Reményik Sándor versei – Studium
Reményik Sándor csaknem minden verse alkalmi költemény. Nemcsak arra gondolok, hogy például egy Petőfi-ünnepély, vagy Károli Gáspár-jubileum, vagy Bethlen Gábor halálának évfordulója, vagy egy régi templomépítő pap centennáriuma adják az alkalmat a belső megzendülésre, hanem inkább arra, hagy csaknem mindig szüksége van valami apró-cseprő eseményre, jelentéktelen kis incidensre; melynek valóság-gombjához varrja a költészet különös, szárnyas köpönyegét. Nem szimbólikus, kitalált valóság-indítékok ezek – érezhetően, leplezetlenül valóságosak, becsületes pontossággal megjelölt hitelűek: egy őrült papot vezet a klinikai ápoló, Reményik két hete nem kap levelet hazulról, valaki rózsákat küld a lakására, valahol halála hírét költik, a lift megáll két emelet közt, a költő a pécsi dóm parkjában szemlél egy sírkövet, vagy szobájában nézdegéli az érettségi csoportképet, egy erdélyi lányt az Alföldre vittek férjhez, egy másik meg visszajött Erdélybe, Áprily Lajos elköltözik Pestre, – s mindezeket a tényeket meglehetősen száraz diskurzív modorban közli, mint például Tóth Árpád posthumus kötetével kapcsolatban: «E percben tettem le a könyvedet, – ismertetni, méltatni kellene…»
De a kemény, hideg pitykéhez varrt köntös aztán nehéz selyemből van, amelyet valami titokzatos, keserű szél kezd lengetni-lebegtetni, s észre se vesszük, egyszerre csak elrepíti s cafattá tépi, vagy feketére borítja vele a fél eget. Ebben a földtől ellendülő attitűdben villan föl Reményik Sándor igazi arca, ahogy szeme még néz, még képet lát, még a rögön jár, de az élet fölé agya és szíve már építi a filozófiát, a jelenség fölé a gondolatot, a rész fölé az egész hűvös, sötét vizióját. A legköltőietlenebb, legszárazabb valóságból lendül a legköltőibb, legfilozófikusabb magasságba, s ebben a magasságban itt-ott a késő Vörösmartyéra emékeztető megborzongató gondolatvillanások, keserűen szép érzések, pompás rátalálások cikáznak. S gyakran a legridegebb alkalmi vers érik útközben a legmélyebb, s legtömörebb költészet malasztjával teljes költeménnyé.
Meg kell azonban mondani, hogy Reményik magasságaiban nem mindig vibrál az érzés kifejezésbeli sikerének villamos feszültsége. Néhol ködös általánosságok, megkopott asszociációk, olcsó csattanók zavarják a nemes sorokat, néhol nem következik be az a fellendülés, amit, beleolvasván magunkat e meglehetősen egyforma érzésmenettel konstruált s kiérlelt versekbe, szinte követelőzve várunk. Ilyenkor elkedvetlenedve állunk meg egy percre: hogyan van az, hogy Reményik, akit az új erdélyi irodalom egyik legjobb tehetségének ismerünk, kizökkenhet magaépítette síneinek biztonságából? Költőnek lenni is olyan nemesség, ami kötelez; kötelez az olcsó frázisról és az olcsó ötletről való lemondásra.
Reményik álnéven írt irredenta-versei révén keltett első ízben országos feltűnést. Ezek a versek, – amelyekben az elvesztett haza egyéni élmény lett, a letiportság érzése egyéni fájdalom, a politikai harag egyéni vergődés és lázadás, – szimpatikusan emelkednek ki a vezércikk-mennydörgések és asztaltársasági búsongások kottájára írt, az igaz költészet garanciája nélkül versbecsempészett álirredenta-dörgededmek tömegéből. A nagy élmény, úgy látszik, mindörökre eldöntötte Reményik érzéseinek alapszinét. Legújabb kötetében alig egy-két vers hajlik el ebben az irányban, szinte óvakodik politikai költő lenni, – de a keserűség, reménytelenség, összeroppantság, s a befelé kényszerült vergődésekben szerzett ideges elfinomultság fekete szinei megfestik legegyénibb, leggyöngédebb érzéseit is. Mint egy fekete pohár, amely elsötétít mindent, amit beletöltenek: ha víz, ha bor, ha tokaji, ha vinkó.
Forrás:
Nyugat • / • 1930 • / • 1930. 1. szám • / • IRODALMI FIGYELŐ • / • Vers
