Kétféle líra
Vajda költészete többnyire az elszigetelt magány, a kirekesztettség, a világgal és önmagával való meghasonulás életérzését fogalmazta meg. Így lett a meg nem valósult élet, az élmény hiánya és keresése leghatalmasabb élménye. Érett költészete megtelik filozófiai töprengésekkel, az 50-es évek verseiben már felmerülnek az emberi élet értelmét kutató gyötrő kérdések. Vajda költői magatartása két újfajta lí ratí pus találta meg legmegfelelőbb kifejezésformáját: a hangulat-lírában és a látomás-lírában.
A költő vonzódása a természethez már gyerekkorából fakad, természeti költeményében mégsem kapunk valódi képet róla. Mert Vajdát már nemcsak a külső világ, a táj megejtő szépsége és bája vonzotta, hanem egy sokkal mélyebb vadon, a lélek világa. A természeti tárgyak, a természet jelenségei nem csupán objektív valóságukban jelennek meg költeményeiben, hanem túlmutatnak önmagukon, már-már mélyebb titkokat sejtető jelképekké válnak, anélkül, hogy szimbolistává tennék líráját. Petőfi verseiben maga a táj elevenedik meg, Vajdáéban a táj csak közvetítő elem: a költő sajátos életérzésének hordozója, gondolatait, látomásait idézi fel. A lélek drámája rávetődik a külvilágra, s az megtelik nyomasztó hangulattal, belső fájdalommal, az árvaság, az elhagyatottság szomorúságával, kínzó gyötrelmekkel.
Ennek a lí ratí pusnak (melyet filozófiai dalnak is nevezhetünk) egyik legjellemzőbb s hibátlan remeklése A vaáli erdőben (1875). A váli kis házikó a védettséget, a békességet, a gondtalanságot jelentette számára. Felnőtt korában is a váli erdő képét, emlékét siratta, dédelgette, a vesztett illúziók jelképévé avatta. Ide, a hajszoltság légkörében idillivé szépült természeti környezetbe vágyódik vissza, ahol minden olyan egyszerű és természetes, még a halál is.
A vers csöndes, borongós hangulata eléggé szokatlan Vajdánál: a kudarcokba belefáradt s a lét nagy kérdéseivel viaskodó lélek sóhaja után azonban lélektanilag hiteles, őszinte. Nem lázad most a magány ellen, hanem óhajtja, nem retteg a haláltól, hanem sorsába beletörődve elfogadja, s szinte azonosul a természettel. Most megnyugtatja, hogy a halál mindörökre való elalvás, a megsemmisülés örök pihenés, a küzdelmek vége. Mindaz a természetbe belesimuló béke és nyugalom, amiről szó van, csak vágyott, de soha el nem érhető idill.
A háborgások, vívódások utáni lecsillapodott lélekállapotot tükrözik a költemény nyelvi megoldásai is. Egyetlen, óhajtó-feltételes módban álló összetett állítmánytól függ az egész költemény. A vers voltaképpen egyetlen mondat: egyetlen vágy, sóhaj kifejezője. A főmondat állítmányához tartozó alanyok, melyek azt fejezik ki, mi volna jó, mind főnévi igenevek. A magyar nyelv szabályai miatt ezek nem utalnak a cselekvő számára és személyére sem, csak elvontan jelentik a cselekvést és a történést. A költemény békéjét, mozdulatlan nyugalmát fokozza a mellérendelő szószerkezetek halmozása: ezek többsége helyhatározós, kisebb része állapothatározós szerkezet.
A Nádas tavon (1888) című költemény a másik lí ratí pusra, a látomás-lírára példa lehet (de besorolható a hangulat-lírába is). Ez is egy természetet leíró versnek indul, de itt sem a táj bemutatása, részleteinek lajstromozása a cél. A címben szereplő tó és környéke Vajda kedvelt vadászhelyei közé tartozott.
A mű különös versdallamú. A sajátos verszene az oldottság, a tűnődés benyomását s valami monoton, andalító, ringató lebegés képzetét kelti fel.
A lírai monológban a költői én szólal meg, akit a táj élménye a maga bűvöletébe von, s erről az önfeledt megbővültségről vall.
Az első három strófában még találhatók reális tájelemek erős hangulatisággal átszőve. A napszak csak jelzett, az évszak homályban marad. A közvetlenül egymás után, azonos sorhelyzetben megismételt, nyomatékosító hasonlat segíti elő az anyagtalanná válás illúzióját. Csend és mozdulatlanság uralkodik a tájon.
A következő versszakokban folytatódik és kiszélesedik az átválás a realitásból az irrealitásba, a látványból a látomásba. A lírai én már nem is a körülötte levő tájat nézi, hanem a világot csodálja, s ez fokozatosan megtelik varázslatos bűbájjal, titokzatos talánnyal. A való és a valótlan, a véges és a végtelen határai elmosódnak a fény és a víz özönlő ragyogásában, a reális világ káprázattá válik. Fokozza ezt a látomás élményt, ezt a varázslatot a mozgás és a mozdulatlanság közötti különbség megszűnése, érzékelésének lehetetlensége.
A való világ eltűnt, a térbeli tárgyak elmosódtak, a látszat kezd valóssá válni, s ez az önfeledt bővület indítja útnak a gondolatot a semmiség felé. Ez készteti a lírai alanyt a földi élet értelmének kutatására, az élet és a halál közti különbség megfejtésére.
Ahogy korábban a tér elemei olvadtak egybe, most az idő határai mosódnak össze: a káprázat egyetlen pillanatba sűríti az örökkévalóságot, a jelent, a múltat és a jövendőt. Az égen megálló nap keltette időtlen pillanat maga is ragyogó és fenséges. A költő mintha egy olyan állapotba került volna, ahol a minden apró, az egyedi létezés pedig csak látszat. Ez vezeti el ringó lelkét a teljes kételkedésig, a valóság létezésébe vetett hit megrendüléséig, az egész világnak mese, csalódás, álom -ként való felfogásáig.
Az utolsó versszak kérdése nem költői kérdés: erre a költő egyáltalán nem tud válaszolni.
A vers filozófiai mondanivalója, kérdésfelvetése teljesen felszívódott a hangulatba. Tudnunk kell e mű olvasásakor, hogy egy pesszimista német filozófus – Schopenhauer rendkívül nagy hatással volt e század végének embereire. A kor természettudományának egymást követő új felfedezései egyébként is kételyekkel terhelték meg az emberek tudatát, megingatták a valóságról alkotott hagyományos nézeteiket.
A kozmikus magány
Vajda elszigeteltségének, kozmikussá növesztett magányának egyik leghatásosabb kifejezője Az üstökös (1882) című, szimbolizmusba átvezető, többértelmű allegóriája. Versének közvetlen ihletője minden valószínűség szerint nem egy valódi üstökös-kép volt. A költemény első két sora még a látvány leírása, de ez a következőkben fokozatosan metaforikussá válik. A költeményben szereplő nyelvi fordulatok nagy része sűrítő metafora. Vajda az üstökösben nem annak ragyogását, hanem feltűnését és eltűnését ragadja meg, hanem pályájának egyenességét, s ennek következtében társatlan boldogtalanságát, magányosságát. A költői sors a csillagéhoz hasonlóan egyenes, következetes, meg nem alkuvó. A korai szimbolistákhoz hasonlóan az író még maga fejti meg az első két strófa allegorikus-jelképes értelmét az ugyanolyan terjedelmű két utolsó versszakban. A vers mondanivalóját – önmagára is, az üstökösre is vonatkozóan – tömören foglalja össze a második és a negyedik versszak utolsó sorának két-két mellékneve (állítmánya).
Az üstökös-lét nemcsak fájdalmas szomorúsággal tölti el, hanem büszke öntudattal is: végtelen magánya erkölcsi nagyságának, kiválasztottságának bizonyítéka, életútja dacos egyenességének következménye. Éppen a társatlanság, a kivetettség igazolja elkülönülését kora kisszerű világától, bizonyítja gerincességét, az átlagból kiemelkedő emberségét. Igy válik ez a vers költői önjellemzéssé, önértékeléssé.
Vajda költészete szakítást jelent a korábbi magyar költészetnek azzal a stilisztikai hagyományával, mely elsősorban az antik ízlésen nevelkedve a hasonlatot tartotta legfőbb költői eszközének. Metaforái erős hangulati töltést kapnak, s ez a változás vezet majd a metaforánál is sűrítőbb, sejtetőbb szimbólum fele.
A Gina-szerelem
A XIX.század második felében – különösen a század végén – a társadalmi erkölcsök megváltozásával párhuzamosan gyökeresen átalakult a szerelmi költészet is. A korábbi évtizedek szerelmi lírájának (Vörösmarty, Petőfi) a család volt az eszménye: a költők a kedvesben többnyire a jövendő hitvest látták. Verseiket – leglángolóbb pillanataikban is – bizonyos szemérem hatotta át: a testiség vonatkozásait kerülték, az erotika közvetlenül nem kapott hangot bennük, a vágy nem törte át az erkölcs határait.
Most a szende kedves és a nyájas hitves mellett megjelentek az új élet más fajta nőtípusai: a démon, a szabadabb erkölcsű társasági hölgy, a bukott nő, a züllésbe taszított leány. Szóhoz jutott az erotika, a gyötrő, égető, pusztító szerelmi-testi szenvedély. A nő nem menyasszony vagy feleség, hanem csak szerelmi partner, nem élettárs, hanem ellenfél, ki inkább kínzó szenvedést okoz, mint megnyugtat.
Ez az újfajta szerelem legelőször Vajda lírájában jelentkezik a magyar irodalomban. Évtizedekig írta átkozódó hűséggel szerelmi himnuszait Ginához, a bukott hölgyhöz. Ginát örökre el kellett veszítenie, a nagyravágyó leány nem akart a költő hitvese lenni. Igy lett számára Gina jelképpé, a reményektől, örömöktől, boldogságtól megfosztó világ jelképévé. A Szerelem átka (1855-1856) 11 darabja a végérvényes veszteség megrendültségét fejezi ki: ezekben még csak a szívtelenséget, a hiúságot, a gúnyos hidegséget veti a hűtlen leány szemére. A valamivel később keletkezett versfüzérnek, a Gina emlékének (1856-1860) mind a 32 költeményében már a gyötrődve kínlódó szenvedést, a féltékenység mardosását, a megcsalatás kínját, a kétségbeesést sugározzák az egzaltált, túlzó képek.
Későbbi verseiben a szenvedély elcsitul, lehiggad, helyébe tűnődő, elégikus panasz lép. A magyar irodalomnak egyik nevezetes alkotása a Húsz év múlva (1876). Hasonlattal kezdődik a vers, s ez a monumentális Montblanc-kép egyszerre sugározza – az üstököshöz hasonlóan – a nagyság fenségét s a rideg magány büszke szomorúságát. A mozdulatlanságba dermedt jég a lélek pillanatnyi állapotát érzékelteti: a fagyos, szenvedély nélküli, érzelmekre már képtelen szívet. A második versszakban a kezdődő hasonlatból jelképszerű metafora lett: a lírai alany azonosult a fagyos csillagok közé nyúló hegyóriással, s a monumentalitás és a magány képzete a csillagok számának végtelenségével tovább fokozódik. A múltbeli szenvedésről nem esik szó, Gina neve nem hangzik el, csak a képek méretei sugallják a régi szenvedélyek és szenvedések nagyságát.
A költemény második fele hangulatilag szemben áll az első két strófával. Ezt a hangulatváltást a de ellentétes kötőszó is jelzi a sor elején. A feloldódás a halmozott határozók tétova bizonytalanságával s a gondolatjel által sugallt merengő tűnődéssel indul meg, s az érzelmi ellágyulásig, a gyöngéd intimitásig jut el. fölerősödik újra a húsz év előtti szenvedély: A sötét és rideg éjszakában – egy pillanatra – fölragyog a mesés múlt, Gina eszményített arcképe, s a fölkelő nap hajnali fényével szórja be a Montblanc örök havát. A szépség és a szerelem feledhetetlen emléke a kiégett szívben is kigyúlhat, fellobbanhat, de ez a pillanatnyi hideg ragyogás, ez a ritka és múló hangulat nem képes már felolvasztani a magány és a boldogtalanság jegét. Az itt található nyolc jelző és három igai állítmány érzelmi telitettségre utal. A költeményt szerkezetileg lezárttá, kiegyensúlyozottá teszi, hogy a kezdő kép a befejezésben újra visszatér: a Montblanc komor sötétségét felváltja ugyan a hajnal tündöklése, örök hava azonban ekkor is változatlan marad.
1892-ből való a Harminc év után. Nem valószínű, hogy valódi életrajzi háttere van, inkább a költői képzeletet a fiktív találkozás megöregedett (ekkor 55 éves)és bűnbánó Gináját. A szerelem bűvölete egy pillanatra mégis az ifjúkori Gina arcát varázsolja a költő elé. Az igézet múltán a kegyetlen valóság, az elrontott élet döbbenete kap hangot.
A vers utolsó strófája Vajda egyik, már szimbolista-látomásos remeklése: az egyéni fájdalom többértelmű, sejtető képsorban jelenik meg. Egybemosódik az emberi tragédia a megszemélyesített természet bánatával.
