Vas István
A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett tanulmány
Tóth Árpád nemcsak a Nyugat költői, de az összes magyar lírikusok között is olyannak tűnik föl, mint a tökéletesség, finomság, nemesség géniusza. Akik leglényegesebben jellemezték, Babits Mihály és Szabó Lőrinc, mindketten angyali vonásokat emlegetnek vele kapcsolatban. Nem érdektelen azonban eltűnődni, honnan ered Tóth Árpád költészetében ez az angyali vonás? Platon Lakomáján, ahol a résztvevők sorra elmondják gondolataikat Erosról, Agathon őt nevezi a legboldogabbnak, mivel csak a boldogság vonzza, a leggyöngédebbnek, hiszen csak puha talajra lép, csak a szelíd, lágy lélekben van maradása s a zord lélektől elmenekül, a legszebbnek, legkecsesebbnek, mert hogy “dísztelen vagy elvirágzott testet-lelket, bármit elkerül, de, hol virágos, illatos helyet lel, leszáll és ott marad.” Feláll erre Sokrates és szokott ravasz keresztkérdéseivel sarokba szorítja Agathont. Vajon Eros vonatkozik-e valamire? kívánja-e azt, amire vágyakozik? s ha igen, azért, mert az megvan neki, vagy mert nincs meg? S mint ahogy nem akar erős lenni, aki erős, gazdag, aki gazdag és mindenkinek az kell, aminek szükségét érzi. Eros azért kívánja a szépet, mert Erosnak szépség a hiánya! S azután elmondja Sokrates, amit Diotimától hallott, t. i. hogy Eros egy istennek és egy csúnya koldusnőnek mámorban fogant sarja s az állapotát így írja le: “Először is mindig szerény és távolról sem olyan gyöngéd és szép, mint a legtöbben képzelik, hanem durva, piszkos, mezítláb járó, hajléktalan; mindig földön fekszik, takarója sincsen, ajtók előtt, utca közén hál a szabad ég alatt és, mert anyja természetét örökölte, folyvást a szükségnek a társa. Viszont apjához hasonlóan a szépre s jóra leselkedik; férfias, bátor, erős; pompás vadász, eszét mindig új terven jártató, törekvő és leleményes, egész éltén át bölcselkedik; nagy hatalmas varázsló, méregkeverő és szofista; a természettől se halhatatlan, se halandó, hanem egy és ugyanaz nap majd virulva virágzik, majd elhal, de apja természete szerint újra föléled. Hanem hát, amit megszerzett, mind tovatűnik, úgy, hogy Eros sohase szűkölködik és sohase bővelkedik. Továbbá a bölcsesség és tudatlanság között középütt él. A dolog ugyanis így áll. Az istenek közül senki se bölcselkedik, egy se akar bölccsé lenni, mert már az; más se bölcselkedik, aki bölcs. Ám a tudatlanok se bölcselkednek és nem is akarnak bölcsek lenni; hiszen épp az az átka az se jó, sem eszes; aki hát azt képzeli, hogy nincsen fogyatékossága, nem vágyakozik arra, minek nem is sejti szükségét.”
Nem árt felidézni Sokratesz legendáját, ha Tóth Árpádra gondolunk. Ő, akit Babits a “varázsló” elnevezéssel tisztelt, ilyen szomorú varázsló volt, s ha az előkelőség géniusza ő, úgy épp oly vágyakozó géniusz, mint Sokrates Erosa. Ami angyali vonása költészetének, nem onnan ered, hogy ő is azok közé az emberekhez leereszkedő angyalok közé tartozott, akik bűnbe esnek az emberek kedvéért, annyira vonzza őket minden, ami földi, sárból való; és akik vonzódhatnak, hiszen a bűnben is, a földön is megőrzik angyali szubsztanciájukat. Mint például Babits, aki a szemetes kocsiról és a szemetes fiúról is szeráfi zengéssel ír és aki a modern élet prózai jelenségeihez a választott előkelőek magasabbrendű előszeretetével közeledik. (“Ó mit nekem hogy a szemétből! Isten szemében nincs szemét.”) Ilyen a poeta angelicus. Tóth Árpád a poeta humanus, akinek élete, amelyből elindul, az anyag, amit költészete megmunkál, nagyon is mindennapi, gyarló, de aki ezt a gyarló anyagot és vele együtt saját magát is egy életen át tartó fáradságos munkával és nosztalgiával, leleménnyel és aszkézissel műremekké faragja. A poeta angelicus mennyei magasságból száll a földi dolgok közé és magával hozza a földre az angyali fényt, a poeta humanus, olyan értelemben, ahogy Tóth Árpád az volt, a földről emelkedik az angyali magasságba, de oda is magával hordja a földi dolgok súlyát és keserű ízét. Nyugodtan bevallhatjuk, hogy az első mondanivaló Tóth Árpád költészetében, a kezdeti fájdalom, a kisember fájdalma az, a “slemilség” panaszszava, ugyanaz a tartalom amely annyira ellenszenves földhözragadtabb modern lírikusok lazább kötésű költészetében.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen
írja első kötetében. De ezt a slemilséget a legválasztékosabb klasszicizmus bilincsbekötő, jobban mondva felszabadító erejének veti alá s így tágul a kicsinyes fájdalom a Lomha gályán-ig zengzetes vízióvá:
S most, ének, röppenj, uszó, halk monoplán!
Ivelj, ha tudsz, magasztos távolokba
Bár szárnyaid közt búsan meghuzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta…
s a Lélektől lélekig verseiben már végtelenbe ívelő, szinte kozmikus bánattá:
S mintha olykor a gyarló földi dalban
Hangját próbálná halaványan, halkan,
Valami égből üzent, messzi, szép
Hegyi beszéd!
Tóth Árpád a plebejus, aki akaratával vívja ki a nemességet, s az sem közömbös az angyalokról szóló hasonlat földi hátterében, hogy Ady, Kosztolányi, Babits, a három nemesi származású költő mellett Tóth Árpád paraszti sarjadék és ez sok mindent megértet költészetében. Ugyanaz a magyarság, amelyik Adynál úri forradalom, nemesi lázadás, Tóth Árpádnál csöndes, paraszti beletörődés:
Dacolnék új, szép daccal, ám kevély
Szájam körül már gyáva gödröt ás,
Szelíd barázdát, halavány mosolyt
Valami ősi meghunyászkodás.
Én régi, régi jobbágy-őseim,
Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át
Vonszolja még a csüggeteg utód
Sötét parancsok konok csapatát?
Talán ennek a származásnak marasztaló hatása, hogy bármennyire formaművész Tóth Árpád, soha sem érheti el Kosztolányi könnyed lendületét. Még ott is, ahol a legszabadabb játéknak engedte át magát, mint a Rímes, furcsa játék-ban, vagy az Április-ban, mennyi mélabú, mennyi nehézkesség Kosztolányi gondtalan eleganciájával összehasonlítva! Ami Babits valódi arisztokratizmus, nála sóvárgás az arisztokratizmus után. Csak árnyalati különbség, de még ott is éles, ahol a gondolat ugyanaz, mint a költészet és a külvilág problémájában:
Babitsnál mennyi gőg:
Oly szomorú hogy múzsám így kiáll
árulni hulló kecseit miattam:
oly szomorú, hogy perceim eladtam
s időm bora idegen kádba száll.
És Tóth Árpádnál mennyi rezignáció:
S miért a versek, ez a fájó, éber
Ösztön: árulni halk bánatomat,
mint cukros, fanyar fügét a kucséber? –
Így sírtam ott a hűvös fák alatt.
Mindkettő poeta doctus, egyik sem idegenkedik a hatásoktól, egyik sem óvja egyéniségét az őstehetségek tájékozatlan féltésével. Magatartásuk mégis merőben más. Babits született klasszikus, de éppen ezért izzig-vérig költő, az idegen területekre imperialista szemmel néz s nemcsak minden verskötete, de minden fordítása is újabb hódítás. Tóth Árpádot viszont a Lomha gályán megjelenése után maga Babits jellemezte azzal, hogy attitüde-je a tanítványé. (Élesen megkülönböztetve az utánzóktól.) Általában úgy írják le, hogy személyisége is az örök diáké volt s életében is örökké tanulni vágyott, örökké feladatokat oldott meg s tanulmányaitól soha sem szabadulhatott egészen. “Meg van áldva és verve az értelem, a morál, és az ízlés fegyelmével” – írta róla Szabó Lórinc. Mégis, bár foglalkozott szociológiával és pszichoanalízissel, sohasem mert modern költő lenni, ehhez túlságosan is tisztelte a múltat. Igaz, Babits akkoriban 1917-ben, saját bevallása szerint kissé irígykedve figyelte, hogy Tóth Árpád mennyire fenntartás nélkül át tudja magát adni régi korok igézetének és úgy, hogy ebben saját egyénisége nemcsak kárt nem szenvedett, hanem éppen kibontakozott. S csakugyan ez a fegyelem és alázat Tóth Árpádot saját fejlődésének klasszikus csúcsára segítette akkortájt, amikor, a magyar líra általános destrukciója idején, Babitsot és Kosztolányit is mintha elfogta volna a tanácstalanság, szabad vers és kötött vers között. A Nyugat nagy fordító gárdájából Tóth Árpád a leghívebb; Miltonhoz, Keatshez, vagy akár Albert Samainhez is diákos tisztelettel közeledett. Babits egy ízben a fordításról azt írta; “ajándék a nemzetnek”, míg Tóth Árpád az Örök virágok kiadásával “szolgálatot” vélt tenni nemzetének. S milyen előszeretettel ünnepel Tóth Árpád verseiben régi és új költőket, Csokonait, Berzsenyit, Aranyt, Vajdát, Adyt, Babitsot! “Mester, egy ifjú ember szól im köszöntve hozzád” – írja Adyhoz és “nemzetem kemény fiai közt hírdetlek félszegen, félénk apostola az én erős uramnak.” Csokonairól, Berzsenyiről a tanítvány hangján ír: “drága, ritka Borából új fájdalmak méla titka Halk verseinkbe dús ízekkel forrt át” és: “villámaid tüzétől csillagozva Erőt tanul a hald utód kobozza.” Vagy ki merne ilyen szerény lenni: “Oh mester! im a késő famulus…”? Babits még Aranyhoz sem annyira hódolatból fordul, mint igazolásért s egyetlen élő költőhöz ír verset, Adyhoz, ahhoz is daccal és szuverenitással. Épp ily szuverenitással néz szembe az egyetemes költészettel s a “klasszikus álmok”-at a testvérmagatartás bizalmával vállalja Tóth Árpád, aki önmagát “félszeg Ulysses”-nek nevezi, a görög világhoz is csak sóvárgással közeledhetik:
Oh, vén Odysseus, vig szimbolum, te boldog
S merész:: ezer viharban derüsen szállni révbe,
Ki életem hajóján már csüggedezve bolygok,
Szemem ma hadd meritsem a drága dal vizébe,
Mely híres útaid körül gyöngyözve árad,
S feledjem, hogy hajómon patkányok raja rág:
A szennyes, vaksi gondok…
Őszinte attitude és fájdalmas: végeredményben a kisemberé, aki saját életéből elvágyódik a legmagasabb szépség világába.
Ez az elvágyódás a hétköznapiból az ünnepibe, a mindennap formátlan sodrából a szépség ragyogva kiemelkedő formáihoz, ez teszi naggyá Tóth Árpád költészetét. Szelid varázsló volt csakugyan, semmiesetre sem tartozott azokhoz a költő-mágusokhoz, akik elállítják lélegzetünket, megrázzák idegzetünket, a csoda szorítását hátgerincünkben érezzük. Inkább azok körül való, akiknek hatása valami különös révület, finomabb derengés, mely költői fátyollal borítja a mindenség erős és tagolatlanabb szineit. Mágusi vesszeje a melankólia volt, nem az, amelyik elfordul a földi dolgoktól, de az, amelyik megleli a gyarlóban a szépet és örököt. Tóth Árpád, aki nem volt szárnyaló poéta, evvel a varázsvesszejével jutott el gyalogszerrel az átlagos emberi élet lapályáról a költészet Parnassus-hegyére. Valószínű azonban, a közönség idegenkedésének egyik oka éppen az volt, hogy megérezte; ez a költő nem a magasságból ereszkedett le hozzá, hanem az ő közeléből indult el s onnan tör magasba. Az is érthető, hogy a természetes magasabbrendűség mégis képes őt lenyűgözni, meghódítani, de az akarat, mely az ő köréből indul el s mégis eléri az előkelőséget, nehezen tudja elragadni. Ez az attitude a közönségnek csak azt a részét nyerheti meg, amely valami módon maga is a nemesedésnek hegyö ösvényét járja. Ez pedig kicsiny töredék bármilyen közönségben. Tóth Árpád költészete egyébként sem könnyen hozzáférhető. Nem mintha bármiféle értelmi vagy formai nehézségek bástyáznák körül. De hiányzik belőle a sikert könnyebben kiváltó indulat, Ady közvetlen prófétaisága, Kosztolányi nagyvilági elegáns pathosa, Babits lírai szenvedélye, mely a vallásos lelkesedés erejével hódít. Az egykori, újságra vágyó közönséget nem tudta mivel meglepni. Egyéb újat nem hozott, mint minden lírikus, aki az eddigiektől különböző szemet szegez az örök dolgokra. Az olvasó még a költészetben is problémákra keres feleletet, vagy a saját feleleteinek igazolást. Az olyan költészet iránt hálás, ahol problémákkal találkozik. Ady harsány és váteszi feleletet adott rájuk, Kosztolányi gúnyt űzött belőlük, Babits költészetének dialektikája minden problémát magával sodort és feszült ellentmondásban megoldatlanul hagyott. Tóth Árpád költészete viszont kikerülte a problémákat, hamar belefáradt velük foglalkozni:
Te fejtenéd fel ok és okozat
Ős szövetét, a kusza fonalat?
Hagyd! Lehúzna, mint úszót a moszat,
S megfojtana a mélységek alatt
írja önismerően. Nem tárt kaput sem a közönség kíváncsiságának, sem az újságkritikai felületesebb osztályozásnak. “Kritikánk mai állapotában aligha is fog kapni elég szót” – írta Babits a Lomha gályán megjelenése után s valóban, tán az ő cikke az egyetlen, amely életében úgy tárgyalta Tóth Árpádot, mint ahogy nagy költőt illik. Még az 1928-ban, halálakor megjelent cikkek is inkább személyes búcsúzkodások voltak, semmint költészetének igaz méltatásai. Kivéve megint csak Babitsét, aki többek közt azt írja ekkor, hogy temetése olyan jelentőségű, mint egykor Berzsenyié volt.
Csak a fiatalabb nemzedék kezdte Tóth Árpádot igazi nagyságában látni. Előbb a “tökéletes kismester” képzete fűződik hozzá, de költeményeinek gyűjteményes kiadása elé írt előszavában Szabó Lőrinc már művészetének nagy távlatára, szinte kozmikus szépségeire figyelmeztet. A nyomtatott méltatásoknál lényegesebb az az íratlan előszeretet, mellyel a fiatalabbak Tóth Árpád felé fordulnak, példaképnek tekintik őt s verseiket megnyitják az ő hatásának. Mindazonáltal semmi sem biztosítja, hogy Tóth Árpád költészetéhez a közeljövő igazságosabb lesz, mint a múlt volt. Ha régente formaművészete mögött nem vették észre emberségét, a legfiatalabb költőket talán éppen az nem fogja vonzani, hogy legremekebb hasonlatait is az egyetlen emberi sors kézzelfogható gyarlóságával, hétköznapi fájdalmával itatja át, amely emberség annyira távol áll a legfiatalabb költészet arisztokratikusabb főirányzatától. Igaz, Tóth Árpádnak is egyik legfontosabb mondanivalója a szép pillanat tünékenysége, az elmúlás mélabúja, ugyanaz a téma, amelyik nagyon is érzékenyen érinti a legfiatalabb költészet idegeit. De Tóth Árpád lírája mennyivel finomabb, mennyivel lefogottabb; az elmúlást énekli, nem az enyészetet. Még elégiájában az elesett hős emlékére, még a Katonasír-ban is óvakodik attól, hogy az enyészet könnyebb, materiálisabb képeivel hasson. A mi ízlésünk e tekintetben már kissé eldurvult, akár a középkor utójáé s az elmúlást alig is bírjuk elképzelni másként, mint csontvázakon, koponyákon s a rothadás külső jelein át. Tóth Árpád viszont még ilyen közvetett és mégis lényegibb színekkel festett:
És fáj az elmúlás… mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött:
Szomorkodtak a félbehagyott étkek…
Poharak alján tompa tűz… a torta
A halvány tálcán búsan bujt csoportba…
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett…
Mégis Tóth Árpád bizonyára otthonosabban fog mozogni az időben, mint a térben és saját korában. Ez a kor a “boldog békeévek” kora volt, melyről oly különbözően ítélkeznek a ma élők. Az egyik rész, főleg amelynek ifjúsága abba az időbe esett, a szépség, bőség, nyugalom korát látja benne. A másik rész viszont a nagy elerőtlenedés, elvakult tétlenség, a nemzetiségi és parasztmozgalmak korát, a trianoni békének és mai áldatlan társadalmi viszonyainknak okozóját. Melyik nézetben az igazság? Valószínűleg mind a kettőben, annyi azonban bizonyos, hogy a költők, talán Adyt kivéve, eléggé idegenül helyezkedtek el ebben a korban, még idegenebbül, mint manapság, amikor pedig nyíltabb ellenségeskedésben élnek a korral. Egy kor festői mindig derűsebbek, optimistábbak, mint költői – így vélekedik Huizinga a középkor végének művelődéstörténetében. S csakugyan, azt az elégedettséget és gondatlanságot, melyet Rippl-Rónai és Csók István képein találunk, hiába keresnők a kor nagy költőinél. Legidegenebb volt köztük Tóth Árpád. (Füst Milán annyira idegen mindentől, ami közvetlen humanitás és olyan teljességgel fellelte honát a fantáziában, hogy nem is tárgyalható egy összefüggésben korával és korának költőivel.) Ady vérmes elégedetlenségében, túlfűtött indulatában, Kosztolányi pezsgő eleganciájában, Babits ideges ábrándozásaiban, impresszioniumusában azért a letűnt időnek sok nyoma, hatása, vetülete látható. Tóth Árpád szinte semmit sem hoz el a kor hangulatából. Költészete bármilyen érzékletes és képszerű volt, alig akad benne ilyen “békebeli” kép:
Kinn álltam a ligeti tónál,
Nyújtóztam, csontom ropogott,
A korzós uti fordulónál
Finom kocsizaj robogott
vagy olyasféle hangulat, mint az Orfeumi elégiában. De az is hiányzik költészetéből, amit pályatársai szembehelyeztek a korral: az erjedés, remény, lázadás. “A magyar remény-korszak kezdetén így kezdtél új dalt, reménytelen költőm” – írja Csokonai Vitéz Mihályról s ez az invokáció senkire sem illik jobban, mint saját magára.
Tóth Árpád “dalkezdése” a hajnali szerenád volt s ezzel kissé megkésetten lépett pályatársai sorába. Ebben a kötetben, melyről Ady némi szenvelgéssel, de úgylátszik, őszinte érzéssel, azt írta, hogy hozzáfordul könnyekért, már minden megvan, ami poézisünk történetében Tóth Árpád nevéhez fűződik. Már a “tóthárpádi” sor is, a francia alexandrinusnak hosszabb, lágyabb és lazább változata, mely annyira illett mesterének fiatalkori mondanivalóihoz. A kötet első, hangadó sorai élesen jelzik a kiinduló pontot, ahonnan Tóth Árpád költészete felfelé ível:
Setét csöbrök s olcsó székek között
Átballagok nyugodtan: odabenn
Bágyadt gázlángok égnek csendesen
Várnak lehajtott fők, gyürt kézelők
S a falra pingált ó, fekete rózsák.
Körül szomorú déli zaj csörög.
Ebben az első kötetében még élesen szembetűnnek a konvenciós fordulatok, szokottan tökéletes rímek. Természetesen következnek költészetének jelleméből s van köztük olyan is, mely később majd remekbefaragott verssé alakul. “S halk, surranó selyembe vont bokákkal az Élet a bús fák közt ellebeg” – írja kissé operettszerűen. De évek múlva ugyanez a motívum ilyen angolosan, sejtelmesen kerül elénk:
Ki lovagolt el ott a fák közt,
Az elhulló fehér virág közt?
A Szerelem? – az Ifjúság?
S ha kissé köznapian hat ránk e néhány sor:
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció,
annál költőibb ugyanez a gondolat a Lélektől lélekig kötetében:
Utadból félre vágtam,
Vén csend ormára hágtam;
Nap süt; pihenni jó;
Ragyog a szirt kopárja,
Enyém késő gyopárja,
A rezignáció.
És megnyilvánul már Tóth Árpád furcsa, kissé anyagelvű szemlélete, mely szívesebben beszél a testről mint a lélekről s előszeretettel a test félszegségeiről: “kezem szegény öt ujja didergőn összesímult nyűtt, lim-lomos zsebemben”, vagy ugyancsak a kézről: “csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek”. S mint ahogy minden nagy regény csak másodszori olvasásra igazán szép, amikor már tudjuk a folytatást s a kezdő jelenetek mögött esetleg ott látjuk a tragikus sorsot, mely a szereplőket majd eléri: A Hajnali szerenád sorai akkor hatnak meg igazán, ha ismerjük a motívumok fejlődését ás változásait a végső versekig. Például a testiségnek ez az önkínzó elemzése milyen megdöbbentő lesz majd abban az utolsó töredékben, amely még így, hiányosan is legszebb verseink közé tartozik:
Nézd, nincs páncélom mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-rácsos bús lugast.
Zászlós tüdőm a bús lyukast…
Tüdőm rekedten felzihál
A csontos rácsu furcsa kasban,
Mint őszi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban…
A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüdőm rőtt lomb a fán…
… Levánnyad róla, mint a bús,
elomló lomb, a gyenge hús…
A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott
S melyből, ha néha… vér
…… feltör és ajkamig ér
…………… bibor iszap
………………… kicsap.
S ha ezt olvassuk: “Réz trónusán gubbaszt a lámpám lángja” és: “szívem körül zsebórám hallom: tünődve perceg” – utána rögtön eszünkbe jut a későbbi szép hasonlat:
Lámpám! öreg butor, szelid és furcsa törpe,
Ki nappal elhagyatva válladra ejted árván
Porcelán süveged s tunyán tünődve vársz rám
s a lámpa meg az óra mitológikus szerepe a lélektől lélekig záróversében.
A színes virágzás a Lomha gályán kötetben bontakozik ki teljes pompával. A “Rímes, furcsa játék” korszaka ez, a hasonlatok itt a legszínesebbek, legtapinthatóbbak, legvíziósabbak:
Oh az az éj, négy fekete lován,
Lobogó, fehér felhőburnuszával,
Mint komor arab üget tétován
S örök társam a Szaharákon által…
A szerelem itt sugallja a legboldogabb képeket:
S eszembe jut, hogy isteni válla lágy
S a hűs haj kékes árja a karcsú nyak
Szelid lejtőjén átfoly s bágyadt
Szép szeme nedves a vágy hevétől.
A dekadens összhang kötete ez, késő, keleti virága a terebélyes európai dekadenciának. A magyar szellem, mint annyi más európai áramlatba, ebbe is kissé elkésetten kapcsolódott. De a kezdés mámora és lendülete helyett elnyerte a befejezés mélységét, bonyolult, összetett gazdagságát. A dekadens költészet lényege különben is sok tekintetben megfelelt a magyar költői kedélynek, mely általában véve nem igen hajlamos arra, hogy költői utak végire járjon, irányokat következetesen kiéljen. Nekünk nincsenek klasszikusaink olyan értelemben, mint Franciaországnak – talán még Arany sem az – és Kölcsey kivételével romantikusaink se, mint a németeknek. A magyar józanság és a magyar fantázia nem szeret különválni s Ady, Babits, Kosztolányi, Gellért, Tóth Árpád költészete jó példája annak, hogy a “nyugatosok” szelleme e tekintetben is a magyar hagyományba illeszkedett. Tóth Árpádnál különben a nemzeti törvényszerűségeken kívül a klasszicizmus és romantika sajátos keveredésének volt egy alkati, szinte élettani meghatározója is. Vannak művészek, mint Watteau, Mozart, Csokonai, Keats, akiket a műfaji és időbeli távolságon át is egybekapcsol az, hogy tüdőbajosok, korán halnak el s hogy ez a korai halál művészetük legmélyére rejtőzik, ennek a magnak keserű ízét megérzi az élvező mindazon az édességen, bűvös zenén, túlérett, érzéki képen át, melyet a korai hullásra ítélt gyümölcs kínál. Tóth Árpád ezekhez a mesterekhez sorakozik az időben. Az előre érzett korai vég nemcsak művészetét színesítette és finomította, hanem költői bölcsességét, személyiségét, egész elhelyezkedését az életben. “Tóth Árpádot nehéz lenne megérteni enélkül a romantika nélkül” – írja róla Babits. “Az ő költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A fiatal halál beívódott életébe, gondolataiba, rímeibe. A betegség kiemelte őt profán világunkból, megóvta a harcoktól és tévedésektől. Bölccsé tette, majdnem boldoggá, a hősi megnyugvás költőjévé.” S mennyire megfelel ennek Schöpflin Aladár jellemzése Tóth Árpádról: “Ha hallottad őt beszélni, megismerted csöndes melankóliáját, szomorkás rezignációját, önérzetes szerénységét, a napfényesebb élet felé kitáruló vágyát, amely nem tudott céltudatos akarássá sűrűsödni, szemléletének és gondolkodásának önkéntelen, ostentatio nélküli eredetiségét. Modorában, viselkedésében, külsejében soha nem mimelte a költőt, de aki beszélt vele, ha nem ismerte is, meg kellett hogy érezze, hogy költővel beszél… Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt, aki ismerte, szerette is.” Vagy ahogy ő jellemezte sajátmagát:
Merengő órán szétterül a fátyol:
Árvák vagyunk mind! – sírta egy titok,
S bocsánat lett a sajgó bosszúvágyból
S részvétre vált a szisszenő szitok.
Ez az érett édességből és halálos melankóliából, dekadens színekből és klasszikus formákból alkotott összhang győz még az olyan hatalmas témákon is, mint az Óda az ifjú Caesarhoz vagy az Elégia egy elesett ifjú emlékére. Tóth Árpádból hiányzott az a szenvedély, amely az emberi tiltakozás emlékműveivé teszi Ady és Babits háborús azaz háborúellenes verseit. Holott ő is szerette volna megtalálni a szörnyű évekhez illőbb hangot. Erről tanúskodik sok töredéke s néhány kész verse is az Öröm illan kötetben, melyek azonban épp oly kevéssé sikerültek, mint az az óda, amellyel a forradalmak új istenének áldozott. Tóth Árpádot a szabadság anarchikus vágyakozása vonzotta a forradalom felé, nem vad, irracionális indulat; kissé arra az anarchiára, mellyel Tibullus szembenállt a háborúval, pénzzel, hatalommal. A szelídség és műveltség anarchiája volt, ez, amely a háború után kezdődő világot csárdának látja, “hol az ész meleg sugarú mécsét a részegek leverték” s amelynek ihletésére keletkezett az Elégia egy rekettyebokorhoz, ez a csodálatos költemény, a maga nemében épp olyan remekműve a magyar költészet háborúellenes hangulatának, mint Babits Fortissimója, s amely ilyen mennyei anarchiával zárul:
Tán mind elpusztulunk s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.
A magyarság is új téma az Öröm illan kötetében. A “hazaszeretet” nem igen szólalt meg a nyugatosok háborúelőtti költészetében. Csak a legjózanabb köztük, Kosztolányi, vállalta szívesen kapcsolatait az ősi Magyarországgal. A többiek, ha nem is emésztette őket az a keserű és annyira magyar viaskodás a magyarsággal, mint Adyt, szemérmesen visszahúzódtak a divatozó, öntelt, optimista hazaszeretet magakelletésétől. Sokkal könnyebb volt vállalni a közösséget a csapatok által sújtott, szétdarabolt, nyomorúságos országgal. Tóth Árpád is felszabadultan zendíti meg ezt az érzést:
Hazám, hazám, hazám, hazám, hazám!
– Ó drága szó, te fájdalmas édes,
Hittem-e, hogy még igy szivemen égess,
Hogy drága szavad záporozza szám?
Nem volt ebben az időben honfiúi hang, amelyik igazabban, mélyebben, nemesebben csengett volna, mint e nemzetietleneknek bélyegzett költőké. Nem is csenghetett, mert Magyarországot ért erőszakot és igazságtalanságot csak az kérhette számon tiszta lelkiismerettel, aki maga egy pillanatra sem állt az erőszak és az igazságtalanság oldalán. Csak az sóhajthat fel így:
Mily ádáz végzet zord zajú tankja jár
A szittya földön? – roppan a régi rög
S a szent hon négy bús sarka árván
Felcsikorog s repedezve hull szét.
Az Aquincumi korcsmában rezignált, faját sirató mélabújában (“hanyatló napba néz hanyatló nép fia”), a Szent nyomorék, riadj! fájdalmában, mely Berzsenyi emelkedett fájdalmának áthangolása lágyabb hangszerre, itt megőrizheti Tóth Árpád legsajátabb hangját:
Hiába tört a századok éjjelén
Sustorgó vérünk vad melegű, nehéz
Sugárral égre, mint gigászi
Bús biború, szomorú szökőkút?
Hiába mosta könny apadó szemünk?
S a pórusok hűs könnye hiába hullt:
A véres, fájó, vak verejték
Égre emelt busa homlokunkról?
Oh nemzetem, szép, lankatag, ős fajom,
Jaj, hogy lehet, hogy most, mikor újra kelsz,
S nyújtóznál végre hosszan, vígan,
Zsibbadozón a tagok leválnak?
Az út amelyet ő és Babits ezidőtájt megtettek, meglehetősen azonos volt, alapérzésük mégis egészen különböző. Babits számára a magyarság vállalása probléma, melyet sohasem tud egészen feloldani. Az ő magas erkölcsiségéből, szárnyaló kötészetéből voltaképpen lejjebb ereszkedés az, ha a haza földibb vonzerejének enged. Katolicizmusa is, modernsége is kozmopolitává, kanti értelemben világpolgárrá teszik. A “poéta angelicus” számára földi kötelék, önmagának szűkítése, ha körülkeríti magát a magyar valósággal, ez is ajándék a nemzetnek s Babits verseiből és cikkeiből mindmáig lehetetlen ki nem érezni a vívódást lelkiismeretének két követelménye között, s az áldozat jelentőségének szenvedélyes tudatát. Tóth Árpád viszont Csokonaihoz intézett invokációjában így tesz vallomást az ő saját nacionalizmusához vezető útjáról:
Oh, mester: im a késő famulus
Megért, ha minden más kötés laza,
Mi még a léthez fűzi ferde, bús
Mikrokoszmoszunk: ő, a szent haza!
Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen,
Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák
Képét, magány s csönd, – s megindultan, szépen
Utolsó álmunk: boldog Magyarország!
Nemzetéhez sem a magasból, hanem a mélyből közeledik, azzal az emelkedő érzéssel, melyet az alacsonyabb osztályokból jötteken kívül csak a jövevény fajták asszimilálódó tagjai ismernek. Tán annak a régi, de minálunk még gyakorlatilag sem egészen eltűnt képzetnek a hatása ez, hogy a nemzet nemesi nemzet, amelybe befogadtatni már magában egy módja a nemesedésnek azok számára akik nem ebbe a nemesi otthonba születtek. Tóth Árpád legfájdalmasabb magyar verseiben is ott zenél titkosan az a halk megelégedettség, hogy az alacsonyból magasba vándorló ezt a magasabb és nemesebb közösséget már elérte.
Nem hiányoznak ebből a kötetből azok a csúcsversek sem, melyek átvezetnek a Lomha gályán dekadensebb, artisztikusabb összhangjától a Lélektől lélekig mélyebb, emberibb megnyugvásáig. Így az Árnyból szőtt lélek, mely sejteti, hogy Tóth Árpád, ha lett volna rá ideje, milyen kitűnően tudta volna megragadni az elbeszélő költészet hangját s az Április, ez a miltoni és keatsi zenével és színekkel (ekkortájt készültek a gyönyörű Milton- és Keats-fordítások) s olyan elbűvölő tóthárpádi összbenyomással felzengő remekmű:
Április, oh Április,
Minden csinyre friss!
Faun-bokájú, vad suhanc,
Ujra itt suhansz!
Az Áprilishoz közvetlen eszmetársítás kapcsolaj a következő kötetből az Áprilisi capricció mozarti, tán leginkább a Szöktetésre emlékeztető dévaj muzsikáját és hangulatát:
Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.
Ez a vers egyébként kedves bizonyítéka annak, miféle anarchista is volt Tóth Árpád, aki a parkban rőt aranyhalként lebegő hassal úszú kövér úr ellen ilyen botrányos tervet forral:
– Áprilisi merénylő, –
A házas úrnak fénylő
Bubjára rábökném szelid
Öklöm vidám barackjait…
A dévaj hang természetesen csak kivételes megszakítása a kötet fő tónusának. A Hegyi beszédek felé e tekintetben szinte programverse ennek a késői költészetnek:
Bár hangja dadogóbb és fénye ritka,
De – érzed? – mélyebb, s – érzed? – több a titka,
S nemcsak magad fájsz benne, de a tág
Egész világ!
Valóban az egész világ fáj és zenél ebben a kötetben. Költőjének együttérzése még a piszkos körúti hajnalt is költészetté emeli:
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
A vers végén a nap arany csókot dob egy munkáslány kezére. Tóth Árpád költészetével együtt száll a magasba az a szegény, fiatal lány is, aki a villamoson ponyvaregényt olvas és maga a ponyvaregény, mely áldott, emrt “letörli egy sorsocska árva könnyét”. S itt él, e költészetben, “az egyszerű paraszt bazsalikom semmi kis levele”, mely mégis egy egész vesztett édent éreztet illatával, itt a nyolcvanmillió év előtti nyár, amikor “tüzelt a fény A dinozaurusz páncélos övén, S az élet boldog szörnyalakokat Próbálgatott egy páfrányok tövén”, itt a budai alkonyat, a tátrai este, a szállodai élet, sőt maga a Kaszás csillag, a vén égi pásztor is eleven s a Halászbástyán biztatja a költőt: “Ne félj öcsém, istennek kisebb teremtménye!” És él a “sűrű, jó magyar föld”, mely úgy “sütteti sok busa kalászát, mint sörényét egy vén oroszlán” s Európa hegyei és tengerei között fekszik meghajszoltan:
És már nem bánja. Elcsigázott
Remek teste elnyúlt a napban,
Már néki mindegy, várja sorsát
Fénylőn, komoran, mozdulatlan.
És él Tóth Árpád magyarsága, még mélyebben, mint az előző kötet kitörő vallomásaiban, magában a vers ritmusában. Amily kevéssé hatott Ady a fiatal Tóth Árpádra, annyira megérződik most kuruc verseinek példaadása Tóth Árpád végső lírájára. Ady vad, harcos, gőgös kurucsága mellett az övé szelídebb, népibb, békésebb:
Lassan, lovam, lassan,
Elég volt a vágta;
Vén legénynek tempós már a
Kengyelvasba hágta.
Lélekben leginkább Mikes Kelemen kurucságára emlékeztet. “Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvösséges életet, a jó halált, és az üdvösséget. És azután megszününk a kéréstől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól Amen”. Ezek voltak Mikes utolsó sorai s Tóth Árpád utolsó versei megfelelnek a hangulatnak, ha nem is ilyen határozottan vallásos érzéssel.
Ha őszintén is vallott magáról a Hegyi beszédek felé költője, bizonyára túlzott a művészi csüggedés: “Víg füstölőszert, lágy rímet halomba Hasztalan szórok lobogni dalomba.” A versek régi sűrű, sokszor precieux hasonlatai, igaz, megritkulnak s kissé furcsán egyszerűsödnek. “Mint fekete bundás, Begyűrt süvegű öreg kondás Hallgatva ballag a lemondás”, a halál pihenve heverészik a réten, csontajkát szellők édessége csiklandja, bordái közt egy pipacs bebókol és kigyúl, mint egy piros szív, a béke talpig feketében hallgat, mint egy titkos esti virág. A régi évek sok színe és romantikája azonban nem tűnt el, egy tökéletesen érett és kifinomult költői lelemény megőrizte őket s e későbbi költészet klasszicizmusát és mélységét éppen ez a megőrzött ifjúság és romantika teszi oly utolérhetetlenül meghatóvá.
A Lélektől lélekig azok közül a verskötetek közül való amelyeknek puszta említése is egy érett, kiteljesedett és beteljesedett költészet megható és lelkesítő képzeteit kelti. S ha e címnek: Lélektől lélekig, a költészt rajongója előtt mindenkor olyan aranycsengése lesz, mely már független az időtől és a történeti körülményektől, még meghatóbb, ha saját korába, a huszas évekbe, képezljük a kötet keletkezését. A Nyugat hőskorának általában véve a kezdetét tartják, a sikeres offenzivát a századelő konzervatív közvéleménye és a megátalkodottan öreg irodalom ellen. Holott igazi hőskora a háborúval kezdődött, amikor az aránylag könnyű győzelem után ennek a diadalmas irodalomnak helyt kellett állnia a rászakadó szörnyűségekben, világháborúban, forradalomban, ellenforradalomban, konjunktúrában, dekonjunktúrában. Tudjuk, milyen kittűnően állotta a magyar irodalom (mely ekkor azonosítható volt a Nyugattal) ezt a nagy próbát s milyen szeplőtelen maradt a háború alatt. Ekkor, a defenzívában derült ki igazi hősiessége. A huszas évek a magyar költészet nagy Anabasisát jelentik s mint ahogy a tízezer görög visszavonult a perzsák közül a kisázsiai barbár népek ellenséges gyűrűjéből, rejtőzve és védekezve a tengerig és a szülőföldig, úgy vonult vissza ez a magyar költészet a háború után kezdődő élet üzleti, politikai és lélekellenes szorításából, támadásai és kísértései elől, az európai szellem nagy és szabad tengeréig, a magas költészet otthonos hegyvidékére. Ebben a defenzivában előkelő szerepe volt Tóth Árpádnak s ha Babits alig meri őt “fegyvertásnak” nevezni az új líra harcosabb korában, bizonyára az volt a lírának ebben a passzív rezisztenciájában.
S képzeljük el ezekben az években magát Tóth Árpádot, amint egy hatalmas napilap taposómalmát járva írja gyönyörű verseit, szervezetében a halálos kórral, eszméletében a korai halál tudatával. Ekkortájt túl volt már előző korszakának keserű kiábrándulásán is, az “ájult rabok, vak zsarnokon” kora nem izgatta különösebben:
Lobogni lélekkel
Haszontalan próba,
Mig mi élünk, nem lesz más e
Veszett Európa.
Sietnie kellett, a maga módján, a tökéletesedés legmagasabb csúcsai felé s nem hagyni el semmit abból, amit neki és csak neki adatott meg kifejezni. Most, amikor a hétköznapi élet külső elemei majdnem teljesen elmaradnak verseiből, érteni meg igazán, lényegében milyen másképp használtak fel korábban ő meg Babits költészetükben úgynevezett prózai elemeket. Őt sohasem izgatta, mint Babitsot, hogy magas költészetét a kicsiny tárgyakon próbálja ki, a fenti lobogást a mélyben ragyogtatva. A hétköznapi életet ő örökségbe kapta a sorstól s a költészettől azt a titkos megbizatást, hogy ezt a hétköznapi életet fejezze ki tisztán és klasszikusan, életének kezdeti terhét mintegy magával cipelve a fénylő csúcsra. Babitsnál soha sem találunk közönséges érzést, azaz olyat, amelyet alaptartalmában bárki érezhetne, az átlagember is. Tót Árpád végső, legmagasabb költészetének alapérzései a mindenki érzései, a szó legszebb értelmében közönséges érzések. “inkább a természettudományokhoz húzott és a misztikum vételenébe valahogy a tudás partjáról nézett.” Életfelfogása e kötetben sokszor szinte “giccses”, ami csöppet sem érinti költészetének tökéletességét. Ahogy a szerelmet búcsúztatja (“Eredj Szerelmem, szép sehonnai”) s ahogy az ifjúságot siratja, mindenki így érezhet öregedés előtt:
Jaj, de furcsa érzés,
Vén fiúk, szegények,
Ráeszmélni: nem vagyunk már
A régi legények!
Hajunk közt az első
Könnyű, finom dérrel,
Fordulni a szép nők után
Megriadó vérrel.
A kötet záróverse, a Jó éjszakát!, melyet ha tényleg helytelenül, lényegileg mégis helyesen szoktak búcsúversének tekinteni, szintén ilyen átlagemberi érzésekkel kezdődik: a pihenés, az esti szabadulás a robobból, mely minden szépet elrabol az ember életéből:
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
De aztán felmagasztosul ez a hétköznapiból elindult költői érzés és minden szelíd öngúny mellett is a végső diadal zenél ezekből az utolsó sorokból:
Majd egyszer… Persze… Máskor… szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt,
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
Egy közeli hozzátartozója mesélte, hogy Tóth Árpád egészen csöndben, szerényen halt meg egy éjszaka, anélkül, hogy bárki észrevette vagy meghallotta volna s azon az éjszakán az óra érthetetlenül megállt s a villany, amelyet senki sem szokott eloltani, mert a nagybeteg lámpafénynél nyugodott éjjel, önmagától kialudt. Legenda ez? Nem is kellenek hozzá ilyen külső csodák. E dolgozat elején írtuk, hogy Tóth Árpád nem tartozott az emberek közé leereszkedő angyalokhoz. Ő azokhoz a régiekhez hasonlítható, akik egy szent földi élet után az angyalokkal kerültek egy sorba. Ez pedig sem csodának, sem dícsőségnek nem kisebb. Tóth Árpád ennyiben legendája és példaképe nem csak a költészetnek, hanem magának az emberi sorsnak is.
