Connect with us

Pomogáts Béla: Az erdélyi költő

– A Reményik-kultusz felívelése és megtörése –

Reményik Sándor költészetét már életében kultusz vette körül, és ez a költészet az erdélyi magyar irodalom történelmi kényszerűségel következtében létrejött (viszonylagos) önállósulása után igen gyorsan kanonizálódott. Költői fellépését követve olyan tekintélyes írók és kritikusok méltatták értékeit, mint Kosztolányi Dezső, Németh László, Kuncz Aladár, Molter Károly, Schöpflin Aladár, Alszeghy Zsolt és Rédey Tivadar, később Áprily Lajos, Makkai Sándor, Sík Sándor, Rónay György és Bóka László. Az erdélyi magyar irodalomban igen széles körben alakult ki az a meggyőződés, miszerint az erdélyi magyar lírát mindenekelőtt az úgynevezett “helikoni triász”, azaz Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László munkássága képviseli. (A későbbiekben ezt a korán kialakult kanonizációs rendet egészítették ki Dsida Jenő tragikus gyorsasággal ellobbanó életművével!)
Az erdélyi költő, miként ez jólismert, a Végvári-versekel vált széles körben (Magyarországon is) népszerűvé, igazából azonban 1935-ben közre adott Romon virág című kötetével került a kortárs irodalmi kánon megaslatára. Olyan írók és irodalomkritikusok elismerése jelezte ezt akkor, mint Bánffy Miklósé, Sík Sándoré, Vajthó Lászlóé, Hankiss Jánosé, Turóczi-Trostler Józsefé, Kerecsényi Dezsőé, Rónay Györgyé, Csuka Zoltáné és Jancsó Béláé. Ez a névsor is mutatja, hogy az elismerés széles körben jelent meg, nemcsak erdélyi nemzedék- és pályatársai, hanem az akadémikus, a katolikus, a nyugatos és (Csuka Zoltánra vagy Jancsó Bélára hivatkozva ezt is elmondhatjuk) a szociális gondolatnak elkötelezett kritikusok részéről is. Reményik Sándor költészetének kanonizációja a harmincas évek közepére végbement, ezt mutatja az 1937-ben és 1941-ben kapott Baumgarten-díj, az 1940-ben neki itélt Corvin-lánc, amely akkor a hivatalos Magyarország legnagyobb kulturális kitüntetése volt, végül a Magyar Tudományos Akadémia Nagydíja, amely 1941-ben, már korai halála után, ismerte el költői munkásságát.
Az igazi és megkérdőjelezhetetlen irodalmi kanonizációt mégis Babits Mihálynak a Nyugat 1940-es évfolyamában közölt Az erdélyi költő1 című szép esszéje jelentette. Ez az írás a kolozsvári költő ötvenedik születésnapja alkalmából készült. Ezt a születésnapot széles körben ünnepelte meg az erdélyi és a magyarországi irodalmi élet, így az Erdélyi Helikon a szerkesztő Kovács László, a Pásztortűz a régi barát Olosz Lajos és Tavaszy Sándor, valamint a költővel rokonságban álló Imre Sándor, a Független Újság Ligeti Ernő, a Református Élet Jancsó Elemér, a budapesti Magyar Nemzet Kuthy Sándor, a Magyar Szemle című folyóirat Makay Gusztáv ünnepi írásának adott helyet.
A legfontosabb közülük természetesen Babits Mihály tanulmánya volt, amely máig érvényesen mutatta be Reményik Sándor költészetének karakterét, és jelölte ki ennek irodalomtörténeti helyét. Babits az erdélyi magyar közösség kollektív tapasztalatainak, fájdalmainak és vágyainak költőjeként azonosította Reményiket, aki magányában, visszavonultságában, a politikai küzdelmekkel szemben táplált aggályai ellenére egy történelmi megmaradásáért küzdő nép hiteles szószólójává emelkedett. “Különös – állapította meg -, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. És bizonyos, hogy jól történt ez így. Nagy dolog verssel hatni a tömegre, zengő hangot adni egy közösség indulatainak; de egyúttal felelősség is ez. A hangosakban, a könnyű szavú, kész pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és kózdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”
Babits Mihály mindig ilyen elismerően nyilatkozott Reményik költészetéről (nem mindenki iránt volt ennyire elismerő az erdélyi magyar irodalom első nemzedékének nagyjai közül). Igaz, Reményik is mindig igen nagy megbecsüléssel, sőt szeretettel nyilatkozott Babits munkásságáról. Megjelenő verseskönyveit több alkalommal méltatta az erdélyi irodalmi sajtóban, és midőn 1941-ben a budapesti költőt a Magyar Tudományos Akadémia tagjának választotta, a Pásztortűz március 15-i számában Fény-torony című versében köszöntötte őt: “Maradj velünk sugárzó Fény-torony – / Nagyon sötét lett künn a tengeren.”
Reményik verse Babits eltanulhatatlan “költőművészetéről” beszélt, Babits ezzel szemben szinte nyomatékosan szólott arról, hogy Reményik költészetének nem a művészi minőség, hanem a mondanivaló igazsága ad különös szerepet és erőt. “Verse – jelenti ki -, mint a halk és igénytelen hang, semmi mással sem akar hatni, mint csak azzal, amit mond”. Igen, A Reményik-kultusz ekkor is, később is arra a véleményre vagy éppen meggyőződésre épült, miszerint az erdélyi költő munkásságának értékét elsősorban nem poétikai és stiláris minősége, hanem erkölcsi tisztasága és az általa vállalt és következetesen betöltött közösségi képviselet igazsága, morálja szabja meg. Reményik költészetének rangját sohasem abban a körben látták, amely a két világháború közötti magyar líra legnagyobb esztétikai értékeit foglalja magába, tehát nem Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Füst Milán, József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Weöres Sándor és ha már erdélyi költőkre gondolunk, Áprily Lajos, Dsida Jenő és Jékely Zoltán lírájának társaságában, hanem azok között, akik önmagukkal is küzdve, nem egyszer gyötrődve fejezték ki egy nagyobb emberközösség történelmi igazságait, fájdalmait és drámai útkeresését. Ebben a vonatkozásban lett ő valóban Babits szellemi társa, a “homo moralis” válfajának egyik legnagyobb erdélyi és egyáltalán huszadik századi magyar képviselője.
Az irodalomkritika és a költészetértelmezés egyik régi dilemmájához érkeztünk el ezzel: vajon egy költői mű (életmű) megitélésének lehetnek-e erkölcsi és közösségi kritériumai? Ha az irodalmat nem pusztán a szó művészetének látjuk, hanem tekintettel vagyunk arra is, hogy egy irodalmi alkotásnak erkölcsi dimenziója és közösségi üzenete is van, és megitélésébe törvényszerűen belejátszanak történelmi, közéleti és morális kritériumok is, akkor Reményik Sándor költészetét sem itélhetjük meg egyszerűen poétikai, retorikai és stiláris követelmények nyomán.
Alighanem igaza van a nagy angol lírikusnak és esztétának, T.S. Eliotnak, aki 1936-os Essays Ancient and Modern című munkájában arról beszélt, hogy “Az irodalom *nagyságát* nem határozhatjuk meg irodalmi mércékkel, bár nem szabad elfelejtenünk: azt, vajon irodalom-e vagy nem, csakis irodalmi mércékkel lehet meghatározni.”2 Vajon miben állnak azok az “irodalmon kívüli” minőségek, amelyek megszabják valamely műalkotás “nagyságát”? Ezek között minden bizonnyal ott vannak a műalkotásban kifejezésre jutó gondolati és erkölcsi értékek is. Erre utal különben az Eliot véleményét idéző René Wellek és Austin Warren-féle ismert irodalomelméleti kézikönyv (Az irodalom elmélete) is, midőn az írói alkotások értékelésének két alapvető kritériumát a következőképpen jelöli meg: “a művészet mint öncél és a művészet mint közösségi ritus és kulturális kötőerő”.3 A “közösségi ritus és a kulturális kötőerő” egymást kiegészítő kettős fogalma minden bizonnyal magába foglalja a közösségi, tehát nemzeti, illetve nemzetkisebbségi szerep- és feladatvállalást, azaz azt a költői dimenziót, amelyben Reményik Sándor, az “erdélyi költő” művészete is kibontakozott.
Reményik Sándor költészetének erdélyi és magyarországi kanonizációja ilyen módon elsősorban ennek a költészetnek az erkölcsi mondanivalóját, közösségi áldozat- és szerepvállalását vette tekintetbe. Valójában azt az imént idézett Eliot-i gondolatot érvényesítve, miszerint egy költői alkotás és költői életmű “nagyságának” meghatározásában a tiszta és rigorózus esztétikai megfontolások mellett más jellegű érveknek is súlyuk lehet. Természetesen tiszteletben tartva azt az esődleges követelményt, miszerint az értékesnek tartott szövegnek, szövegegyüttesnek eleve irodalminak, vagyis esztétikilag értékesnek kell lennie. Ez az Eliot-i gondolatra visszavezethető minősítés ezért nem jelent visszatérést a korábbi korszakok jobboldalon vagy baloldalon egyaránt tapasztalt ideológia-központúságához, amely szinte kizárólag a szöveg úgynevezett “eszmei mondanivalójára” figyelt, ellenkezőleg esztétikai mérlegelésből és értékelésből indul ki, csak éppen azt is figyelembe veszi, hogy az irodalmi szövegek világában – az esztétikai megitélés mellett – más: erkölcsi, közösségi, történelmi szempontoknak is szerepük lehet.
De térjünk vissza a Reményik Sándor-recepció s kultusz történeti kérdéseihez. Ez a kultusz – és vele az erdélyi költő művészetének, munkásságának kanonizációja – Reményik szinte váratlan, korai halála után bontakozott ki igazán. Reményik Sándor 1941. október 24-i halálát megdöbbenve fogadta az az erdélyi magyar közvélemény, amely nemrég még szinte eufórikus örömmel üdvözölte a felszabadulást, de ekkortájt már szerzett tapasztalatokat ennek kevésbé örvendetes következményei felől is (lásd például a Termés körében ekkortájt született írásokat!). A temetés során és után kibontakozó Reményik-kultusz ilyen módon az erdélyi magyar értelmiség akkori eszményeire és eszménykeresésére, identitásának, mondjuk így, lelki drámáira is rávilágít.
A kultusz teljes kibontakozását a költő halálát és kolozsvári temetését követő igen gazdag Reményik-irodalom mutatja. A kolozsvári evangélikus templomban, illetve a házsongrádi temetőben Thuróczy Zoltán evangélikus püspök, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Tavaszi Sándor, Kovács Zoltán és mások búcsúztatták a költőt, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz lapjain az erdélyi irodalom kiváló egyéniségei méltatták költészetét, és természetesen a magyarországi irodalmi és politikai sajtó (a többi között a Magyar Csillag, a Magyar Szemle, az Új Idők, a Híd, a Protestáns Szemle, a Katolikus Szemle, illetve a Magyar Nemzet, a Magyarország. az Újság, a Nemzeti Újság) is igen nagy megbecsüléssel emlékeztek meg munkásságáról.
A nagy veszteség napjaiban kialakított kultusz és megkezdett kanonizációs folyamat egy ideig még haladt tovább. A Pásztortűz 1942-es évfolyama közölte Sík Sándor személyes átéltségről tanúskodó esszéjt Reményik Sándor keresztény szellemiséget hirdető költészetéről, illetve Berde Mária Az élő Reményik című írását, amely azt a meggyőződést erősítette meg, amelyet korábban Tompa László és Molter Károly emlékezése fejezett ki, megállapítván, hogy a kisebbségi sorsba taszított magyarág közérzetét a leghívebben Reményik költészete szólaltatta meg. “A kisebbségi magatartás (…) végzetszerű ívelésének – olvassuk – az Eredj, ha tudsz-tól az Ahogy lehet-ig, a méregre, gyilokra esküvő magyartól a lerongyolt koldusig, a karszti magyarság Reményik Sándor volt leghívebb kifejezője. Nagy és nehéz erkölcsi csatában i mindnyájunkkal, mindnyájunkért harcolt, és mindnyájunkat meggyámolított.”4
Ugyancsak még 1942-ben (április 26-án) Tamási Áron emlékezett meg Reményik Sándorról a kolozsvári Mátyás király diákházban “Valóban úgy érzem – mondotta -, hogy szelleme is csodát tett velünk! Ki valamikor itt Erdélyben testszerint adta vissza a hitet és a reménységét, most holtában egy félesztendő alatt kihúzta szívünkből a koporsója fulánkjét, hogy annak a helyébe újból a hitet és a reménységet ültesse el.”5 Egy esztendővel később Áprily Lajos A lélek örök jegyese című személyes hangú esszéje idézte fel az elköltözött erdélyi költő emlékét6, majd néhány irodalomtörténeti igénnyel írott tanulmány következett: Jancsó Elemér Reményik Sándor élete és költészete című nagyobb tanulmánya az Erdélyi Füzetek című sorozat első számaként jelent meg Kolozsváron 1942-ben, László Dezső Reményik és Ady című füzete 1942-ben látott napvilágot Nagyváradon, majd Kristóf György Reményik Sándor című tanulmánya az Erdélyi Múzeum 1944-es kötetében, illetve különnyomatban is. Időközben 1941-ben a Révai könyvkiadó két kötetben közre adta Reményik Sándor Összes verseit, ez tartalmazta a Végvári-verseket is, majd 1942-ben megjelent hátrahagyott verseinek Egészen című kötete. Mindezzel azután hosszú időre megtört Reményik költészetének kanonizációja: a méltatlan vádaskodások és a teljes kiközösítés évtizedei következtek.
A temesvári Szabad Szó 1946-ban még közölte Ficzay Dénes Reményik fejfájánál című kis írását, ezt azonban, néhány esztendő elteltével (1950-ben) Nagy István Reményik Sándor, a magyar polgárság nacionalista költője című pamfletje követte: ennél tájékozatlanabb és gonoszabb íás még a legsötétebb sztálinista évtizedben is nehezen volt elképzelhető. Jellemzésére talán egyetlen rövid idézet elegendő: “A magyar és román burzsoáziának egyformán bosódzik a háta a munkásság forradalmi megmozdulásaitól. És a Szovjetunió sikereitől! A magyar burzsoázia nacionalista költője pontosan eltalálja azt a hangot, mely a nemkevésbé soviniszta burzsoáziának is kedves. *Nem a mi dolgunk igazságot tenni* – mondja a költő. Ráhagyja ezt Hitlerre és Mussolinire, akik a maguk számára foglalták el az *igazságtevést*. A költő hangja tehát nemcsak a hazai kizsákmányolók, hanem a Szovjetunióra és az európai népek függetlenségére rárontani készülő fasiszta imperialisták rablószándékaival csendül össze, mikor úgy versel, hogy az igazságtevést istenre, császárra, minden hatalomra bízza.”7 A szerző itt a “Mért hallgatott el Végvári?” című költeményre utal, ezt különben a kisebbségi humanizmus hiteles példájaként szokta idézni az irodalomtörténetírás, a baloldali irodalomtörténetírás is.
Az ötvenes évek végén “Nézzünk hát szembe” címmel a kolozsvári Utunk cikksorozatot közölt az erdélyi irodalom két világháború közötti jelentősebb képviselőiről, így Bánffy Miklósról, Karácsony Benőről, Salamon Ernőről, Dsida Jenőről és másokról. A lap 1958. évfolyamának 7-9. számában jelent meg Antal Péter Reményik költészetét taglaló Omló világ árnyékkapitánya című tanulmánya, ez a következő passzussal zárja be fejtegetéseit: “Egyéni s költői tragédiája, hogy teste akkor omlik össze, amikor a költő, leetve addigi osztályszemléletének szűk korlátait, megszívlelendő, értékes mondanivalóval, végre egész népéhez fordul. Ettől eltekintve – szellemi örökségének jelentős hányada mérgező hatású, melyhez új világot, új rendet építő társadalmunknak kevés köze van.”8
Az osztályharcos szenvedélyektől fűtött marxista irodalombírálat túlságosan engedékenynek találta ezt az elmarasztaló véleményt, így azután a lap 26. számában Szőcs István Még egyszer (s talán utoljára) Reményikről címmel erősen megbírálta Antal Péter kritikai engedékenységét, és szándéka szerint végső verdiktet mondott Reményik Sándor felett, így: “A nép sem becsülheti többre Reményiket, mint amennyire Reményik becsülte őt. És nem is volt nagy ellenfél – a nagyság minden vonatkozásban hiányzik belőle -, csak ádáz ellenség. Ezt a romantikátlan igazságot ki kellett mondani.”9
Szerencsére az irodalomtörténetírásban sohasincs “utolsó szó” és “utolsó itélet”, és a nyolcvanas években már Reményik szellemi öröksége körül is megváltozott a levegő. A költő, különösen az erdélyi magyarság körében, illetve Magyarországon a vallásos líra olvasói között mindig is népszerű volt, költészetének búvópatak-léte így tulajdonképpen szuverén módon vészelhette át az 1945 és, mondjuk, 1980 közé eső három és fél évtizedet. A magyarországi egyházi sajtóban, különösen a költő unokahugának: Imre Máriának a szorgos munkája következtében időről-időre nyilvánosságot kapott egy-egy kéziratból közölt ismeretlen költemény.
A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya gondozásában, Imre Mária gyűjtő és szerkesztő munkájával 1981-ben került az olvasók kezébe a Jelt ád az Isten című kötet, a költő “istenes verseinek” válogatása. 1983-ban a bukaresti Kriterion adta közre Kántor Lajos szerkesztéeében és bevezető tanulmányával Az építész fia című válogatást, majd 1990-ben az Oprheusz kiadó jelentette meg Imre László, Imre Mária és Sövényházyné Sándor Judit gondozásában az Erdélyi március – Álmodsz-e róla című válogatást, ebben a kötetben a kiadatlan versek nagyrésze is szerepelt. Végül néhány esztendeje a Révai-féle 1941-es gyűjteményes kötet reprintkiadása is megjelent, nagy kár, hogy e kiadás mögöttes terében pusztán üzleti érdekek rejlettek, és a kiadó mellőzte az 1941 óta megjelent Reményik-verseket, amelyek erősen gazdagíthatták volna az életműkiadást.
Időközben több, filológiai tekintetben kiválóan megalapozott tanulmány is napvilágot látott, mindenekelőtt Kántor Lajos és Imre László tollából. 1998-ban Kolozsváron Kisgyörgy Réka szerkesztésében, az újjáalakult Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában egy Reményik Sándor Emlékkönyv is a költő hívei elé került, ez nagyrészt az 1941-es emlékezések és tanulmányok közül válogatott. 1985-ben pedig az Egyesült Államokban élő Várdy Huszár Ágnes adott közre kisebb angol nyelvű füzetet Reményik Sándor költészetéről.10
Mára, Istennek hála, elmondhatjuk, hogy Reményik Sándor emléke és munkássága ismét eszteteremtő és magatartásformáló módon van jelen a magyar szellemi életben, és halálának közelgő hatvanadik évfordulóján a költő öröksége és hagyománya ismét eleven. Feladat természetesen van még elég: mihamarább sajtó alá kellene rendezni Reményik Sándor összegyűjtött verseit, amely lehetőleg filológiai teljességre törekszik, és közre kellene adni prózai írásainak, tanulmányainak és levelezésének nagyszabású válogatását. A költő munkássága mindazonáltal, és ebben a kolozsvári Reményik Sándor Társaság és az általa rendezett irodalmi konferenciák hasznos szerepet vállaltak magukra, ismét az élő irodalmi kánon szerves alkotórésze lett. Mintha Reményik nevezetes Végrendelet című verse teljesedne be: “A holtom után ne keressetek, / Leszek sehol – és mindenütt leszek”.
Jegyzetek
1. Babits Mihály: Az erdélyi költő. Nyugat 1940. 388-392.
2. Idézi: René Wellek-Austin Warren: Az irodalom elmélete. Fordította Szili József. Budapest, 1972. Gondolat kiadó, 486.
3. U. ott 362.
4. Berde Mária: Az élő Reményik. Pásztortűz 1942. 98-100.
5. Tamási Áron: Reményik Sándor. In Virrasztás. Budapest, 1943. Révai kiadű, 200-207.
6. Áprily Lajos: A lélek örök jegyese. Pásztortűz 1943. 53-57.
7. Nagy István: A harc hevében. Marosváráshely, 1957. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 112-125.
8. Antal Péter: Omló világ árnyékkapitánya. Utunk 1958. 7. sz. 8-9., 8. sz. 6-7., 9. sz. 8-9.
9. Szőcs István: Még egyszer (s talán utoljára) Reményikről. Utunk 1958. 26. sz. 6-7.
10. Sándor Reményik s “Végvári poems”. Pittsburg, Duquesne University, 15 l., Studies in history 15.
(Előadásként elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum Csikszeredában rendezett “Kultusz-Konferenciáján”, 2003. szeptember 26-án.

Forrás: Irodalmi Szemle

 

 

To Top