Az ismert és az ismeretlen Reményik
A több évtizedes elhallgatás, majd az épphogy-megszólítás és az utóbbi évek ünnepélyein divatba hozott lelkes kiállás szakaszai után – 2000-ben elodázhatatlan a korszerű Reményik-olvasat. Reményik Sándor, akit Németh László (1927-ben) és Babits Mihály (1940-ben) „az erdélyi költőként” aposztrofált, megérdemli és kiállja a mai kor szintjéről történő kritikai megméretést. Lefokozzuk, elszegényítjük ezt az életművet, ha csupán a „karszti hazafiságot” fedezzük fel újra és újra benne. „Végvárit” persze nem eltagadni kell, hanem történelmileg olvasni tudni. Maga Reményik Sándor mutatott erre példát, már az 1922. december 22-re dátumozott, Legnagyobb „fiam” születésnapjára című versében („Hegyeket is lehord a fájdalom”), még félreérthetetlenebbül pedig 1933-ban, az „Oly idegen vagy már, oly távoli” vallomását oksági viszonyra váltva. Tehát „Mért hallgatott el Végvári?”. A kétsoros válaszváltozatok közül idézzük a legtömörebbet:
Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.
A Reményik Sándor lírájában sosem külső, mindig belső parancsok teljesebb megértésére, megértetésére nyílik alkalom a Reményik-hagyaték fokozatos feltárulásával. És ebben – a kiadás filológiai hiányait el nem hallgatható kritikai fenntartásaink ellenére állíthatjuk – úttörést jelentett Imre László, Imre Mária és Sövényházyné Sándor Judit Orpheusz Könyvek-beli válogatása, pontosabban az Álmodsz-e róla? kötetrész (1990-ben). Végre megszűnt a vétó, a talán indokolatlan rokoni-baráti féltés, a sejtéseket-sejtetéseket így magának a költőnek a szavaival lehet helyettesíteni, közeledve a teljes Reményik-képhez. Ez nem csupán a hosszú időn át homályban maradt magánéleti kapcsolatokat és szerelmi költészetet (tegyük mindjárt hozzá: ezt a nagyon sajátos, nagyon bonyolult szerelmi költészetet) teszi láthatóvá, hanem a közéleti poétát, sőt a harcos Végvárit is alakulásában követhetőbbé teszi.
Okfejtésünk bevezetőjéül idézzünk két levélből, melyeknek címzettje a Reményik Sándor érzelmi-alkotói életében oly kivételes szerephez jutott két asszony: Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, illetve Judik Józsefné Imre Ilona. A Kolozsvárról 1922. december 27-én Budapestre Piroskának indított levél az öt nappal korábban írt versre rímel, természetesen prózában: „ – Hát mégis hasonlítok a karácsonyfához. – Látja, én egész pesti tartózkodásom alatt folyton azt éreztem, hogy egy csúnya madárijesztőhöz hasonlítok, akinek szomorú, üres rongyait egy vézna karón lobogtatja a decemberi szél: a világ legszomorúbb zászlója, legidétlenebb symboluma. És még hozzá, hogy még nagyobb legyen a tragikum, erre a madárijesztőre azt mondják, hogy igazi zászló és úgy bánnak vele. – Én nem akarok már zászló lenni… Hiába akasztanak ki annak, hiába szerepeltetnek, csak madárijesztő mivoltomat árulom el.” A másik levél címzettje a nagyon beteg Imre Ilonka; az 1935. május 7-i, Nagyváradról küldött sorok a költői pálya ugyancsak elhatározó mozzanatára utalnak: „Nagyon, nagyon jólesett, hogy Magának is tetszett az »Ahogy lehet« és társai. És Jóskának is. És az is jólesik, hogy féltenek. Mert mégiscsak egy kis erőt ad mindez. »Ne legénykedjék!« Drága régi szó. Köszönöm, Édes Ilonka, hogy megint hallom. De ez már nem legénykedés, ez a tizenöt év utáni keserű erdélyi hang. Ez legfeljebb »agglegénykedés«. – És egy kicsit kötelesség, az én kötelesség nélküli életemben. S egy kicsit részt vállalni akarás ebben a végső itteni nyomorúságomban. Olyan jólesett hallani azután, hogy »még egyszer ki tudta mondani mindenki helyett a szükséges szót«, egy versben mindazt, ami az utóbbi évek alatt felgyűlt. – Azt írják hazulról, hogy ezt a verset mindnyájan a Bibliájukba tették, mint annak idején Kós az »Eredj ha tudsz«-t.”
A két levélrészlet átfogja a Végvári-Reményik-pályaívet a politikai magatartás és közéleti költészet tekintetében, ugyanakkor meghatározó kapcsolatokra, viszonyításlehetőségekre figyelmeztet. Úgy, töredékesen is, ahogy az Álmodsz-e róla? levélszemelvényeiben ötvenhét lapon előttünk áll, a már ismert s az ismeretlen Piroska- és Ilonka-verseket a költő életében megjelentekből és főként a hagyatékból összerakva, egységbe állítva, a Reményik-örökség gondozói e kiadvánnyal az irodalomtörténetre bízzák, hogy értelmezze Szőcsné Szilágyi Piroska és Judikné Imre Ilonka szerepét Reményik Sándor költészetének alakulásában. Aligha találnánk jobb példát a Reményikénél annak bizonyítására, hogy életművek megismerése nem nélkülözheti az életrajzi elemeket. Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet kapcsolatának története – gondolom, ezt ma már senki sem vitatja – aligha utalható át kíváncsiskodó bulvárlapok és XX. századi „hölgyfutárok” hasábjaira; A huszonhatodik év keletkezéstörténete megközelíthetetlen a személyes-érzelmi kapcsolatok tisztázása nélkül. Hasonlót állíthatunk – nem véletlenül társítva ide Szabó Lőrinc nevét – Reményik Sándor ihlető két nőalakjáról, Szilágyi Piroskáról és Imre Ilonáról. Amiről azonban mindmáig nem esett szó, ők nem csupán a Piroska-versekben és az Ilonka-versekben élnek tovább, hanem mondhatni az egész Reményik-lírában. Itt, Szabó Lőrinc említése után, nyomatékosítsuk mindjárt a második (1935-ös) levélrészletben felbukkanó Kós Károly nevét. Bármilyen meglepő ugyanis, Reményik Sándor életműve egyaránt párhuzamba állítható a Kós Károlyéval és a Szabó Lőrincével – és ez a két párhuzam összekapcsolandó Szőcsné Szilágyi Piroska és Judikné Imre Ilona szerepével Reményik életútján.
Mindkét szeretett nő, a testvérként, alkotótársként emlegetett festőművész, Piroska (1889-1931. okt. 28.) és a költőhöz talán nála is közelebb álló Ilonka (1894-1935. jún. 8.) Reményik Sándor kolozsvári életének része. Mindketten – Reményikkel (1890-1941) mind a hárman – kolozsvári születésűek, a nemzeti alapállású keresztény (keresztyén) középosztály tagjai (Reményik evangélikus, Szilágyi Piroska római katolikus, Imre Ilonka református), akik fiatalon bizonyára családjukkal együtt súlyos traumaként élik meg az 1918 végi hatalomváltást. Az Imre család 1920-ban költözik át Budapestre – ehhez kapcsolódik az Üzenet egy repatriáló vonat után című Reményik-vers, Imre Ilonkának ajánlva (1920. augusztus 18-án) -; Szilágyi Piroska (1912 óta már Szőcs Jenő mérnök felesége) és a hozzá tartozók, a költőhöz annyira közel álló gyermek, Ádám (Webb) is persze, 1921-ben már szintén odaát vannak, egy budai lakásban. Egy 1921. április 21-én Imre Ilonkának írt levélből idézhetjük: „Úgy éreztem, Piroskával valami elmegy, – az utolsó, ami még Magához, magukhoz, az én régi világomhoz tartozott…” Ilonka férjhez megy – a levelezés Reményik és a továbbra is változatlanul szeretett asszony között folytatódik. Egyfajta különös hármasság alakul ki – a feljegyzések szerint még az Erdélyből, Kolozsvárról való távozásuk előtt. Ezúttal egy Piroskához szóló levélben találjuk (1926. május 3-i, pünkösdvasárnapi sorok): „- Olyan jó, ha valaki hisz bennünk magunk helyett, s pár halk szóval, célzással értésünkre adja, hogy volt bennünk valami, ami nem veszhet el egészen, hogy nem volt minden hiába. – Hányszor megnyugtatott Maga engem Lélekkel és Igazságban, a Mikó-utcai könnyszerződéstől mind a mai napig.” Szerkesztői jegyzet magyarázza a különös szóösszetételt, a vérszerződés mintájára születettet: Imre Ilonka repatriálása előtt kötötte meg Reményik, Piroska és Ilonka, „az egymáshoz való örök hűség jegyében”. Valóban annyira összetartoztak ők hárman, hogy a költő a másodiknak távozó Piroskával küldi el a címzettnek a huszonöt új Ilonka-verset! Ilonka esküvője előtt! A távolság, egy-másfél évtized múltán pedig a halál csak felerősíti a kolozsvári kötést. A Romon virág kötet (1935) „Szerenád oda túlra” ciklusába illeszti Reményik egy Maeterlinck-mottóval kezdődő versét („Halottak nincsenek”), a Kerestük ketten a harmadikat címűt; a második szakasz érzelmes leírása tulajdonképpen csak az alaphelyzetet tartalmazza (Budapest, Farkasrét, 1931 szilvesztere):
Mentünk ketten a temető felé
És nem kerestünk csuda-madarat,
Csak egy friss hantot a sír-labirintben:
Testvérek ketten: a Harmadikat.
A hármas összetartozásra versben, prózában számtalan példa idézhető. Az Álmodsz-e róla? című (fél)kötetben a Maradj velem! után nincs évszám; az 1943-as, Révai kiadású „összes” a Magasfeszültség (1940) köteten belül 1937-es dátumot ad. Ugyanazokat idézi fel itt a poéta, akik 1931 szilveszterén (az egyik éltében, a másik holtában) elkísérték? A kérdést a Reményik-filológia egyszer majd tisztázza. A mi gondolatmenetünk szempontjából ez nem is olyan lényeges; ami fontos: magány és társra („testvérre”) vágyás, szeretet és hit, betegség és költészet, lázadozás és belenyugvás összeötvözése.
Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé – –
Különben maradj Krisztus uradé – –
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
Ez a könyörgés és ez a remény – – ?
Elvitted egyiket a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
Testetlen, szinte személytelen ez a vágy és ez a perlakedés; a harmadik versszak félreérthetetlenül kimondja:
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.
A „Maradj velem!” örök kérése, keresése viszont a Reményik-líra alaphangjaként hangzik fel – aminek korábban testesíthető, tárgyiasítható tartalma van. A Piroska-versek a művészetben, az alkotásban való közös elmélyülést és a családi mitológiába („Szőcsországba”) bekapcsolódást, annak alakítását jelentik. Pünkösdi gondolatait (1923-ban) a költő így osztja meg a távol került festőművésznővel, lelki baráttal: „A női lélek páratlan finomságát, a jó pajtás ragyogó gyermekkedélyét és a művésztestvér diadalmas segítő kezét egyszerre találtam meg Magában. S mindezeken felül: a legmegnyugtatóbb, legelfogulatlanabb természetű érintkezést, amely valaha nővel adatott nekem, Nővel, akit az anyaság és a művészet kettős glóriája övez, és aki azonfelül ráér a legönzetlenebb, leglelkibb barát is lenni.” Pár hónappal később még magasabbra srófolja a vallomást: „Én nem akarok most arról beszélni, hogy mit köszönhet az én lelkem, az én költészetem fejlődése általában Magának. Nem akarom felemlegetni, hogy mennyire megérzik a Maga észjárásának, kifejezésmódjának, különös fantáziájának titokzatos hatása még azokon a verseimen is, melyeknek direkt nincs közük Magához. Ezt tudja a Jóisten és tudom én. […] Maga nekem Mesterem volt, akár vállalja, akár nem. A legszerényebb emlék, amit Magának állíthatok, az, hogy magammal viszem az irodalomtörténetbe, ha ugyan kerülök valaha magam is ilyen perspektívába.”
Hogy az erdélyi képzőművészet-történetbe bekerülhet-e a tájfestő Szilágyi Piroska, annak megítéléséhez nem csupán néhány rossz reprodukcióból kellene ismerni munkáit; de hogy Reményik magával viszi (hozza) az irodalomtörténetbe, az már valószínűnek látszik. Még akkor is, ha a jelentősebb Reményik-versek ihletője a másik kolozsvári nőalak, Imre Ilonka. Igaza volt a költőnek, amikor egyik levelében (1924. március 5.) így intette az utókort: „Szőcsné nem kerülhet másképpen az irodalomtörténetbe, avagy a kritikusok tollára, mint ami a valóságban: az én drága, önzetlen, szép és jó Testvérem Lélekben, Igazságban, Művészetben, indítóm a magasságok felé, búvártársam a tenger fenekén, barátom és kalauzom a problémák sziklavilágában.” És Imre Ilonka? Az ő hiánya a Piroskáéhoz hasonlóan – de annál erőteljesebben is – befolyásolta a „karszti hazafiság” poézisét. Nyolc sor (Az őr) az „Amit a hontalan a hazába üzen” ciklusból:
Egy lándzsás árnyék a húnyó napon:
Én az emlékeimet őrzöm itt,
A Maga kihűlt, drága lábnyomát
Ilonka – s a szélbeszórt álmait.
Mert Magából valami ittmaradt,
Ami csak Erdélyé meg az enyém.
Lándzsás árnyék a bíboros napon:
E láthatatlan kincset őrzöm én.
Az őrszerep persze jóval több Reményik számára, mintsem a magánszférába volna utalható – ő valóban Erdély magyarjaihoz akart és tudott szólni. A mélyben azonban mindvégig ott van, amit csak ő őriz: a legszemélyesebb, a legbensőbb emlékek, érzések. Jöhet „új rendelése az otthoni rögnek” – a gyógyíthatatlan hiány nem iktatható ki, nem altatható el. Innen származtatható Reményik Sándor lírájának elégikus jellege. Az Üzenet egy repatriáló vonat után életrajzi igazát a Mióta elment… hét sora teljesíti ki:
Mióta elment az a bús vonat:
Én megállítottam a sorsomat,
És megállítottam az életem,
És nappal, éppenúgy, mint éjjelen
Csak írok, írok lélegzettelen. –
Maga mögöttem áll és mosolyog:
„Szegény fiú! – Hát mégis szerelem?”…
És ez nem költői szerepjátszás; ez átléphetetlen „epizód a nagy tragédiából”. Újabb hét sor, publicisztikusabb fogalmazásban:
Én itt – és Maga ott.
Az átok, mely egy népre nehezül,
Kettőnk sorsában hogy megtestesül!
Nekünk egy nemzet fájdalma jutott.
Ám azért emeljük fel a fejünk,
Az Isten bizonyságot tesz velünk:
Mi is névtelen mártírok vagyunk.
Az itt és az ott, „Pesti tavaszban – az erdélyi ősz”, „A Szamosból egy csöpp a nagy Dunában” – végigkövethető az Ilonka-versekben. A szerelmes versek hosszú sorában. (Ismét Reményiket idézve, az 1922. május 21-én Judikné Imre Ilonának írt levélből: „Néha, mikor boldog-boldogtalan emberek nyaggatnak, hogy mégiscsak furcsa dolog, hogy egy költőnek ne legyenek »szerelmes« versei – csendesen mosolygok magamban és azt gondolom: ha ti tudnátok, hogy milyen verseim vannak nekem! Olyanok, hogy ti nem is álmodtok olyanokról!”) És végigkövethető természetesen a levelekben. Ezekből állítható össze a történet: a szeretet megvallása és a tartózkodás (a költőé), a „nem gyűrűbe véstem” magatartás, a közös otthon nem vállalása – félelemből? -, helyette a felkínált halhatatlanság: „De hát nem otthon minden költemény?” Az önámítás tulajdonképpen ideig-óráig sem hat; még Ilonkának írja le (élete egyik mélypontján, Nagyváradon, betegen, 1929 májusában): „Mielőtt ide jöttem volna, otthon az utolsó hetek képtelen lelki harcok között teltek, hogy mit csináljak. Józsi írt még levelet, de – amit ő még tanácsolt volna, azt sem elfogadni, sem abba belekapaszkodni nem bírtam. Az egész életmód megváltoztatására gondol, ami ma már lehetetlen, sőt az én hitem szerint mindég is az volt. Házasság stb. Képtelen dolgok, de mégis felforgattak bennem mindent, ami az életem elhibázottságára vonatkozott.” Aztán 1935 júniusa után már nincs kinek vallomást tennie. Ilonka testvérét, dr. Imre Kálmánt szólítja meg – hogy önmagába nézhessen: „»Csak így…«: ezzel az érzéssel, mely mégis csak legközelebb járt egy nagy, tiszta szerelemhez – Ő ajándékozott meg engem. Kimondhatatlanul jó volt hozzám mindig. Ha én egészen más ember vagyok – talán merhettem volna egy rövid életre a magaméhoz kötni az övét. Így egy élet helyett csak verseket adhattam neki is.”
És ezután adja a legnagyobb verseket – Ilonka emlékének és a XX. századi magyar irodalomnak. Közel és távol, élet és álom, a birtoklás módján morfondírozás és az elveszítés fájdalma, bátorság és gyávaság végletei közt vergődve a hétköznapokban vesztes a lírában győztesnek bizonyul: megszületik igazi költői remeklése, az Álmodsz-e róla? (1937). De már előtte öt évvel, Piroska halálévfordulója közeledtén (1932. október 16-án) megírja egyik legkeserűbb önvizsgáló versét, Holdnak is rossz voltam címmel. (Nem szerepel a Sövényházyné Sándor Judit és Imre Mária gyűjteményében.) A romantikus elemek (idézőjelbe téve: „istenarcú lény”, az „őrült sár”) nem hiányoznak a versből, csillagrendszer, Nap, Fény, vak bolygó, tejút, tenger emlegetése mind arra szolgál, hogy önmagát ostorozza, kisebbítse:
Csillagrendszernek tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak – holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Az utolsó részből aztán jószerével eltűnnek a hagyományos verskellékek, áttör a romantikán a személyesség – valódi „szerenád” születik, „odatúlra”:
Csak Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pirkadat,
Alázatos és szent örömben égve, –
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.
Az Álmodsz-e róla? rafináltabb – és közvetlenebb vallomás. Aligha túlzás ezt a verset a magyar szerelmi líra legelső vonalában emlegetni, Szabó Lőrinc hatalmas ciklusa, A huszonhatodik év közelében. (Egyébként épp 1937-ben Reményik Szabó Lőrinccel – és Kodolányival, Gyergyai Alberttel, Hevesi Andrással, Illés Endrével – együtt kapott Baumgarten-díjat; Radnóti Miklós és a művészettörténész dr. Balogh Jolán Baumgarten-jutalomban részesült.) Nem tudom, van-e párja a világlírában e vers választott – az élettől diktált – alaphelyzetének: a költő az elveszített kedves hites férjével verseng a fájdalomban, a veszteség nagyságában; mi több, versét „az élő hitestársnak” ajánlja, és el is küldi neki a kéziratot. A megvalósítás méltó a versgondolathoz. A halottért-vetélkedés, az élővé-visszaszerzés kísérlete tulajdonképpen két, illetve három ember érzelmi történetének objektív leírása, „csupán” az „Álmodsz-e róla” kérdés ismétlődése emeli a megélt valóság fölé. Az összegzés pedig:
Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha.
Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
Ennél többet, a költői életmű e részének lezárását már csak egy helyen találjuk: a Mit akartam? soraiban. (A kiadatlan – és a részben kiadott – verseket és a levélszemelvényeket közreadó kötet szerkesztői jó érzékkel teszik ide a pontot; talán magának Reményiknek az akarata szerint?)
Eleresztettem mindenki kezét,
Aki enyémet fogta volna –
Aki hajának sátorával betakart volna.
Így maradtam a csillagos
Végtelen éggel betakartan – –
Én Istenem, mit is akartam,
Mit akartam??
A „mit akartam?”-nak van egy másik, Reményik Sándor költészetében hasonló esztétikai-etikai csúcsokat vívó vonulata is: a pályazáró Korszerűtlen versekben találjuk e ma sem eléggé ismert lírai dokumentumokat. És itt jutunk Szabó Lőrinctől – Kós Károly közelébe; vagyis másképpen vissza Reményik Sándorhoz.
Az erdélyi magyar irodalom hőskorának aligha volt alkatilag különbözőbb két személyisége, mint Kós Károly és Reményik Sándor. És mégis: közös iskolájuk, a Kolozsvári Református Kollégium, de az ennél is meghatározóbb, kikerülhetetlen iskola, a Történelem rokon útra irányította őket. Fáziseltolódások, nézetkülönbségek lehettek közöttük, ám kétségbevonhatatlan, hogy az 1918-19-es hatalomváltozás, illetve közvetlenül Trianon után ők gyakorolták a legerősebb hatást az erdélyi magyar értelmiségre, a középrétegekre. Az Eredj, ha tudsz! (1918. december 29.), majd az Ahogy lehet (1935. április 11.) ugyanúgy mozgósító kiáltvány volt – és mindmáig hivatkozási pont -, mint Kós Károly röpirata, a Kiáltó szó 1921-ben. Nemet és igent mondani tudó embereket – közösséget! – akartak alakítani, építeni, egy életen át. A Pásztortűz (Reményik lapja) és az Erdélyi Helikon persze nem ugyanazt jelentette, de ma visszanézve a két világháború közötti sajtóra, irodalomra, nem is álltak olyan élesen szemben egymással, mint némely irodalomtörténészek ezt a hatvanas években is sugallni próbálták. Két példa, Reményikhez kapcsolódva. A Helikon vezérhelyén, 1930 februárjában Reményik méltatta Kuncz Aladár és Kós Károly folyóiratának egy hónappal korábbi ankétját, a többek közt Balázs Ferencet, Dsidát, Illyés Gyulát és József Attilát felvonultató „Fiatal magyarok”-at; „az ember, a nép, a nemzet, a tömeg, az emberiség, a szociális összefüggések” állnak irodalmi megnyilatkozásaik hátterében – görgeti tovább Reményik a Kuncz-féle kezdeményezést. „Nem játék, hanem kenyér, nem szórakozás, hanem megváltó hatalom, nem szavak, hanem cselekedetek: ez az új generáció irodalmi programja.” És ez optimizmussal tölti el Reményiket. A Pászttortűzben pedig, 1934 elején, ilyen jellemzést ad Kós Károlyról: „Lobbanó vére, eredeti fantáziája, csapongó nyughatatlansága, rapszodikus türelmetlensége, a sokszor önmagáért való dac, a kuruc kritika, a tekintélyek kíméletlen megtépázása, mindez bizony olyan vér szerinti és történelem szerinti örök magyar vonás benne, hogy vajmi nehezen képzelhető el Hitler birodalmában.” Egy évvel később, abban a levélben, amelyben (Imre Ilonkának) felpanaszolja: „Őrület, amit ezek most itt csinálnak velünk, minden tekintetben. A lapokkal és a Pásztortűzzel is állandó nagy bajok vannak. Követelik a helységnevek román használatát cikkben, novellában, versben” – ebben a levélben Kós Károly lényegi gesztusát írja le. A sokadszor idegösszeomlás határán álló Reményiket a barátok egy más, nem szanatóriumi kúrának szeretnék alávetni. Íme a vonatkozó levélrészlet: „Kós Károly kinn volt egy délután nemrég és egy órán át beszélt, hogy menjek velük a Székelyföldre felolvasó körútra, Pásztortűz és Helikon együtt. Most. – Április elején. Mert az kell nekem, Erdély és a munka érte és a lélek, amely megelevenít, s hagyjak el minden doktort és patikát, mert ez az igazi orvosság, az egyetlen, minden testi és lelki sebre. Szépen beszélt, komolyan, melegen és még az erőszakos kifejezéseit is elhagyta.”
Végül, a bővebben kibontható Kós-Reményik-párhuzamhoz még egy mozzanat, a bécsi döntés utáni időkből. Sokkal több ez, mint adalék. Méltó folytatása az Eredj, ha tudsz!, az Ahogy lehet és a Kiáltó szó figyelmeztetésének – még ha akkor nem keltett is érdeme szerinti visszhangot. Kós Károly, a transzszilvanizmus atyja s egy hosszú életen át gyakorlója a politikai kurzussal szembeszállva nem hajlandó feladni az erdélyiséget, három kultúra lehetséges együttélésének hitét. Régi és új vádakra egyidejűleg felel; a húszas évek vitáit eleveníti fel (az 1943-as Termés-ankétban), vállalva a sarkított, éles fogalmazást: „… nem voltunk rosszabb magyarok azoknál, akik innen olyan könnyedén kifutottak akkor”. Reményik Sándor nagy tette 1941 tavaszán: a Korszerűtlen versek megírása. Ezt ugyanolyan korparancsnak érezte („Új rendelése az otthoni rögnek”), mint két évtizeddel korábban Végvári megszólalását, majd az „Ahogy lehet” hirdetését. Ne ellentétet, ellentmondást keressünk Reményik politikai költészetének e három vonulatában, hanem egyfajta következetességet, a tények, a folyamatok tudomásulvételét.
„Tények: szigorú, vas-szürke titánok, / Sose mertem a szemetekbe nézni” – írta versbe, 1932-ben, az Erdélyi Helikonban. Pedig nem így igaz, éppen ez a Tények című verse is bizonyítja. Egyszerre volt ő álmok szőnyegét teregető költő és malomkövek közt őrlődő ember. Ahogy magánéletében, úgy az erdélyi magyarság sorsát vállalva, egyre magányosabban, a köz érdekében fordul akár tegnapi önmagával is szembe. A Korszerűtlen versek behelyezése (visszahelyezése) a korba, egy mámoros hangulatba – külön és rendkívül időszerű tanulmányt kívánna. A Petőfi módra néptribunból hogyan lesz adysan perlő, az átkozódástól sem visszariadó poéta? Csaknem hatvan évvel a Ki kezdte? című Reményik-vers megszületése után mintha még mindig nem volnánk képesek a teljes Reményiket befogadni! Azt a Reményiket például, akitől e sorokat idézhetjük, 2000 augusztusában:
Egyik így mondja, úgy a másik
És ludasabbnál ludasabbak –
Magába egyik sem tekint,
Mind magát véli igazabbnak.
S ki önmagával s nemzetével
Vágyna számvetést kezdeni,
Azt mint gyöngét s honárulót
A sokszáz „igaz” kiveti.
Forrás: Kortárs folyóirat
