Connect with us

Három találkozásom Reményik Sándorral

Sz. Szappanos Gabriella: Három találkozásom Reményik Sándorral

Sokszor találkoztam vele. Büszkén állíthatom, azok közé tartoztam, akiket Reményik Sándor szeretett. Nem lehetett olyan sietős dolga, hogy pár perces beszélgetésre meg ne állott volna velem. Meghívott a Donáth úti lakásába, együtt játszottunk kedves vizslájával, Lorddal, és többször voltam Szentlélek utcai lakásában is. Barátságosan kávéztunk együtt a rózsaszínű abrosszal megterített asztalnál. Hogy ilyen közel kerültem Reményikhez, annak szomorú oka van. Neki a szemével volt baja, nekem – sajnos – a fülemmel. Mindkettőnknek ideges alapon. Megtárgyaltuk bajainkat, én meghallgattam az ő panaszát, ő az enyémet. Jólesett mindkettőnknek a panaszkodás. És annyira megszoktam a kedves, meleg, baráti vigasztalást, hogy ha pár hétig nem láttam Reményiket, hiányzott. Hiányzott a vigasztaló szava, a meleg kézszorítása. Énbennem az örök optimizmust és derűt semmi sem tudja elpusztítani. Az én derűmből rá is ragadt valamicske, jókat kacagtunk, és ha komor is volt a találkozásunknál, mindig derűsen köszönt el tőlem.
Három találkozásunkat jegyeztem meg, erről próbálok most beszámolni.
Egy zászlószentelési ünnepélyen ismerkedtem meg Reményik Sándorral. Verseiből, csodálatos gondolatvilágából már régóta ismertem, és néma bámulója voltam. Ő is hallott valamit rólam. Ez a zászlószentelési ünnepség az embert ismertette meg velem.
Akik Erdélyben élték le a megszállás keserves éveit, emlékezhetnek arra, hogyan igyekeztünk minden magyar megmozdulásból demonstrációszerű tüntetést rendezni. Egy-egy ilyen alkalom arra is jó volt, hogy jelt adhattunk egymásnak: itt vagyunk, magyarok vagyunk, és hála Istennek, még vagyunk elegen!
Az egyik közeli erdélyi kisvárosban zajlott le a zászlószentelési ünnepély, a rendezőségnek esti műsorába Reményik Sándort és Tamási Áront is sikerült beiktatnia.
Szép, kora júniusi reggel nagy csapattal indultunk Kolozsvárról. Közöttünk volt Tamási Áron társaságával, mi egy nagy truppal, és végül beszállt a kocsiba Reményik Sándor is. Természetesen úgyis, mint kirándulók, úgyis, mint szegény kisebbségiek, hogyan is mehettünk máshol, mint harmadik osztályon! Vígan fogtuk föl a dolgot, a harmadik osztály fapadjai hozzátartoztak a mulatságunkhoz. De Reményik Sándor soha életében nem ült még harmadik osztályú kocsiban. A környezetet teljesen idegenül nézte. Nem ismerte a népet – csak szerette, meghalni tudott volna érte. Kedves, jóízű magyar parasztok utaztak velünk együtt a termes kocsiban. Reményik igyekezett velük szóbaállni, de sehogyan sem találta meg a hangot. Tamási Áron például két perc múlva úgy érezte magát közöttük, mintha otthon volna, Farkaslakán.
Megérkeztünk a kisvárosba, és nemsokára vendéglátó házigazdánk úri házánál kényelembe tettük magunkat. Sós süteményekkel, sörrel kínáltak. A nagy ebédlőszobában végeláthatatlan asztalt terítettek – nemcsak mi, de a városka notabilitásai is hivatalosak voltak.
Ebéd előtt megszöktem a társaságtól, kimentem a kertbe, és az árnyas fasorban jártam fel-alá. Kijött a háziasszony is. Mentegetőztem a magam és társaságom nevében, hogy ennyien megrohantuk.
– Nagyon jól tettétek, hogy többen jöttetek. Engem nem hoztok zavarba, sőt boldog vagyok, mert nincs bosszantóbb, mint amikor az étel megmarad. Márpedig én sok embernek főzettem. És elsorolta a menüt.
Jó memóriával dicsekedhetem, mégis azt a véget érni nem akaró ételsort csak körülbelül tudom elmondani. Soha ekkora ebéden nem vettem részt. Ha jól emlékszem, a következő ételneműket hallottam rémüldözve: májgombócleves – hassé – töltött karalábé – borjúnyelv citromos mártással – spárga vajban – bélszín garnírozva – töltött káposzta sertéskarajjal – rántott csirke uborkasalátával…
Belesültem!
Jöttek utána rétesek, torták, krémek. Elég az hozzá, tizenegy fogásos ebéd előtt állottunk.
Leültünk az asztalhoz. Én Inczédy-Joksman Ödön és Reményik Sándor között ültem. Megesszük a levest, és a kitűnő hassét. A szobalány másodszor is körbejár a tállal, Reményik Sándor már a villa után nyúl, amikor lefogom a kezét.
– Reményik, az Istenért, nehogy másodszor merjen venni!
Csodálkozva nézett rám.
– Miért? Nagyon jó.
És magyarázólag tette hozzá:
– Általában kisevő vagyok, otthon az a legnagyobb öröm, ha jó étvággyal eszem.
De én kérlelhetetlen voltam.
– Én is nagyon boldog vagyok, ha jó étvágya van, mégsem engedhetem meg a második hassét. Mert vegye tudomásul, tizenegy fogásos ebéd előtt áll.
Reményik Sándor elsápadt.
– Ez rettenetes! Hát hogy lehet kisebbségi sorsban ilyent csinálni! És ez nemcsak pénzpocsékolás, hanem tapintatlanság a vendégekkel szemben. Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Nagyon óvatosan fogok mindenből venni.
És úgyis lett. Mindenki kidőlt, csak Inczédy-Joksman Ödön – akit szintén figyelmeztettem -, Reményik Sándor és én bírtuk végigenni az ebédet, hála a háziasszony figyelmeztető közlésének.
Két nagyszerű embert köteleztem hálára: Reményik Sándort és Inczédy-Joksman Ödönt, akik éhesen keltek fel az asztaltól.

Egy hűvös őszi napon Reményiket dúlt arccal találtam a kolozsvári Unió utcában.
– Mi a baj, Reményik? – fogom meg melegen a kezét.
Reményik Sándornak kétségbeesett a hangja.
– Rettenetes hírt hallottam. Ismét áruló akadt közöttünk. Egy úri családból való magyar lány férjhez megy egy román emberhez. Kétségbeejtő!
Finom vonásai eltorzulnak a lelki kíntól, hangosan beszél, nem törődik azzal, ki hallja meg, ki nem. Pedig őt különösen figyelték a rendőrség emberei.
– Hát nem tudják felfogni a magyar lányok az ilyen bűn horderejét? Itt nincs mentség, nincs kibúvó! Mindenki hazaáruló, aki ma egy román emberhez megy feleségül. Megkövezzük – és jogosan – a férfit, aki hűtlen lesz a fajtájához. Pedig a nők ezerszerte fontosabbak, mint a férfiak. Én minden férfit megkönnyezek és eltemetek magamban, ha azt hallom, hogy magyarságát, mint divatjából kiment ruhát levetette. De egy ember csak egy ember! A fiából még lehet jó magyar. A vegyes házasság az igazi baj! A nő nemcsak önmagáért felelős. A nő, aki románhoz köti az életét, a magyarság számára meghalt. Annak románok lesznek a gyermekei, az unokái, és Isten tudja, hány nemzedékért kell vállalnia a felelősséget. És mindez egyetlen könnyelmű, haszontalan nő bűne, aki nem méltó arra, hogy magyarnak szülessék. Nem mentség, hogy szerelmes! Hozzon a nő is áldozatot. Hát lehet a világon olyan mély szerelem, amiért otthagyhatja valaki a legdrágább édesanyát, földre tiport, kisemmizett nemzetét?
Reményik Sándornak izzóan fénylett a szeme.
Egy szót sem tudtam szólni. Csöndesen igazat adtam neki.

A nyáron találkoztam utoljára Reményik Sándorral. Tudtam, éreztem, hogy utoljára…
Színházba igyekeztem. Búcsúelőadást hirdettek a Színkörben, abban a színházban, ahol annyiszor ültünk, nem is remélve azt, hogy eljön még az idő, amikor a díszes, büszke Hunyadi téri színházpalotát magyar lobogó ékesíti.
A nap még nem nyugodott le, sugarai ott táncoltak az aszfalton. Derűs szível, vidáman siettem a színházba. Hiszen ez a búcsú nem volt fájdalmas. Otthagyjuk a Színkört egy jobbért, egy szebbért. És ezzel indítjuk el útját annak, hogy a Hunyadi téren huszonkét keserves esztendő után ismét felcsendüljön a magyar szó.
Sietve mentem a Hegedűs Sándor utcán, amikor egyszerre megragadta a figyelmemet egy kép… Megragadta a figyelmemet… és összefacsarta a szívemet…
Reményik Sándor jött szembe velem. De milyen állapotban! Két nő két oldalról támogatta. A költő alig vánszorgott. Törékeny alakja egészen légies lett, annyira földöntúli jelenség volt, csak a glória hiányzott a feje körül.
Nagyon-nagyon rosszul volt már szegény. Elhaladt volna mellettem, észre sem vett. Egyáltalán nem nézett sem jobbra, sem balra. Hamar odamentem, megfogtam a kezét – remegett a hangom, amikor megszólítottam:
– … Reményik…
Csak ennyit bírtam kimondani. Éreztem, a könny fojtogatja a torkom. Reményik Sándor csak rám nézett. De mennyi minden volt ebben a tekintetben! Szomorúság, mély bánat – egy halni készülő utolsó búcsúja. Akadozva, halkan csak ennyit mondott:
– Gabi… magát szeretem… Örvendek, hogy még egyszer láthattam…
Megszorította a kezemet. És továbbment.
Én ott maradtam az utcán, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Fájó szívvel, égő, égő könnyes szemmel utána tekintettem. És gyönyörű, halhatatlan verssorai jutottak eszembe:

„És amerre megyek,
Láthatatlan kezek
Illesztik fejemre a koronát.
Tövisből, tövisből a koronát…”

A töviskorona ott égett a homlokán.
Székely Szó, 1942. március 8. II. évf. 55. sz. vas.

 

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top