőbb, azt lehetne mondani, európaibb volt, s az is nagy dolog, hogy bár a kisgyerek is megértheti, mégis az iskolázottabb rendeknek volt költője s nem volt, mint az utána következett két legnagyobb, az a népies költő, kinek, már a stílusosság kedvéért is, a népi formához kell valamennyire hozzácsekélyitenie a tartalmat. De vezérnyi egyéniség ő sem volt, s kivált nem volt az, aki, bár minden multat felszívott, az egész jelenben előljár s a jövendő előtt is ő tör utat. Sok oknál, mindjárt romantikájánál fogva is Vörösmarty ugyan elképzelhetetlen hamarább, mint a XIX. század első felében, de azzal, amit lelki hozománykép hozott, eljöhetett volna valaki már a XVIII. században is. Petőfinél, mondom, nem így volt, – megvolt benne az indulat, mely magát viszi s másokat lök, s a falusi vándordeák, ahogy a megyei országutakról a pesti padlásszobákba felvetődik, már megtalálja – például az Apostolban – a városnak s a lázadásnak azt a hangját, melynél telibb nem harsant el az 1848 februáriusi párisi barrikádokon sem. De nemcsak fiatal volta tette, hogy nem volt nevelő egyéniség – ha tovább él, bizonyára, mint minden genie, lustrumról lustrumra új képet váltott volna, de mindvégig megmaradt volna gyereknek s erkölcsi komolysága mellé tudományos komolyság aligha nőtt volna benne. Ha Vörösmartyig a magyar költészet úri költészet volt, mely a népbe nem szállott le, a Petőfi, de még az Arany költészete is – ezt is újra érintenem kell – túlságos népi volt ahhoz, hogy a nemzet egyeteme mindenestül kifejezettnek érezze magát benne, s hogy ez a csöndes, gondolkozó, hallatlan művészetű, de ijedten tartózkodó Arany János praeceptor Hungariae gyanánt igézhesse rá magát a falusi kántortól fel a miniszterelnökig minden magyarra. Arany Jánoson nem érezni meg – pedig oly megragadóan megénekelte, sőt, az Elveszett Alkotmányban, követőjének állt volt – Széchenyi Istvánt, – nem érezni meg – pedig írt forradalmi népverseket – Kossuth Lajost, nem érezni meg, pedig baráti közelségben állt hozzájuk, Szalay Lászlót, Kemény Zsigmondot, Csengery Antalt, Deák Ferencet, – az Arany János oeuvre-je, ha az idegen tudna magyarul, külön díszhelyen állna az emberiség művészettörténetében, de senki nem tudná meg láttára, hogy mesterük ugyanazon időben virágzott, mikor, a XIX-ik század negyvenes, hatvanas s a nyolcvanasok felé járó éveiben, az ő kicsiny nemzete, mely akkor mindössze húsz, negyven, hatvan éve, hogy halottaiból felébredt volt, egy fokra hágott az ezeréves európai kultúrával, és, míg Budapest városában ezen Európának egyik nem is utolsórendű világvárosát fejlesztette ki, technikában, gazdaságban s a végén már a tudomány mívelésében is a legnagyobb népekkel együtt dolgozott. A weimari és potsdami, a napoleonkori Németországba Goethe úgy világított bele, előljáróan, mint a mózesi tűzoszlop. Arany János, ki pedig 1882-ig lakott és élt volt Budapest legközepén, ebbe a nagyvárosba s aztán a Baross Gábor Magyarországába úgy sejlett bele, mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon.
Vajda Jánosnak abban áll a tragédiája, hogy bár sokkal többfélébb és önnönnapjabelibb, mint az előtte járt legnagyobbak: mint tehetség egyenetlenebb, mint egyéniség kiegyenlítetlenebb, mint intellektus bukdácsolóbb ez egész embereknél. Meg kell gondolni, hogy egyidős volt Petőfivel és Jókaival, s ekkor mérhetni csak meg, mit jelent azzal, hogy úgy hat, mintha egy emberöltővel született volna utánuk. Paraszti fajta vér és falusi származás volt ő is, de haragos kívánkozással törte fel magát a miniszteri tanácsosok és bankfelügyelőbizottsági tagok úri-polgári Magyarországába. Még mindig a megtestesült anch’io volt, ahogy öregkorában szürke cilinderkalaposan végigcsoszogott s egyben végiggázolt a Koronaherceg-utcán, a Váci-utcán, a Dunasoron s a Hatvani-utcai vagy Kossuth Lajos-utcai két kaszinó előtt. Próbálkozott lapszerkesztéssel, s akart lenni, talán volt is egy darabig, képviselő, – mindenesetre hozzászólt a politikához, veszekedett a nyelvtudósokkal, összekülömbözött a hivatalokkal, mindenhez érezte a jogát s mindenünnen kitudottnak érezte magát. Sok volt benne abból, aki meg akarja mutatni – így mutatta meg, egy népies verses elbeszéléssel, Petőfinek s Arany Jánosnak, és mindenféle próbálkozással mindenfelé. De vezérnek nem volt elég tekintélyes, mintának nem volt elég életbíró, gondolkodónak nem volt elég átható, művésznek nem volt elég biztos. Sokfélekép tehetséges volt, csak az nem volt, akinek azon a helyen s abban az időben lennie kellett volna: genie. Végig egész életén, ezen a hosszú, szomorú életen annak a képét mutatja, aki kifelé, az embereken való tudatos és keresett mérgelődésre váltja át amiatt való öntudatlan belső kétségbeesését, hogy miért nem oly geniális, amilyennek érzi magát? S ez nem csupán önzésből való önkínzás volt. Az ő idei azok voltak, mikor, mint ahogy a németeknél Goethe és Schiller után megjött legalább egy Heine és egy Börne s a franciáknak is megvolt legalább az ő Hugója és Lamartineja, a magyarnak is kellett volna valakije, ki a XIX-ik század második felének magyarját juttassa zengzethez. A korszellem, hogy ezzel a hégeli szóval éljek, a korszellem mintegy ujjal mutatott a daliás magyarra, az oroszlánbőgésű férfira, a tisztatüdejű, a kemény és mégis halk ujjverésű lantosra, Vajda Jánosra, hogy: te vagy az, te légy az, neked kell annak lenned. Ezt az intést látta Vajda János, a levegőben érezte, a vágya súgta fel fülébe. Akart, epedett, küzdött, hogy az a valaki legyen, akinek számára való hely a magyar költészetben akkor kialakult. De valami híja volt és nem lett az.
Pedig csak kis híja volt. Irt össze-vissza sok gyenge dolgot – de hiszen Petőfi sem írt csupa remeket. (Tűzbe felét…) Ám költő volt, igazi költő, vagyis az, kinek ajkán a szó, mellyel mindenki élt már, újjászületik, s a gondolat, mit mindenki gondolt, feledhetetlenné válik. A magyar költészetben csak utódai vannak, egy legeslegnagyobb, ki maga vallotta magát annak: Ady Endre. Ősei nincsenek, nem kapcsolódik be sehová, nem lehet azt mondani, hogy, teszem, Arany Jánost átugorva, nála folytatódnék Vörösmarty, vagy éppen Csokonay. Rokona is kevés van az irodalmakban, talán leginkább a franciáknál, valahol de Vigny után és Mussét előtt, tehát abban a polgáriasodó Franciaországban, amelynek megfelelője negyven év mulva a kiegyezéshez közeledő Magyarország. Valahogy mintha fátyolon, tehát korlátoltságon át látta volna a világot s az életet, melyeknek legeslegvégsőbb mivolta izgatta és foglalkoztatta. De verse széttépi a fátyolt, szétrobbantja a korlátot s mégis le- és eljut a dolgok mivoltáig. Szavának hömpölygése túlbiztosodik érzésének nyugtalanságán, eszének keresgélésén, s a kifejezésben eltalál oda, hová lelkében nem jutott el. Vannak költők, néha a nagyobbak közül, kiken mégis érzik, hogy versük alatta marad nekik maguknak. Vajdánál máskép volt – ő verseiben túlnő saját magán, – versein megérzik, hogy intellektuálisabbak, mint az az ember, akiből kinőttek. Anélkül, hogy valami soha nem gondoltat meglepően mondanának, mindig van bennük valami a trouvaille-ból, a megtalálásból, s érdekes, hogy Ady Endrén kívül még egy áhítatos tisztelőjét tudom: Pikler Gyulát, a mély gondolkozót, a nagy tudóst, ki gazda ott, hol Vajda Jánosnak a zsellérség jutott: a mindenség megismerésében. Nem lehet úgy művésznek mondani, hogy versei egyben mind alkotások is volnának. De van nem egy verse, amely az, s vannak sorai, melyek kitökéletesednek s kisajátosodnak a versből, mint a gyémánt a szénből. Verselésében is már előre lüktet, mi aztán, Kiss Józsefen át, Adynál az új magyar nemzeti rhythmus lett: a mondat mint mérték, ami, ugyebár, nem puszta külsőség, mert azt jelenti, hogy a vers a gondolat menetéből épül, tehát a versmenet kifejezi a gondolatot. Elképzelhetetlen, mi lett volna a nemzet fejlődése is, ha a Vajda térbeli s időbeli helyén már akkor egy Ady Endre, egy szuggesztor, egy felrázó, egy fülekbe beleharsogó vetette volna meg a lábát, valaki, akit ha nem életében, de kevéssel halála után már el kell ismerni, s ha az apák még siketek voltak iránta, a fiak már követik. Egy költőtől nevelt Magyarország állott volna ellent annak, hogy a politikusok elrontsák, ha ugyan a politikusok is mások nem lettek volna, költőtől neveltetvén. Végzete Magyarországnak, hogy nem újjászületésekor, nem 1869 körül voltak praeceptor költői, hanem 1918 előtt, mikor halálra ítéltetett. Minden, minden, minden máskép fordult volna, s az utód, ki testében s életében szenvedte végig a haza mártiromságát s annak idején, a még virágzó hazában, lombtalan öregségben látta volt elsenyvedni Vajda Jánost: most szánó szeretettel, egy kicsit azzal a méreggel, mely róla maradt örökül, azzal a hazafiúi fájdalommal, mely Vajda Jánosban annál igazabb volt, minél kevesebbet vette ajkaira, azzal kérdi a bús magyarnak, az elvetélt intellectuelnek, a nagy, csak éppen nem a legnagyobb költőnek bánatos árnyékát: Miért nem voltál az, miért nem te voltál az, nyomorúságban eltelt életeddel mért nem váltottad fel magad a félistenségig, ami azért isteni, mert emberi?!
Mint a kidőlt útmutató, úgy hever Vajda János a magyar költészet fejlődése útján. Fáj, hogy mikor koszorút illesztenek rá, iszapot kell lekaparni róla.

(forrás: Nyugat 1927. 9.szám)

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top