Connect with us

Öröktűz – Reményik Sándor (1890-1941) portréja

„Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.”

Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?
Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – „az erdélyi költő”, ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően.
Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.
Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, és a költőre talán nála is nagyobb hatás tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.

Noha később is azt hirdette, hogy „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak igazabb lenni.”, mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, ill. a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten-keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.
Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor lelkész meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, „papi lélek” volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély „leghangosabb lelkesítője tudott lenni, [.] vezérdalnoka, harcos énekese”.

A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek „külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban”. A jólfésültség csak annyira jellemzi, „hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe”. Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben a mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva, az emberhez méltó életet az „örökös jobbulásban” látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott „világ-szenny alól”. Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: „Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. [.] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is.”

Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlás-motívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak, és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.
Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: „mert változnak a csillagok felette”. De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.
Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: „Egy lángot adok, ápold, add tovább…”

Forrás: ujakropolisz.hu

 

To Top