Connect with us

Dávid Gyula: Reményi Sándor és Borberek

Több évtizeden át tartó elhallgatás, megbélyegzés után, az 1989-es romániai fordulatot követően Reményik Sándor költői hagyatékát ismét a megérdemelt megbecsülés veszi körül. Versei több kiadásban is közkézen forognak, elhangzanak ünnepi alkalmakon és alkalmaktól függetlenül. A szülőházat jelző emléktábláról végre eltűnt a fél évszázados vakolatréteg, mellszobra ott áll annak a kolozsvári evangélikus templomnak az udvarán, amely egyházközségnek főgondnoka volt, egyesületek, művelődési központok alakultak emlékének ápolására, egyik épp a közvetlen közelünkben, Óradnán. Most pedig emlékszoba-avatásra gyűltünk össze itt, Radnaborbereken, azon a településen, ahol a költő nem is egy alkalommal pihent meg és adta át magát az őstermészettel való találkozás költészetét is megihlető élményének.
A hely és az alkalom kívánja, hogy költői életművének számos oldalát megközelítő-elemző tanulmányok után, egy olyan oldaláról szóljunk, amelyről kevés szó esett: hogy megpróbáljuk számba venni költészetének azt a rétegét, amelyet a természet ihletett. Elsősorban persze az itt született kötetről, az 1921-ben megjelent Vadvizek zúgásáról lesz szó (meg néhány későbbi, szintén Borbereken született, vagy ide kötődő versről), de a szemrevételezett versek körét tágítva, a többiekről is.
Különös ellentmondásnak vehetné valaki, hogy az első világháború utáni magyar irodalomban „erdélyi költőtriász”-ként emlegetett hármasból (Áprily, Reményik, Tompa László) két költőtársától eltérően Reményik Sándor verseiben alig elevenedik meg az erdélyi táj. Aki életrajzát ismeri, különösen elcsodálkozhat ezen. Hiszen a költő kolozsvári otthona, a Dónát úti villa ott áll a Hója-gerinc lábánál, fölötte a gerincen a híres Dónát szoborral, s nem egy baráti visszaemlékezésben, a költő egyik-másik levelében is, olvasunk közös kirándulásaikról a Kolozsvár-környéki helyekre: a Hójába, a Bükkbe, a Majlát-kúthoz, az Árpád-csúcsra vagy távolabbra: a Vlegyászára, a Nagykőhavasra, a Szebeni havasokban a Hohe Rinnére. Vannak versei, amelyeket Püspökfürdő vagy Köröskisjenő szomszédságában a valamikori ősvadon, a Háda, másokat a budai hegyek ihlettek, egy egész ciklus őrzi az Adriai-tenger-parti Lovrana emlékét. És itt vannak persze a már említett borbereki versek, 1921-ből, 1922-ből, s a később borbereki emlékeket idézők az 1920-as, ’30-as évekből (összesen 41 vers).
Hát nem elég ez?
Csakhogy Reményik Sándornak ezek között a versei között hiába keressük a konkrét tájélményt. A költő és a természet viszonya egészen más, s ezt a másságot kellene a következőkben, költészetének jobb megismerése, teljesebb megértése kedvéért megragadnunk.
Reményik Sándor egyik legközelebbi barátja és kirándulótársa, Lám Béla adja kezünkbe a kulcsot ehhez a megértéshez egy, a költő halála után írott visszaemlékezésében. Kissé bővebben idézek belőle, mert a kontextus is hozzátartozik Reményik és a természet viszonyának megértéséhez:
„Közös sétáinkon – írja Lám Béla – rendszerint én mentem elöl, ő néhány lépéssel utánam. Soha nem kérdezte, merre megyünk, és soha nem ellenkezett. Örömmel vetette el magától a tájékozódás, az időbeosztás és az útválasztás hétköznapi gondjait, hogy maradéktalanul a lényegnek adja át magát.
A részletek megfigyelését is ezért hanyagolta el. Néha megkérdezte egy-egy virág nevét, felfigyelt, ha pillangó szállt az ágra, vagy ölyv keringett a völgy felett, de tovább nem igyekezett behatolni a részletekbe.
A természetélmény sohasem volt megszokott nála, s így nem jutott tovább a lényegnél. A nagy dómban a lélek volt az, ami lekötötte, égre mutató csúcsíves oszlopok, csönd, félhomály. Az ornamentika csak másodsorban érdekelte.
Természettel való közösségének alapja nem botanika volt és nem geológia, teológia inkább.” (A barátom: Reményik Sándor. In: Lám Béla: Lírai feljegyzések egy kolozsvári polgárcsalád életéből. Kv. 2003. Sajtó alá rendezte Hantz Lám Irén.)
Reményik Sándor „természetlírájának” a fentiekből következő sajátosságát már a kortárs kritika észrevette. „Képsorozat ez a harminc-egynéhány vers – írta a Vadvizek zúgása kritikusa, Molter Károly -, mögöttük eszmék sorakoznak és idegen előtt tolmácsuk, barát előtt szószólójuk a látó, a vadonban is otthonos szellem, amely értelmet ad a természet polifóniájának.” (Pásztortűz, 1922/2. 44.) „Nem annyira a természetben, mint inkább a természet jelentésében gyönyörködik” – írta Hartmann János, s maga húzta alá a „jelentés” szót. (Napkelet, 1924. I. 481.) Alszeghy Zsolt pedig ezt a viszonyulást „belesimulás”-nak nevezi a természetbe, s azt mondja: „nem pillanatfelvételek ezek a természet fenséges világából, hanem a hangulati festés vászonképei”. (Debreceni Szemle, 1928. 263.)
Mindjárt visszatérünk a borbereki versekre, de előbb számot kell vetnünk azzal, hogy Reményik Sándor költészetének itt egy általánosabb jellemvonásáról van szó, amelyet talán – az újrafelfedezés lázában – nem tudatosítunk magunkban eléggé. Olyan vonásról, amelyet egyesek egyoldalúan értelmezve, költészetét is megkérdőjelezték, „alkalmi”-nak, alkotó képzelet szegénynek mondották. Pedig egészen másról van szó: a vers külvilági indíttatásának sajátos asszimilálásáról, a verset előhívó jelenségben annak gondolati síkra transzponálásáról. A jelenséget kritikusai közül Sárközi György fogalmazta meg először a Szemben az örökméccsel című Reményik-kötetről írva: „Reményik Sándor csaknem minden verse alkalmi költemény – indítja kritikáját – … csaknem mindig szüksége van valami apró-cseprő eseményre, jelentéktelen kis incidensre, melynek valóság-gombjához varrja a költészet különös szárnyas köpönyegét.” Akár lebecsülő megállapításnak is vehetjük ezt, csakhogy Sárközi tovább folytatja: „De a kemény, hideg pitykéhez varrt köntös aztán nehéz selyemből van… Ebben a földtől ellendülő attitűdben villan föl Reményik Sándor igazi arca, ahogy szeme még néz, még képet lát, még a rögön jár, de az élet fölé agya és szíve már építi a filozófiát, a jelenség fölé a gondolatot, a rész fölé az egész hűvös, sötét vízióját.” (Nyugat, 1930/1. 65.) A megfigyelést Sík Sándor vitte tovább a Romon virág című kötetről írva: „Reményik lírájának legjellemzőbb formai tulajdonsága, amely alkotásait minden más lírikusétól megkülönbözteti, két közönségesen egymást kizárni látszó elemnek, a hangulati és gondolati elemnek teljes egysége… Ez az értelmes, tudatos, eszmékkel teli költészet mégsem gondolati költészet, mert a gondolatok nem önmagukért vannak benne, nem is belőlük, az ő kedvükért született a vers, hanem csak hordozói, kifejezői, helyesebben: közvetítői a hangulatnak, annak a legmélyebb, legemberibb életérzésnek, amely a vers tulajdonképpeni tárgya.” (Pásztortűz, 1936. 190.)
Azt hiszem, ezek után elővehetjük a borbereki verseket: a Vadvizek zúgását és azt a 11 későbbi verset, amelyek földrajzilag (a költő egy későbbi, 1922-es borbereki nyaralása) vagy keltezésük alapján ide köthetők.
Talán érdemes mindenekelőtt megállnunk az ajánlásnál: Reményik Sándor ezt a kötetét Áprily Lajosnak és Mannsberg Árvédnak, egykori osztálytársának és természetjáró barátjának ajánlja. Áprily Tetőn című verse akár mottója is lehetne annak az alaphelyzetnek, amely Reményik akkori életét és lelkiállapotát meghatározza: a trianoni békediktátummal tetézett összeomlás, a hozzá legkedvesebbek (Sárika húga, a magának sem bevallottan imádott Imreh Ilonka, s egykori baráti körének több más tagja) repatriálása, a „Végvári-versek”-kiváltotta trauma gyötrelmei. Őreá is illenek Áprily versének sorai:
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: Minden összeomlott…

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem
A hegyek közt, itt, Borbereken keres megnyugvást Reményik is, s ezt már a kötetet Bevezető ének megfogalmazza: Magánya „boldog szigeté”-nek érzi ezt a világot, ahol harsognak a vadvizek, s

Töprengést, gondot, szenvedélyt
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

A kötet verseinek uralkodó hangulata a nyugalom keresése. Olykor megelevenedik a versekben egy-egy konkrét, számunkra is ismerős borbereki kép is: a borbereki kistemplom, az Izvor nevet viselő patak, az Ördög-szoros, az Ünő-kő vagy a Korongyos – összességében azonban az ezekből kiinduló versekre is érvényes az, amit a fentebbiekben mint Reményik versteremtő eljárásának sajátosságát említettem: a verset kiváltó valóságélmény átpoétizálása.
A természet magányába menekülő költőt a külvilágból magával hozott reménytelenség ide is elkíséri. A fenyves zöldjében felfedez egy vörös foltot: egy kiszáradt fenyőt, s annak látványa (A holt fenyő) kirekeszteni vélt életérzését juttatja eszébe:
Nem a lomberdők szelíd őszi dísze,
Amelyre új élet következik.
Ez a pirosban ünneplő halál,
Ez a dacos halál,
Ez tudja már, hogy nincs feltámadás.
És mégis áll.
Halott bajnok az élő katonák közt,
Mivel másutt nincsen számára hely.

Az utolsó sorban a Szózat parafrázisával, ez az egyszerű természeti kép egyszerre fejezi ki a helytállás reménytelenségét és a reménytelenségben is fenntartott helytállás példáját.
A költő hiába szeretné, nem tudja kizárni magából a világot. Egyik versében (Trofeum) a vén fenyőről lecsüngő zuzmószakállra mondja: „ez az én üdvöm lobogója”… Más verseken át azonban lelkében a reménység csillan meg. A Vizek, ha találkoznak az összefogásban rejlő erő jelképét bontja ki:
Forrás: Kráter Műhely Egyesület

 

To Top