Connect with us

Tüskés Tibor: Reményik Sándor emlékezete

Költészetét a legjobb szemű kritikusok méltatták: Németh László,Babits Mihály, Sík Sándor. Németh László írta: “Ha a társadalom alatt megnyílik a föld, a szakadékból költő ugrik elő.” Reményik a Trianon után megnyílt társadalmi és politikai szakadékból lépett elő. Hogy nevét és költészetét ma nálunk kevesen ismerik és becsülik? Még a legújabb magyar irodalmi lexikon is azt írja: “neve az irredentizmussal forrt egybe”. Egy ilyen jelző a diktatúra évtizedeiben elegendő volt ahhoz, hogy ne szavalják verseit, ne emlegessék nevét.

Holott Reményik nem volt sem irredenta, sem revizionista, nem követelte az elcsatolt országrészek erőszakos viszszaszerzését. Ő “csak” azt mondta: légy hű gyökereidhez, nemzetedhez, szülőföldedhez, anyanyelvedhez, a nemzeti kultúrához, “a templomhoz és az iskolához”. S ha mindenáron el kell hagynod Erdélyt, akkor “eredj, ha tudsz!”, Erdélyben élni pedig úgy kell, “ahogy lehet”.
Reményik Sándor istenkereső lélek volt. Hit és kétség, remény és kétségbeesés küzdött benne, ismerte és átélte a magány, a kivetettség mélységét és a kegyelem, a rátalálás, az ima magasságát. Evangélikus szülők gyermeke volt, születésekor őt is evangélikusnak keresztelték, a kolozsvári református kollégiumban nevelkedett, de a katolikus liturgiában is járatos volt. Az egyik legszebb versében, az édesanyjának ajánlott Szemben az örökméccsel címűben önmagát ahhoz az égő örökmécshez hasonlítja, amely a katolikus templomokban az oltáriszentség jelenlétére figyelmeztet. “Ilyen lélek szerettem volna lenni, / láthatatlanul munkálkodva menni / Szürkületkor az élet templomába.”

Reményik Sándor 1890-ben született Kolozsváron, és ugyanitt halt meg ötvenegy éves korában, 1941-ben. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Temetésekor Bánffy Miklós mondta a sírnál: “mindenütt ott lesz, és örökké, ahol él, küzd és szenved a magyar.”
Reményik halálának az idén októberben volt hatvanadik évfordulója. Erdélyben szemmel láthatóan valóban jelen van, él és számon tartott a neve és a költészete. Erről győződhetett meg a vendég, aki jelen volt az őszi erdélyi megemlékezéseken. A Házsongárdi temetőben Reményik sírjánál vers, emlékbeszéd, énekkar, koszorúk idézték föl nevét és alakját. A kolozsvári evangélikus gyülekezet papja imát mondott, és fölolvasta ugyanazt a beszédet, amely Reményik temetésekor hangzott el 1941-ben. A Brassai Líceum diákjai Reményik megzenésített versét adták elő. Díszőrséget állt, és zászlóval tisztelgett a költő nevét viselő cserkészcsapat egyik tagja. Virágcsokrok és koszorúk borították el a költő egyszerű sírját.
A temető lassan ránk sötétedett. A fák, a bokrok és a sírkövek árnyéka összeolvadt. De fönt, az égen még megvilágította a lemenő nap egy utasszállító repülőgép csillogó testét és a fehér ködcsíkot, amit a gép maga után húzott. A látványt akár jelképnek is tekinthették a hazatérő emberek. Mi lent botorkálunk a ránk sötétedő télelő avarjában és homályában. A költő fényes szavai azokat a jeleket írják fölénk az égre, amelyekre mindig figyelnünk kell…

Másnap két fűtetlen, jéghideg autóbusz elindult velünk Kolozsvárról, hogy utasait négyórás zötyögéssel a Kolozsvártól északkeletre, a mintegy százötven kilométerre fekvő Óradnára és Borberekre vigye. Reményik itt, a Radnai havasok lábánál szokott pihenni és írni. A Radnai havasok az Északi-Kárpátok része. Egyik legmagasabb csúcsa a 2280 méter magas Ünőkő. A hegycsúcs mellett hágó vezet keresztül a Kárpátok túloldalán elterülő Moldvába. A szűk völgyben mi is fölkapaszkodtunk csaknem kétezer méter magasra.

Két napot töltöttünk a Radnai havasok lábánál. A völgyet hideg, köd és homály ülte meg, de reggel és este napfényben fürdött fölöttünk az Ünőkő.
Az első nap Reményik Sándor nevét hirdető emléktábla került a borbereki kis katolikus kápolna falára. A márványtáblán csak a költő neve, valamint születési és halálozási éve olvasható. Az emléktáblát két felekezet lelkésze, református és katolikus pap avatta föl.
Este, vacsora után, egy jéghideg, fából épített erdei turistaház éttermében zajlott a Reményik Sándor-konferencia. Pomogáts Béla, az Írószövetség elnöke, Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője és e sorok írója beszélt Reményik költészetéről. Két kolozsvári író, Lászlóffy Csaba és Molnos Lajos a költőnek ajánlott verseit olvasta föl. Figyeltem a különféle helyről érkezett arcokat. Volt ott tanár, újságíró, diák, orvoskisasszony, vállalkozó. Már éjfél közeledett. Mintegy kétezer méter magasan, az Ünőkő alatt, a Radnai havasok lábánál, Kolozsvártól százötven kilométerre Reményik Sándor gondolatai tartottak ébren és kötöttek össze bennünket.

Ugyanekkor Óradnán lezajlott a Reményik Sándor versmondó verseny. Résztvevői fiatal diákok, akik erdélyi iskolákból, továbbá Magyarországból, a Bácskából és a Kárpátaljáról érkeztek.

Másnap az óradnai katolikus templomban a mise után hirdették ki a szavalóverseny eredményét, és adták át a díjakat. A sekrestyéből egy idős pap jött ki, Csenkey Ágoston. A mise kezdetén elmondta, hogy a helybeli Pál Barna plébános kórházba került, s negyven év után most ő tért vissza helyettesíteni.

Volt ennek az istentiszteletnek egy kivételes pillanata. Mise közben, már a díjkiosztásra készülődve, egy kéz a régi, háttal miséző oltárra állította Reményik Sándor nagyméretű, bekeretezett fényképét. Meglepődtem. A katolikus templomban csak a szentek képét, szobrát helyezik oltárra. “Tudtommal Reményiket még nem kanonizálta az egyház…” – mosolygott bennem az ellenkezés.

Csenkey Ágoston is észrevette a szokatlan mozdulatot, mert a mise végén a padokban ülőkhöz fordult:
Akik itt vannak, és szerencsére sokan, azok közül alighanem egyedül én ismertem személyesen Reményik Sándort. Hívő ember volt. Amikor kispap voltam Kolozsváron, eljött a szemináriumba, a verseit mondta. Aztán halála után a tizennégy stáció után odakerült a fényképe a szeminárium folyosójának a falára. Talán nem veszi rossz néven a püspök úr, hogy ezen az istentiszteleten ilyen formában is jelen volt a költő…
A pap mozdulatai fáradtak voltak, de az arca nyugodt volt, a szeme fénylett, hangja tisztán csengett, amikor beszélt. Személyes emlékét, az élő költő kézmelegét közvetítette a rá emlékezőknek.

Számoltam az éveket magamban: ha Csenkey Ágoston kispap korában még személyesen találkozott a költővel, akkor most legalább nyolcvanöt éves.

Forrás: Új Ember

 

To Top