Connect with us

Tóth Árpád költészete

1.

Tóth Árpád költészete egy nagy paradoxon művészi feloldása: hogyan lehet a modern élet leghétköznapibb dolgaiból, életünk szokott és reális mozzanataiból valami valóság fölé emelt, meseszerű világot teremteni? Formai tekintetben: hogyan lehet életünk mindennapi szavaiból új, friss képeket, szokatlan szépségeket előhívni? És harmadik paradoxon feloldásául ott találjuk költői világában: az örök halálra készültségnek, a fáradt lemondásnak, a harcolni nem tudó szelid bánatnak elevenen lüktető s a Szépség lobogója alatt harcoló életét. Aki tudja azt, hogy a művészet sok tekintetben az ellentétek játékos megoldása, sejtheti már ennyiből is, hogy Tóth Árpád egész lényében igazi művész, igazi költő.
A modern lírikusok általában irtóznak az átélt valóság költészetté emelésétől. Csak a magyar Kosztolányi Dezsőt idézem, aki azt vallja, hogy a költészetnek semmi köze a valósághoz; szerinte minden szépség a papíron dől el, függetlenül a körültünk vagy bennünk tomboló valóságtól. Tóth Árpád egész költészete ennek az ellenkezőjét hirdeti; a kis életjelenetek, a parkon átsétálásunk, egy leánnyal találkozásunk, őszi estén szivarozva bandukolásunk a vizes aszfalton, vagy kint fürdésünk tavasszal a természet zöld tengerében, egy emlék átfutása idegeinken, egy kézfogás, egy kimondott édes szó, vagy tüdőnk felköhögött vércseppjei, az este bekopogó s mámorral járó lázak: mind, mind a költészet örök formájába kívánkozó, elröppent életdarabok. Ady Endre csodálatos, mély megérzése az, hogy az ember életének minden pillanata szenzáció, nagy, súlyos dolog, mert: egyetlen, t. i. a halál perspektívájából nézve soha többé vissza nem térő. Életünk legkisebb mozzanatait is nagyszerűekké teszi egyetlen voltuk, páratlanságuk, mert átélt életünk soha többet vissza nem tér; tehát: a halál kiemeli és széppé teszi életünket.
Tóth Árpád életlátásának költői volta most már ott dőlt el, hogy ő is ösztönösen a halál szempontjából, sub specie mortis, ami annyi, mint: sub specie aeternitatis nézi és éli az életet. Tóth Árpádot is tragikusan segíti ebben a magasztos pontról való nézésében a benne őrlő halál, a hárombetűs rém, a TBC. Adynak is megvolt egy másik halálos baj árán ez a sub specie mortis-aeternitatis látása; így két igazi költő példája ad szomorú igazságot ennek a különös jelenségnek: a művészet rokon a halállal, jobban mondva: a művészet a halál függvénye. Ady rettenetesen viaskodik ezzel a benne feltámadó ösztönnel, Jákob harca ez az Istennel; Tóth Árpád, a szelid, lányos lelkű költő, meghajlik a változhatatlan előtt, csak édes panaszának selyem kendőjével törölgeti lelke fényes verejtékeit. Tóth Árpád passzív szerepe meghatóbbá lesz a halállal, az elmulással szemközt, mint az Ady aktív, csatázó rohamai; éppen ezért Tóth Árpádot a szánalom, a megsajnálás rokonszenvesebbé teszi s közelebb hozza hozzánk.

2.

Most már érthető, ha azt mondom: Tóth Árpád a szelid bánat költője. Így is mondhatom: a bánatnak, a fájdalomnak megszépítő élője és szemlélője. Ennek a lelki diszpoziciónak fiziológiai oka van, tudjuk; de éppen ezért döntő a költő lelki életében. Gondolataink, érzéseink, hangulataink kapcsolatban vannak az izmainkkal, az idegeinkkel, a vérünkkel. A beteg szív, vagy a beteg tüdő szentel föl némely embert arra, hogy magán keresztül meglássa és elmondja a földi lét álmait, vágyait és panaszait, a megszépítés szivárványszíneivel. Tóth Árpád lelke lassan hajlani kezd a Hamlet lelke felé: t. i. kettészakadnak mind a ketten s a költő úgy nézi és elemzi saját pusztuló egyéniségét, mint Hamlet a maga pusztulásra és pusztításra elkötelezett királyi voltát. Valami testvériség van Tóth Árpád hangja, költészete és a dán királyfi alakja, sorsa közt. Tóth Árpádnak megölték az életét, ezért kellene bosszút állania valakin, a megölőn; de az ő életének megölője nem állítható bosszúja távolába, mert talán éppen egy volna életének adójával; ez sokkalta tragikusabb szituáció, mint a Hamleté. Hamlet megfogja «egérfogójában» az ő lelkének és az ő atyjának a gyilkosát, bosszút áll rajta, elpusztítja, hogy vele pusztuljon. Ez az aktivitás élesebbé teszi tragédiáját. A Tóth Árpádé azonban szebb, költőibb, mert fájdalmasabb; neki nem lehet bosszút állania, neki csak szenvednie szabad, mint a Názáretinek, akinek keresztre feszített testét érzi a maga lefekvésre bocsátott kadáverén, amely épolyan pózban hull a halál testvérének, az álomnak szelidebb kezébe, mint Krisztus a golgotai fára. Az ilyen képek villantják meg a költő lelkében végbemenő folyamatot vagy rezdülést: Tóth Árpád szánja saját magát, s ez a magaszánása már a művész kívül- és fölülkerülése önmagán, a legnagyobb erő, amit a lélek kifejthet e földön. Tóth Árpád belátja, tudja, hogy az ő sorsa, élete: szép, éppen változhatatlan szomorúságánál fogva. A szép szomorúság: nem mindennapi eszthetikai gyönyörűségek forrása, mert hiszen a szépség lelke maga is szomorúság, azon való szomorúság, hogy az örökkévalóság nekünk embereknek megfoghatatlan s csak töredékei, a mulandó dolgok, a nekünk felfogható szépségek. Tehát a mi szépségeink azonosak a mulandókkal, holott lelkünk az örökkévalóság szépségeire van eredete szerint hangolva. Szóval: a véges és végtelen szomorú tusája ez, az Egyéniség csataterén. A szép szomorúság bája ragadja Tóth Árpádot a jobb szó híján magaimádásnak vagy magabámulásnak nevezhető lelki diszpozicióba helyezkedésre; több bírálójának feltünt már a költő életében, hogy mennyire szereti Tóth Árpád saját magát becézni, hányszor leírja kezeinek, arcának vagy ajakának szép vonalait; az Intérieur című versében is azt mondja: «Tudom, most szép zárt ajkam bús vonalja.» Ez valamivel több, mint a hétköznapi hiúság; ez azt jelenti, hogy a költő lelke kettészakadt s egyik fele nézi, ellenőrzi, csodálja vagy szánja a másiknak a külső burkolatát, a testét. A szobrász csodálhatja modeljének gyönyörű szépségvonalait; ez nem hiúság, ez hozzáértés. A lírai költő tragikusabb művész, mint a szobrász, mert saját vérző teste-lelke a modelje; ha látja: csak annak láthatja igazán a szépségeit. Ez az önmaga fölébe kerülés: a legmodernebb vonás Tóth Árpád költészetében.
Most már könnyen haladhatunk tovább, mert megleltük az Ariadne-fonalat, amely a költő lelke labirintusának legmélyére is elvezet. A szép szomorúság költője minden szomorúságot szépnek fog látni, mert két fogalom viszonyában csak a fogalmak helyét cseréli meg, a viszony ugyanaz marad. A szomorúságot saját életéből veszi, hiszen ez áll hozzá legközelebb. Az élet pedig reális, nyers, még a legfinomabb költőnél is. Tóth Árpád – s ez nála erősen magyar vonás – nem vonakodik attól, hogy belegázoljon a nyers élet fakó avarjába. Az élet minden pontjában szép, ha az örökkévalóság, azaz a halál szempontjából nézzük. Legelső kötetének legelső verse: egy kisvendéglő déli lármás képét adja, mondhatni: a leglehetetlenebb, vagyis legköltőietlenebbnek látszó téma; sötét csöbrök, olcsó székek, bágyadt gázlángok, gyűrt kézelők, falra pingált fekete rózsák, szomorú tányérzaj – ezekből kell a költői szépség áldozati füstjének kiemelkednie. Hol látja meg a maga lelkének kivetült szomorú szépségét az életrestaurációjának ezen a sivár helyén? Azokban a fakó bútorokban, amelyek egy nagy cél szolgálatában épúgy szenvednek, mint a költő teste-lelke egy nagyszerű szellemi akció lejátszatásában. E bútorok félszeg bánata: testvér az ő bánatával. A tárgyak, a dolgok Tóth Árpád szerint épúgy éreznek, épúgy véreznek, mint az ember teste-lelke. Sunt lacrimae rerum – Babits Mihály is ezt énekli. Amilyen ősi, meseszerű gondolat ez, épannyira új, épannyira modern.
A magánosság, a magárahagyottság érzése sóvárgást kelt a szívében, társat keres, barátot és szeretőt, férfitestvért és asszonytestvért, feleséget. Tóth Árpádnál alig volt nemesebb barát; őt nem praktikus érdekek fűzték ehhez vagy ahhoz, hanem a hajótörésben elmerülő, fuldokló áldozat életösztöne kulcsoltatta olyanokhoz, akik szilárdabb talajon állottak, mint ő. Neki a barátság: az élethez fűző lánc volt; a szeretet, a szerelem: maga ez a rövid földi élet. Ennek a két viszonynak is a szomorúsága, t. i. a hamar elröppenő volta adta a szépségét; a költő, az ember tudta azt, hogy meg vannak számlálva fiatalsága évei s neki nem lehet barátokat váltogatni, ellenségeket szerezni; az ő viszonyai a koporsóig tartottak. Barátjai a sírja szélén tettek vallomást arról: milyen nemes lélek, milyen páratlan barát veszett el benne. Az a nő, akit ideáljának választott, nem lehetett más, mint a felesége. Tóth Árpád, a modern költő, az élet viszonyaiban szinte antik módon tiszta és egyetlen. A szerelme boldogságának piros borában mindig ott remeg egy fekete gyöngy: az elmúlás, a végeszakadás szomorú gondolata. Tóth Árpád szerelmi költészete egy sokszólamú Szeptember végén-szerű költemény; a halál és a boldogság angyala ölelkezik benne. A Hajnali szerenád is, ez a mollban írt szerelmi ének, a bú és a vágy hangján zokog; pedig ez szerelmének hajnali dala volt.
A halál, az elmúlás éppolyan művészi szépség a költőnek, mint a szerelem. Tóth Árpád azonban félve nyúl ehhez a sötét témához; inkább csak érinti, mint tusakodik vele. Nagy negatívum neki az elmúlás, minden szépség szigetét benyelő sötét tenger. Nem is személyesíti a halált – ez mutatja, hogy még művészi játékot sem űz véle. Csak egy versében villantja meg halált túlélő halhatatlanságát: A múmiá-ban; fekszik el nem enyészve harmincezer esztendőn át, s a sötétben néma szfinkszek őrzik, míg fölötte kint zúg az élet…

3.

Mikor az érzés fájó talaját elhagyja Tóth Árpád és a szemlélet magas tetőjére emelkedik: egyszerre megváltozik fáradt és panaszos hangja; fantáziája kigyúl, mint egy gyémántfényű reflektor és a mikrokozmosz és a makrokozmosz minden csodáját csodás tisztasággal, az élet üde mozgalmasságában mutatja föl vagy leplezi le. Ilyenkor hangja rugalmas, mint a feszülő inak játéka; ritmusa döng és ring, mint a dobpergés; szavai pattannak és röppennek, mint a színes labdák; s valami jóleső öröm remeg a képek fátyola alatt: az alkotás öröme. A szemlélet szárnyán a Természethez emelkedik s ez az emberi viszonyoktól elszakadás, a természettel való közvetlen szembekerülés változtatja meg hangját. Új jelenség ez? Nem. Régi. A romántikus természetérzés irodalomba lépése óta ha nem mindennapi is, de ismerős, szokott dolog. A kultúrában kifáradt ember, az ideges művész a természethez fordul gyógyulásért vagy felüdülésért. Tulajdonképpen a Rousseau természethez visszatérése ez; a Chateaubriand nosztalgiája; a Goethe és a német romántikusok Naturgefühl-je; a Shelley misztikus természetimádatának modernebb változata. Vagy, hogy magyar példánál maradjunk, Csokonai szavának újra felcsendülése: «Zordon erdők, durva bércek, szirtok, harsogjátok jajjaim.»
Mikor Tóth Árpád elfeledkezik beteg magáról és észreveszi, hogy az útszéli fűszálak rámosolyognak és szinte utánahajolnak; hogy a rekettyebokor csónakos virága remeg az ő halk sóhajától, mint valami óriás szélvésztől; hogy a csillagok a roppant Orionnal testvéri szemmel ragyognak le rá: egyszerre élni kezdi a diadalmas, a célt látó, a határtalan életet. A természet örök; de mert mi is részei vagyunk, bennünk is ott reszket a halhatatlanság ösztöne; kivetülő fényes sarkcsillag ez, amely felé lelkünk iránytűje remeg. De talán nem is a halhatatlanság gondolatának, hanem eszthetikai érzéseknek a hídján találkozik Tóth Árpád lelke a természet lelkével. Tóth Árpád lelke, mint minden igazi művészé, gyermeki lélek; tágra nyílt szemmel csodálja az újonnan fölfedezett hajnalt és napot: hajnal fehér felhő-karingben s bíborban, új és fénylő kezdetek szent papjaként jön; úgy emeli zengve a Napot, mintha arany szentség lenne… Micsoda áhitatos, mély, vallásos érzés remeg e mögött a tündöklő kép mögött. Az ősember naiv imádata, aki roppant istenséget sejt a természet tüneményeiben. És mindamellett milyen artisztikus. – Ez a gyermeki módra friss szem látja meg a tavasz hónapjában, áprilisban, a zsongó természet csöpp jeleneteit; a katicabogarat, amint kémleli a tavaszt: «Némely ingó és rügyes ág végére már küldöd: kusszék az ügyes katicabogár, mint árbocra egy piros, pettyes zubbonyú, fürge lábú és csinos kis matrózfiú. Kémleli a láthatárt: mennyi fény! mi az? S zümmög, zengő, napba tárt szárnyakkal: tavasz!» (Április.) – Ez a két egymás mellé állított kép mutatja, milyen preciz a Tóth Árpád lelkének rajza; hogy fedi egymást a hasonló és hasonlított, a természeti és az emberi kép. Az is érdekes, hogy Tóth Árpád képei kis drámai jelenetekké bővülnek, mint Petőfi képei; a meginduló hasonlatból összetett mozgás, mozgalom támad, s ez az eszményített mozgalom, ami szerintem az eszthetikai szépség alapja, ez teszi Tóth Árpád költészetét is olyan kedvesen frissé, zajongóvá; az ő költői birodalmában hullámzó élet zsibong, amelynek halványpiros zászlója: a báj.
Tóth Árpád fantáziája: festői, precíz, és a mindennapi élet színeivel, vonalaival dolgozó. Tudni kell, hogy ez a szelíd költő festőnek készült. Aki látta pompás rajzait, a vonalak imádatát, az érti csak meg igazán, miért éppen Tóth Árpád írta a legszebb magyar költői képeket. Hasonlatai oly tökéletesek, hogy sántít mellettük a valóság, mondta Karinthy. Szemlélete oly tiszta, oly világos, hogy a legminiatűrebb képein is láthatni a fűszálak lengését s az apró rovarok szárnya rezgését. Képzetkapcsolásai pedig oly egészségesek, oly szögfejéreütők, hogy az olvasó minden képét a sikerült művészi bravúr brávójával éljenezi meg. Egyetlen példán meg lehet mutatni fantáziájának három fő jellemvonását; a hajnalról mondja:

Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhe-kéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

Ebben a friss képben ott van még a hajdani diák, a hajdani reálista Tóth Árpád képe is, ki nagy rajztábláján gyönyörű képek mezejéül feszíti ki rajzszögével a fehér papírt. Ebből a mindennapi képzetből támad az egész kép. Már az elemei is mutatják, mennyire festői az egész. A szabatosságához szó sem fér: az égi kép minden vonalát fedi a földi minta.
Képzelete frisseségének, képei megkapó szépségének és hűségének megvan a lélektani oka is. Tóth Árpád fantáziája egyszerre háromféle képzettel dolgozik: szín, hang és mozgási képzettel. Hasonlatai, képei soha nem megkövült szobrok, hanem mozgó eleven alakok, az élet ezer színével. A legtöbb költőnél uralkodó képzetek vannak s e három csoportból vagy a szín, vagy a hang, vagy a mozgás jut diadalra. Tóth Árpádnál a három összefog, hogy a tökéletes szépséget teremthesse meg. Ezen a drámaiságon kívül van még a fantáziájának egy ritka jellemvonása: a báj, a kedvesség. Ez úgy áll elő, hogy miniatűr elemeket lop képzelete képeibe. A relatív kicsiség az eszthetikában a báj nevet viseli.

4.

A fantázia képei: a nyelv, a stílus ruhájában jelennek meg. Akinek kedves vagy királyi a fantáziája: annak kedves vagy királyi szépségű a nyelve is. Tóth Árpád gazdag és ártisztikus képzeletének gazdag és ártisztikus nyelv a hordozója. Stílusa, előadásmódja változáson megy keresztül. Legelső kötetében még kissé bágyadt, kissé talán affektáló is ez a nyelv, túlzsúfoltságában, szakadatlan omló jelzőivel, szóhalmazával nem mindig tökéletes. Sokszor a túlmesterkélő gond annyira finomítja, csiszolja a szavak anyagát, hogy a stílus elveszti érzéki varázsát; pedig Tóth Árpád nyelvének éppen ez a legfőbb ereje. A költő ötvöz, ahogy maga jellemzi munkáját; ez az írói ötvösség ezer apró szépségével elvonja figyelmünket, de az alkotó figyelmét is a fő dologról s olyanná válik a nyelv, mint néha Vörösmartynál: önmagában is súlya, fentartó ereje van, a tartalom mellékes. Pedig Tóth Árpád gondolati csattanó nélkül nehezen bocsát ki kezéből verset; ez a gondolati csattanó rendesen egy frappáns kép záró frízével fejezi be az ornamentumot.
De már első kötetében is valami fínom, úri hang üti meg a fülünket. Nem akarok túlozni, de Tóth Árpád költészete elegánsabb, szalonibb, vagy ha tetszik: modernebbül műveltebb magyar nyelvet hoz, mint a 19-ik század magyar költészete. Ez a finomság a gyöngédségben és a választékosságban nyilatkozik. A gyöngédség a költő érzéséből sugárzik, a fájó lélek nagyon vigyáz, hogy meg ne sértsen másokat, mert ez is neki fáj; sérteni pedig éles szavakkal lehet a legvéresebben. Tóth Árpád, ha nem tompít is, selyembe vonja a szavak élét. A nagy közönség azért szerette meg a verseit, mert olyan királyi módon tud formát adni közönséges, t. i. mindenkivel közös érzelmeknek is. Ifjúságunk a 20-ik század második évtizedében Tóth Árpádtól tanulja, hogyan kell a bánatot, a sóvárgást, a szerelmi vágyat, a melancholiát szépen és finoman kifejezni. A debreceni gyökeres magyar nyelv humuszából bontakozik ki húsz év folyamán ez a választékos stíl; zamatát és ízét mindig a diszkréten érző földiség adja meg; kifejlő, pompázatos virága pedig a szakadatlanul új színeket adó műveltség napsugarában szökken fel; az idegen nyelvek szépségeinek visszaadásával, ezzel a teremtő gyakorlattal, szinte raffinált pompát ad neki. Magyarság és modernség, már szóval: hagyomány és újszerűség ölelkezik benne. Ha festői képekben adnák vissza verseit, sokszor Corot tájképeit, sokszor Böcklin meseszerű fantáziáit, sokszor Szinnyei Merse üde természetét tükröznék.
De nemcsak finom, választékos nyelv ez, hanem: szabatos is. Különösen két utolsó kötetében. A szabatosság annyi, mint sem több, sem kevesebb a kelleténél. Tóth Árpád stílusa különösen a részlet-visszaadásokban bámulatosan precíz; hiszen költői képeinek tökéletessége is innen magyarázható. A részletek gondos kialakítása szerető bibelés eredménye, ez pedig lassú, hosszas munkával jár; tudjuk, hogy Tóth Árpád igen lassan dolgozott, sokat javított, sokszor átírta első fogalmazását. Ő maga mondta: a verset meg kell komponálni, mint egy zeneművet; a megkomponálás nála nemcsak a belső szerkezet tervszerűségét jelenti, hanem a külső forma tökéletességét, célszerűségét is. Nem sokat írt húsz év alatt (166 verse van négy kötetében), de elnagyolt vers soha nem került ki keze alól. Talán a szonett-formát azért is szerette, mert a legzártabb versforma, amely szinte összepréseli a belezáródó tartalmat. Ott minden sornak megvan a maga feszítő ereje és sűrítő korlátja.
Éles megfigyelés, egy rejtőzködő festő szeme látja és adja vissza frappáns jelzőkben a tárgyak, a dolgok lényegét. Egyik versében «ködzsákokat emel a görbehátú domb». (Éjféli litánia.) A finom életről azt mondja: selyembevont bokákkal surran el a fák közt. Pazar gazdagsággal lehet fölsorolni egyetlen kötetéből (a Lomha gályán-ból) a diszítő jelzők és az új szóvonzatok költői seregét: a könnyszínű holdat, a mézszínű napot, a hűs zenét, a sóhajtó illatot, a vaskorbácsú élethajszát, az erdei züllött utat, az arany fényt, ezt a forró arany árvizet, a fény futosó arany hangyáit a bőrön, a röpke táncú percet, a szellők buja dudáját, a virágok rózsaszín tajtékját, a láthatár vízszintes közönyét, a szemeket: e régi hű ékszereket, a bánat ében őrtornyát, az elvakult időket, a gondok ráncrepesztő ostorát, a lábujjhegyre álló karcsú jegenyéket, a fénylő pőre testüket illatokkal kenő tömzsi hársakat, a lámpát: ezt a porcellán süvegű furcsa törpét, a holdat: a háztetőn ülő bizarr aranykandúrt. Tóth Árpád diszítő jelzői nem henye cifraságok, hanem a tárgyak és fogalmak lelkét kifejező, sűrített szavak.
Van az ő stílusának valami játékos kedvessége is; a diákosság művészi fokra emelt pajzánsága; finom zsonglőrködés a szavakkal, a mondatokkal, néha a gondolatokkal; az ereje teljében levő költőnek a maga mulattatására szentelt játéka ez. Ez pattog a Rimes furcsa játék c. verse külső csilingelésében, túlzottan pompás rímeiben, rövid sorainak dacos lüktetésében, csak azért, hogy a csengős sapka alatt bánkódó, vergődő fej, agy szomorúsága annál visszásabb, megdöbbentőbb legyen. De ugyanez a kedves fürgeség pergeti-forgatja Április versének táncra perdülő rítmusát, csodálatosan érzéki, friss képeit; az ifjúságától nekibolondult Természet kárneválja ez, újra fájó ellentétben az ember, a költő eredendő bánatával. A stílusnak ezt a játékosságát a miniatür elemek művészi mozgósításával éri el Tóth Árpád, éppenúgy, mint Csokonai. És éppúgy, mint Csokonainál, őnála is a báj forrása ez. Egyik költeményét így kezdi:

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbűl már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén ha kismacska pihen
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma.

Amint a heverő kis macska képét belopja a természet tavaszi képébe: éppen kicsiségével önti el a báj színét az egész versszakon. Egy másik tavaszi versének a kezdetén Csokonaias kedvességgel és hűséggel figyeli a rügyek kibontakozását: «Az új tavasz játékos ujja rügyet sodort az ághegyen s most lágyan enyhe szája fújja, hogy szétnyíljék és lomb legyen». (Az új tavasz.)

5.

Formaművészete elsőrangú. A franciák lírai versformájából indult ki: a 6-os és hetedfeles iambus-sorokkal, amelyek magyarban a Nibelungi-versszakok lüktetéséhez hasonlók. Tóth Árpád keresztrímekkel fonta össze ezeket a hosszú, sokszor fáradtan ballagó, sokszor fájdalmasan elnyújtott sorokat; nagyon szerette bennük az enjambement-t, a gondolatoknak, a mondatoknak két-három sorba törését, úgy, hogy ne a sor vége végezze a mondatokat, hanem közepén vágja őket ketté; így új jelzők, új szóvonzatok és új, friss rímek szépségét csiholta, ötvözte ki a költő, a legszokottabb szókinccsel is. (Arany Bolond Istók-ját a legmodernebb magyar versnek tartotta s ez is hatott reá formai tekintetben, éppen gyakori mondatátvetéseivel.) Első kötetében alig vannak rövid soros versek; a panasz: kimeríthetetlen még szavaiban is, ha megindulnak: alig tud gátat vetni elébük rímekkel, ritmussal. Második kötete, a Lomha gályán, már tudatosan gazdagítja a formát; Horatiusi, Berzsenyies alkaiosi versszakok elegyülnek stanzákkal, szabad iambusi formák szonettekkel, rövid röppenő iambus-sorok visszatérő trocheusokkal. Utolsó kötete feloldja az eddigi formák szigorú zártságát és az Ady-féle szabadon lüktető iambusos formák felé hajlik; mintha már jelezné, hogy itt a külső szépségek ragyogása másodrendű, fő a fakó köntösben mind élesebben zokogó lélek, a tartalom. Ő maga is észreveszi ezt s így mondja: «Bár hangja dadogóbb és fénye ritka, de – érzed? – mélyebb, s – érzed? több a titka. S nemcsak magad fájsz benne, de a tág világ.» (Hegyi beszéd felé.) A l’art pour l’art költő leszállását a művészet elefántcsont tornyából a rendes emberek közé: ez a formai megtörés adja hírül.
Rendkívüli formaművészete, bravúros nyelvtechnikája teszi egyik legkitünőbb műfordítónkká. Babitson kívül alig versenyezhet vele valaki idegen költők visszaadásában. Sőt egy tekintetben fölötte áll Babitsnak is: hűbb az eredetihez. Tóth Árpád fordító-művészete annyira ment, hogy az idegen költeménynek még hangszínezetét is vissza tudta adni; ahol mélyhangzós szavak barnulnak az eredetiben: magyarra is mélyhangzós szavakkal hozta át. A Goethe híres kis dalát, az Über allen Gipfeln-t, ezt a nyolc soros, de rendkívül nehéz, lehelet-formájú verset, Tóth Árpád fordítása öntötte végső formába, annyi próbálkozás után. De csodálatos üdeséggel költötte újra Milton L’Allegro-ját és Il Penseroso-ját, Verlaine nehány illanó, ködszerű dalát és Keats-nek és Samain-nek, a hozzá oly közel álló művészetű két költőnek nehány ékszerként ragyogó versét.

6.

Tóth Árpád érzésköre nem gazdag: a panasz, a bánat hangját variálja a bujdokoló öröm énekével. Bűvös kört kerített maga körül, mint a francia parnasszisták s onnan nézi a közönyös világot. Nem harcol, nem támad, nincsenek diadalai, nincsenek vesztett csatái. A társadalom oly messze zúg tőle, hogy hanggal el sem éri. Világa: egocentrikus. Végzetes betegsége az a halálos ellen, akivel holtáig tusázik; de ez szigorú párviadal: más nem avatkozhatik bele. Mégis: fáj neki az elhagyottság, a szegénység és a koszorútlanság. Lázongó önérzete a szerény alázat álarcát viseli. Nemzetéhez is csak a világháború idején van egy-két szava: siratja a meggyilkolt ifjúságot és békét esd az ifjú Cézártól, aki végzetünk fekete fogatát hajtja. Az emberiségért, a szenvedő milliókért nem emeli föl szavát. Csak legutolsó kötetében dicsekszik vele, hogy jobbágyutód létére a finom Nyugat magához ölelte.
De ha érzésköre szűk, formaművészete annál hatalmasabb, képzelete annál teremtőbb. Egész költészete azt hirdeti: hogy lehet a kicsiségekből nagy szépségeket teremteni. Egy húron játszik, de bámulatos variációkkal. El lehet mondani, hogy Tóth Árpád a férfias báj hangját viszi be az új magyar költészetbe; egy szokatlanul friss, természetes akkordot a nem mindig friss és nem mindig természetes szimfóniába. Ez a báj abból a viszonyból fakad, amellyel a Természethez kapcsolja magát; abból a friss, tiszta szemléletből, amellyel nézi és újra fölfedezi a Mindenséget. Petőfi óta nem igen hallottunk ilyen friss hangokat, ilyen friss szépségeket; a modern élet négyfalú, zárt világa mellett micsoda szenzációval ragyognak és csengenek föl ezek a plein-airbe vágódó, napos és levegős frisseségek! Tóth Árpád az új magyar líra Szinnyei-Merse Pálja. És szomorúan érdekes: természetbámulata, természetimádata is betegségével kapcsolatos; őt minden óra, minden perc a szabad természetbe kergette, hogy meghasadt tüdője ihassa a friss levegő edző borát; neki szentséges orvosa, megőrző angyala volt az erdő, a hegy, a völgység, a folyók, a patakok, a virágos rétek festői világa. Szerette a természetet, mert benne látta a változóságban az állandót, a múló percek szépsége mellett a múlhatatlanság örök gyönyörűségét. Ez a szent, ősi érzés tette hangját édessé, finommá, királyivá. Tóth Árpád a legszebben beszélő magyar költő. Mindig valami mesekirályfira kell gondolnom, mikor édes és bús sorait olvasom. S a lelke, ez a szelíd, jó lélek, szinte már leányalakot ölt magára s úgy lebeg felém az illuziók, a költészet erdejében, mint Hófehérke az üvegkoporsóban. A természet színes drágakövei, a rózsák beborítják szemfödelét s koporsói ágya szélén vigyázva ülnek, mint árva törpék, a halk rímek, és zokognak csendesen.

Oláh Gábor
Nyugat, 1929. 6. szám

To Top