Paulovics István dr. könyve Reviczky Gyuláról nem nagyon méltó arra, hogy vele hosszasan foglalkozzunk. A könyv értékét tisztán a közlött adatok képezik; s jobb lett volna ezeket az adatokat szárazon egybegyűjteni, mint a szentimentális ömlengések azon tengerébe fojtani, amely Reviczkyről írók között, úgy látszik, szinte obligáttá vált. Paulovics a költő életét és költészetét mereven különválasztja, bár maga hangoztatja legjobban, hogy ezek mennyire összefüggnek. A dolgozat szerfelett aránytalan. Reviczky elbeszéléseivel, melyeket maga is gyengének minősít, majd oly hosszan foglalkozik, mint költészetével. Még ennél is részletesebben mutatja be Reviczkyt mint esztétikust, s bár a sok feledésbe ment adat közlésével talán szolgálatot tesz, hősét ezen a téren mindenesetre túlbecsüli. A kötet végének csak egy pár lapja foglalkozik Reviczky költészetének esztétikai méltatásával: de esztétikája épp oly kritikátlan, mint amily szegényes pszichológiája. Stílusa bizonyos szempontból rendkívül stílszerű: t. i. Reviczky korának, a hetvenes éveknek ismert frázisai tobzódnak benne: sokszor úgy hat, mintha akkor írták volna.
A könyvet azonban, mint már mondtam, az adatok teszik érdekessé.
Reviczky, kivált utolsó idejében, írt egy pár igen szép verset; egészben véve azonban az élete érdekesebb, mint a költészete. Nem mintha valami különösen egyéni életet élt volna; hanem éppen azért, mert bizonyos értelemben tipikus és háta mögé állítva a magyar irodalomtörténetnek ez a különösen szomorú kora erős reliefet kap. Milyen szomorú dolog volt abban az időben Magyarországon költőnek lenni. Nem a külső szomorúságokat értem: szegénységet, megalázásokat. Hanem a műveletlenségnek, értetlenségnek azt a rettenetes tömegét, amivel Reviczkynek még az előkelőbb írói körökben is találkoznia kellett. Reviczky nem volt valami óriás műveltségű ember: de az ő közepes műveltsége legtöbb kortársáéhoz képest tüneményes. Reviczky verselése elég színtelen; de azon kor “népies” hanyagságához mérve gondosnak és művészinek tűnhetett fel. Reviczky irodalmi életének adatai még sokkal megdöbbentőbbek, mint elhagyatottságának, pénztelenségének, betegségének szomorú krónikája. Micsoda vigasztalan kátyúban volt a dicső magyar irodalom! Micsoda kimerültség a nagy korszak után! Micsoda alakok voltak nagyok és micsoda alakok voltak kicsinyek! És Reviczky, a konzervatív érzésű Reviczky minden más korban jó csöndes, érzelmes költő, hölgyközönség bálványa ebben a korban úgy tűnik fel, mint egy küzdő titán, mint egy zseni, mint egy Petőfi. Az irodalomtörténetnek is megvan a maga perspektívája.
Reviczky nevét az irodalomtörténetben két jelszóhoz szokták csatolni: pesszimizmus és nemzetköziség. Kár arról vitatkozni, hogy pesszimista volt-e? ha az, bizonyos, hogy nem volt nagyon mélyen pesszimista; és ha egyáltalán nem volt pesszimista – annál rosszabb. Ami pedig a nemzetköziséget illeti: igenis, Reviczky nemzetközi és nemzetközisége színtelenség és szegénység és hiba. Amit szép versében a kozmopolita költészetről válaszul ír Arany Jánosnak: abban, úgy elvontan, igaza lehet; – de a gyakorlatban mennyire Aranynak van igaza! (Sajnos, akkor még a nemzetiesség fogalmát nagyon is összekötötték a népiességével.)
Mindaz, amit Paulovics ezekről a dolgokról mond, egy kissé korlátolt.
Reviczky legfőbb irodalomtörténeti érdeme, azt hiszem, a küzdelem a népiesség ellen, melyet kortársai közt egyedül ő vezetett öntudatosan és sikeresen. S ha a népköltészet babonája, mely az iskolában még uralkodik, az irodalomban ma már kevésbé kísért: abban nagy része van neki is.
(forrás: Nyugat • / • 1911 • / • 1911. 7. szám • / • Figyelő)
