Barion Pixel
Connect with us

Tamkó Sirató Károly ismeretlen versei

„A kálvinista boltívek alól…„

– Tamkó Sirató Károly ismeretlen versei –

A 90 éve, 1905. január 6-án született költő emlékének

A harmadik költő, akivel megismerkedtem s emberi közelbe is kerültem, Szabó Lőrinc és Áprily Lajos után Tamkó Sirató Károly volt. Kissé későn történt ez a találkozás, majdhogynem a huszonnegyedik órában, s mint annyi mindent, ezt is iskolámnak, a Mezőtúri Ev. Református Főgimnáziumnak köszönhettem.

A nagykun város 1978-ban ünnepelte várossá nyilvánítása 600. évfordulóját: 1378-ban kapta címerét Nagy Lajos királytól az Anjou-liliommal, amely odakerült iskolai jelvényünk pajzsába is, kék alapra fehérrel, s mi büszkén viseltük a cserkészliliom párjaként. Látva a város áldozatkészségét, amellyel múltját megbecsüli (az évfordulóra megjelent a kétkötetes várostörténet két túri öregdiák tollából), elhatároztuk, hogy megünnepeljük az iskola 1980-ban esedékes 450. évfordulóját, s kiadjuk jubileumi emlékkönyvét. Ekkor, az emlékkönyvírás s -szerkesztés munkája közben tudtam meg, hogy Tamkó Sirató Károly is mezőtúri diák volt; a gimnázium másik két országos nevű költője, Szép Ernő és Erdélyi József után a harmadik, akinek diákként, tizenhat évesen jelent meg Az élet tavaszán című kötete 1921-ben, Mezőtúron. Míg azonban a másik két költő többször is vendége volt az iskolának, Tamkó Sirató Károly neve kihullt az emlékezetből (bár Papp László tanár úr gondosan őrizte kis diákkori versfüzetét a dedikálás dátumával: „Papp László tanár úrnak tisztelettel Tamkó Károly. Mezőtúr 1921. dec. 6.” s ezt több mint fél évszázad múlva megújította a szerző, alája írva: „1975. dec. 6.”) – ennek oka lehetett hosszabb párizsi tartózkodásán kívül a hagyományostól nagyon is elütő költői stílusa. De hiszen a 60-as években úgy kellett őt újra fölfedezni a magyar irodalom számára is, és sajátos módon a gyermekversek költőjeként tűnt föl s vált ismertté. Én is csak így ismertem őt, mikor az óbudai népművészeti múzeumot alapító Kun Zsigmond (102 évével ma a legidősebb mezőtúri öregdiák) közvetítésével becsöngettem az óbudai lakótelepi ház IX. emeletén levő otthonába, melynek ablakából a Remetehegyre lehetett látni, arra a kis tisztásra, ahol telke volt s jógagyakorlatait tartotta a még egészen el nem rontott természetben.

A legelső összemosolygás és kézfogás barátokká tett, s ennek tudat alatti mélyén ott volt az a nyolc-nyolc év, amelynek során a közös Alma Mater formált bennünkez hasonlókká. (Angoltanárunk, a nyaranta ösztöndíjjal Angliát járt Kelléri Lajos írta egyik úti beszémolójában, hogy a híres angol kollégiumok diákjai az iskola színeit hordozó nyakkendőjükről rögtön fölismerik egymást. Nekünk nem volt fehér-kék nyakkendőnk: de bárhol, idegenben is, fölismertük egymásban a túri diákot, az első szemvillanásból.)

Indító gesztusként leemelte az íróasztala fölötti kis polcról a magyar szókincsről írt könyvecskémet (A magyar szó regényé-t), s nemcsak megvolt neki, forgatta is: „Egy nagyobb bölcselő verset tervezek a magyar nyelvről.” Fölcsillant a szemem, s nem győztem biztatni: írja meg mielőbb. De, mint mondta, ahhoz idő kell (s végül, nagy veszteségünkre, ez a nagyszabásúnak szánt filozófiai verse, vallomása tollában rekedt). Helyette – ahogy a mezőtúri évfordulóra terelődött a szó – egy másik filozofikus versét vette elő, akkor még csak gépeletlen kéziratban. !tarU za kujdámi le ketejjöJ! – ez állt fölötte címül, oly ismerősen. S mindjárt eszembe villant, honnan is ismerem: alsós kisdiákként ezzel az „idegen nyelvű„ szöveggel ugrattak a felsősök: – Na, tudod-e, milyen nyelven van ez?! – A dór oszlopú túri Nagytemplom visszájára fordított, keletiesen hangzó felirata volt. Ebből írt vallomás erejű nagy verset a városról, a várost s a hazát magasba emelő hitről, hiszen Mezőtúron (a „kis Debrecen”-ben, ahogy a Tudományos Gyűjteményben is emlegették az Alföld második legerősebb kálvinista fellegvárát) a reformációnak kezdettől mély gyökerei voltak (Wittenberget már Luther idejében látogatták a túri diákok), s a világi és egyházi vezetés eggyéforrt a színmagyar s kálvinista város életében. (Mária Terézia szét is akarta négy pusztára telepíteni a protestáló szellemű, függetlenségi lelkű várost.) Így válhatott Túr ősi kálvinista temploma a nemzeti s az egyetemes haladás, az örök magasba törés jelképévé. (A nagyívű gondolati vers – nem az eredeti címével – megjelent az Új Aranyhárfa kötetben, 1987-ben; szerk.: Tenke Sándor.) A költő apai nagyapja, dédapja s ükapja különben református lelkész volt a borsodi Mezőkeresztesen (ezért nevezi magát egyik versében „három papok unokájá”-nak).

Én a diákkori versekről, az önképzőkörről, az általa alapított diáklapról, a „Pax„-ról faggattam, hogy mindezt belefoglalhassam az emlékkönyvbe.

Az önképzőkörnek 1920/21-ben az irodalomtörténetből is ismert Szelényi Ödön és Borsos Károly volt a tanárelnöke, majd 1921 őszén Papp László vette át a vezetőtanár tisztét. Az élet tavaszán 300 példányban megjelent kötetéből egy dedikált példány a költőnél is megvolt: a megajándékozott neve áthúzva, csak az aláírás s a keltezés olvasható: „… … Kari, Pusztaföldvár 1921. dec. 23.” (A kis kötet borítójának linóleummetszetét a szomszédos Gyoma orgonista kántorának fia, a különc Illéssy Máriusz készítette, aki később a pesti főiskolán tanult képzőművészetet. Ő nem mezőtúri, hanem szarvasi diák volt, akárcsak a kötet prológusul szánt „Epilógus”-át író Oravecz István, aki Orosz Iván néven adott ki később versesköteteket.)

Otthon, Pusztaföldváron, ahol édesapja, „A sártól ősz falusi doktor” járta a betegeket, „Vacatio” címmel szintén szerkesztett egy diáklapot. (Pusztaszöllősön, ahol Bartók Béla édesanyja élt, szintén édesapja volt az uradalmi orvos.) Az első irodalmi élmények s próbálkozások voltaképp ide nyúlnak vissza (s mivel magam is Békés megyében születtem s édesapám ott volt orvos, újabb fogódzót talált barátságunk).

„Apám – mesélte – nagyon sok verset tudott, és meg is taníttatta őket velem. Énekelt is nagyon sokat: a nótákból – amelyeket szintén megtanultam – a vers lényegéből nagyon sokat megismertem. Volt egy óriási könyvtára: a 100 kötetes Jókai, a Pallas-lexikon, azonkívül a könnyebb műfajok is: Rinaldo Rinaldini kalandjai stb. A magyar költők közül: Endrődi, Reviczky, Kozma Andor, Kiss József. Őket tanítgatta nekem. Pefőfit már nem kellett tanítania: azt kivettem a könyvtárból s elolvastam elejétől végig. Így lassan belekerültem a költészetbe: észrevétlen magam is elkezdtem verselni. A legelső verseim helyi történetek voltak, a ‘Harangos kút’ legendája, amelyből Darvas József később regényt is írt. Meséltek róla, megmutatták, láttam is a helyét. Harangos kút címmel erről írtam meg az első versemet.” (Ez bele is került – némileg átdolgozva – a Tengerecki-kötetbe.)

Aztán két gyerekkori verset említett még: az egyikből néhány versszakot el is idézett; ballada (ő ugyan „legendá”-nak nevezte) egy selyemhernyótenyésztő szegény parasztasszony haláláról, aki eperlevélszedés közben lezuhant az útmenti fáról:

Bolláék előtt az utcán
állt egy öreg eperfa,
ahhoz fűződik ez a
valószínű legenda…

„A harmadik gyerrekkori versem A posta-ló címet viselte. Pusztaföldváron nem volt vonat, mindig Orosházára járt be a szekérposta, egy rettentő rossz bőrben levő kis gebével. Róla szólt ez a versem. amely megvan valahol leírva is, az emlékeim között” – tette hozzá.

Ez nem került elő, de egy kopott barna papírbőröndből néhány későbbi, diákkori verse igen, a mezőtúri évekből. Az ifjúság mulandósága című fordítása az ógörög Mimnermoszból belekerült A hegedű vőlegénye című műfordításkötetébe is, de abból nem derül ki, hogy olyan korai, mint az 1922-ben Mezőtúron írt Ködfejfa, s mindkettőben ott a halál gondolata. A Ködfejfa (eredeti címével A béna indulás) a régi bőrönd mélyéről került elő, s a vers után írt érdekes magyarázattal nyújtotta át az iskolai emlékkönyv számára (amelynek 1980-ban csak I. kötete jelent meg: az önképzőköri, a művészeti, a sport- és ifjúsági életet tárgyaló II. kötet még nem; jövőre, a jubileumi 1996-i évre tervezzük kiadását):

A béna indulás

Ködfejfa

Leszaladok én minden ágról
mint testekről letépett fátyol.
Az emberbánat értem eljő
– magával visz egy őszi felhő!
(Meggyilkol a gondolat-erdő)

Vagy szétszaggat egy nyári orkán
vagy kés leszek egy hóhér torkán!
Talán nem is gyűlölök senkit,
De szeretni sem tudok semmit.

Bennem tűzhányók tüze lobban
s özönvizek hullnak rá nyomban.
Hej, így van ez minden világgal,
ha telt sok beteg igazsággal.

Pajtás, nézd meg, hogy merre mentem
s ha eltűnök, ne kutass engem.
Írd rá a ködre, szent fejfámra:
Protagoras kihajtott ága
(Vén szadisták fiatal ága).

Mezőtúr, 1922

„Ebben az egész fiatalkori versemben már szerepet kapott az az ‘alternativizmus’, amelyről életrajzomban Aczél Géza oly részletesen ír; a cím is kettős, az első és utolsó versszak utolsó sora is kettős, vagylagos. Az olvasóra bízom, hogy a nem tetsző sor törülésével magához alakítsa a verset, társszerzőként. Természetesen meghagyni mindkét sort, egyforma erővel, folytatásként, úgy is lehet. A vers nem készült el teljesen, nem is jelent meg sehol. Most jutott eszembe, amikor… végre volt időm arra, hogy a válaszok előtt gondolkozzam is egy kicsit (sem a Rádió, sem a Telvízió interjúi közben erre sohasem volt időm), most jutott eszembe ez a vers és felkutattam irataim közt. Nem is találom rossznak.”

Majd másnap egy másik nekem szóló levele tette teljesebbé ezt a háttérrajzot:

„Mikor a levelemet már feladtam, akkor érett meg bennem az a sok gondolat, amit diákkori verseim olvasása, másolása közben éltem át újra. S amik mind fontos magyarázatát adhatják költészetem kialakulásának. Aczél Géza kérte éntőlem a diákkori verseimet is, az életrajz megírása előtt, de én annyira gyengéknek tartottam ezeket, és csak kéziratban voltak meg egy példányban, hogy kértem, tekintsen el tőlük. El is tekintett s az Élet Tavaszán-tól kezdte boncolásomat. Holott éppen ezek a versek magyarázhatják meg azt, hogy miként kerültem én szoros kapcsolatba az – öngyilkosság kényszerképzetével.

Aczél Géza írta, hogy az öngyilkosságot senki sem járta nálam jobban körül verseiben. És valóban, utólag most, a Vízöntő-kor kötet előtt megszámoltam: 18-szor fordult elő a Papírember-ben az öngyilkosság szó. Ezek a versek, ezek a diákkoriak, pontosan megmagyarázzák: az egyedülség, a céltalanság, a teljes tanácstalanság, az élet semmiféle értelem-felfogása, a szofizmus és az anarchizmus, illetőleg mindezeknek az etikai alapbeállítottsággal is mérlegre kerülése – ez volt a közvetlen betorkollás.

A Vízöntő-kor kötet kidolgozásakor az ifjúkori verseimben – miután már a sírköltészet megjelenése után és Párizsba menetelemmel célt, kifejezett egyéni célt találtam az életemben, és miután a jógával még jobban átalakultam, kifejezetten pozitív beállítottságúra fejlődtem – restellettem az állandó öngyilkosság-mítoszt, és igyekeztem kihagyni még a szót is az átvett versekből.

Pedig utólag éppen arra lettem figyelmes, hogy a magyar etnikum az öngyilkossági lista élén halad a világ államai közt, és ezt a beállítottságot éppen én fejeztem ki a legerősebben. Ekkor tehát kételkedtem benne, hogy helyesen tettem-e az öngyilkosság szó kiretusálását. Most már mindegy.

Csak azt akarom még megírni, hogy ezeknek a kiadatlan diákkori verseimnek a publikálásával Te óriási segítséget fogsz nyújtani részint a további életrajzíróimnak, részben magamnak is, ha önéletrajzomat megírhatom majd még, mert ezek tiszta magyarázatot adnak erre a problémakörre.”

Sajnos, az önéletrajz megírása is elmaradt (1977-ben az Új Írás „Pályám emlékezete” sorozatában jelent csak meg rövidebb „curriculum vitae”, a költő tollából).

Azután még egy kiadatlan verset adott át iskolavárosáról:

A kisvárosban

Hideg télen, vagy forró nyárban
e zug utcákban annyit jártam.

Napsütésben, vagy halvány esten
és mindig valakit kerestem.

Sok szárnyaló év sokat elvitt…
– Nekem nem hozott senkit, semmit!

Éltem kriptázva, alig élve
a kisvárosi szürkeségbe.

Itt minden bokor ismerős már…
– Kihunyt az ige, unt a zsoltár!

Kóbor szelek is unt dalt súgnak!
Meddőn szomjazom itt az újat

Csatangolok… Az utca hallgat…
Csitt!… – Kopognak a csizmasarkak!

Ott van benne az elvágyódás a 20-as évek nyomasztó, fullasztó vidékiességéből a tágabb szemhatár, Európa után; az a vágy, amely az egykori túri diákokat Wittenbergbe, a tanárokat Oxfordba, Heidelbergbe, Amerikába vitte tanulmányútra, őt meg a „szent ámulások városába”, Párizsba. Erről így vallott beszélgetésünkben:

„Én Mezőtúron nem Mezőtúrral találkoztam, hanem Európával. Ahogy Petőfiről írják, hogy a pápai Kollégiumra nagyon büszke volt, úgy voltam, vagyok büszke én is a mezőtúri iskolára. Mert Petrovics Sándor Kiskőrösön született, de Pefőfi Sándor Pápán, a Kollégiumban. Az után az iskolai miliő után van nosztalgiám, nem a város iránt, bár a Berettyó-partot szerettem, a gáton nagyon sokat sétáltunk. Én Európába vágytam, és Európa nekem Párizs. De először Mezőtúron, az iskolában találkoztam vele is.”

(S tegyük hozzá, nemcsak Európával, hanem az ősi Kelettel is itt találkozott először: túri diákként mélyedt el a buddhizmusban s olvasta végig az ókori keleti filozófiák műveit, amelyek rejtve-rejtetlen át- meg átszőtték költészetét.)

A 450. évforduló ünnepségeit, nagy fájdalmunkra, már nem érhette meg, pedig lendületes szép verses köszöntőt írt a jubileumra (s Csenki Imre, az iskola egykori tanára meg is zenésítette: mindkettő belekerült a Túri Alma Mater című emlékkönyvünk 1980-ban megjelent I. kötetébe). 1980 januárjában a hófüggönyű Farkasréti temetőben vettünk végső búcsút tőle, a mezőtúri Nagytemplomról írt versével, a túri öregdiákok nevében.

S az Alma Mater és a város nem feledkezett meg diákfiáról, akinek ott jelent meg első verseskötete: halála ötödik évfordulóján, 1985-ben, nem sokkal azután, hogy a szép összefogással megújított Nagytemplomot fölavatták, emléktáblát helyeztek el egykori iskolája falán, amely 1992 óta újból református gimnázium, s fölvette a tudós első rektor, a könyvíró Szegedi Kis István nevét. A kívül-belül megújhodott gimnázium múzeumában ott látható egy újdonság is: összegyűjtött versei I. kötete, 1993-ból (Tóth Gyula gondozásában, az Alfa Kiadó közreadásában Az élet tavaszán, a Papírember és a Kiáltás című versesköteteit tartalmazza.) S ott a szülőfalu, Pusztaföldvár kiadványa, A rögtől – a Kozmoszig, alcíme szerint „pusztaföldvári kötődésű költők kisantológiája”, szintén 1993-ból. Ebben kiemelt helyet foglalnak el a költő versei: benne van a mezőtúri kiadású Az élet tavaszán címoldala is, Illéssy Máriusz metszetével, s a Harangos kút, játékos rajzokkal illusztrálva. S itt olvashatók az Előhang nyitó sorai is:

Honnan jöttem?

Az Alföld forró mélységeiből
Békés, Borsod modern földjéről
a kálvinista boltívek alól…

E sorokkal – s kiadatlan verseivel – emlékezünk az Európába vágyott s oda meg is érkezett „három papok unokájá”-ra, aki formabontó, lázadó avantgard költőből gyerekköltőként vonult be az irodalomba, mint a tisztaszívűek és a bölcsek, s aki tizenöt éve távozott el körünkből és éppen idén töltötte volna be kilencvenedik évét.

Tamkó Sirató Károly

MAGYARORSZÁG DICSÉRETE

Most már örülök
hogy itt születtem és éltem
a Duna könyök Tisza hajlatvidékén
és nem másutt
például Afrikában
a Zambézi torkolata táján
vagy a Pamiron Tibet határán
vagy Kamcsatkában
a hideg horizont alatt
egy országban
amely az élő eszmélő emberiség
új korszakának csúcsa lehet
a múlt óriás örökségével
és új Kultúrát, Spengleri 800 évet
fejleszt a világtörténelembe.

Sokáig fájt

amíg kullogtunk, sántán ballagtunk
minden irányból lemaradva
de mégis
behoztuk a késést, ha nem is teljesen
de már csak pár vakkanásnyi közzel
maradva el az éltől.

Budapest, 1977

A NÉMÁK VÁROSA

A sok sivár beszéd meghalna
a száj csak csókra s ízre várna,
hangulatok, gondolatok közt
a szőke halál kocsikázna.

A kacagást a múzeumban
egy vén gramofonlemez őrzi,
melegfényű halk szempillangók
szebben tudnának kergetőzni.

A sok gúnyos hazugság vérén
beszédes rossz unalmak hátán
állna egy titkos, hallgatag
isten-őből vert Buddha-bálvány.

Pusztaföldvár, Mezőtúr 1928

ÜNNEPI FÁJDALOM

Nagyon szerettem
Benjamin Péret
óriási műgonddal logikasiklasztott
„automatikus” verseit
és a lettrizmust
(új világnyelv csíráit benne!)

A ma felfutott
vakszöveg-versek tömegét
bár ünneplem
de fájlalom is!

Gyorsan kapcsolt híg áramkörükből
hiányolom:
a zajszint hőt
saját zűr-fokuk forróságát
a hangok-szavak életét
a kiáramlás boldogságát
a kinemviselt terhességet
a tassista ihlet-ösztönt
az élmény ritmus-rianását
hiányolom:
remekmű-robbanásukat!

Mert
még desztillált víznek képzelve
is nehéz
élvezettel felszívni őket
csak rágom-rágom
a sokszoros űrt
mint légnemű rágógumit.

Pedig
én ott voltam
Párizsban
az ellenköltészet születésénél
s a magam módján
romboltam én is!
Ám Benjamin Péret-vel együtt mondtuk:
nem elég, ha „értelme” nincs
– művészet azért legyen benne!
És én még hozzátettem:

Sőt!

[a 70-es évekből]

EURÓPA KÖZEPÉN

Ahogy itt állok
Európa közepén
ötödmagamban:
betegséglyukgatta alapember
négyszínű költő
elhontalanult művészetkonstruktőr
agyországút-jövőbúvár
idővesztett egészségsakter
érzem
már – végem
végem… – mindenképen!

Sokaságom interferenciái
kioltják egymást
és magamat.
Saját utaimon is
már csak
felváltva lopódzom
lábujjhegyen!

És
önmagamtól
rész-surranásra sincs időm!
Miközben barátaim
Párizsban és Budapesten
– akik még nem költöztek térképekre –
önsínjükön
kétszázötvennel vágtatódznak…
Engemet
csendben
eltemetnek
hamv-szirmaim.

És az Utókor
úgy intéz el
ahogy majd tud.
Számára
sem rajzra-képre
sem hangzatokra
nincs-nincs időm!

Szép Utókor
boncolj hát fel
és trancsírozz
tetszés szerint
kedved szerint.

Itt Európa közepén
hazarogyva
háromszor is újjá éledve
amit tudtam – mindent megtettem.

Igényem semmi!

Éltem.
Virultam.
Megnyugodtam!

Óbuda, 1976

 

 

forrás: Confessio

To Top