Ratkó József 1936. augusztus 9-én született Budapesten, munkáscsaládban. Önéletrajzi vallomása tömör megjelenítése annak a kiszolgáltatott és kegyetlen szegénységnek, amelyben felnőtt: “1936-ban születtem Budapesten. Apám lakatos, anyám varrónő volt. Iskoláimat Pesterzsébeten, Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán végeztem. Voltam lelenc, gyermekvárosi polgár, eltanácsolt egyetemista. Dolgoztam állami gazdaságban, borpincészetben, voltam segédmunkás az Építéstudományi Intézetben. Tanítottam Csepelen és Berkeszen, újságíró voltam Nyíregyházán, s most Nagykállóban vagyok könyvtáros”.
A szükségszerű sorsegyezés és a könyvek iránti érdeklődés, az irodalom szeretete segítették abban, hogy hamar rátaláljon József Attilára, s egészen fiatalon tudatosan vállalja az eszmei közösséget a költőelőddel. “Apámtól a szót örököltem” írja Örökségem című versében. A vérszerinti apának valóban lehetett valami kevés köze ahhoz, hogy Ratkó művészi vénát örökölt. “Apám vándorszínész volt. Egy báró színtársulatával járta az országot Laczkó Lajos néven.” De csak ez az emlék az, amely erre a szó-örökségre utal, hisz az Önéletrajzából tudjuk, hogy a gyermekkor, az örökös nélkülözés még kegyetlenebbé vált a részeges apa miatt.
Anyja, Dobrovszki Margit, varrónő, majd fegyvergyári munkás. Amit tőle örökölt a költő, egészen más, mégis feltétlenül szükséges az íróvá váláshoz: szelíd konokság, a szegénység fegyelme és tisztasága, becsületes, igaz élet.
Ratkó egészen korán kezdett verset írni, első zsengéi már Nyíregyházán, középiskolás korában napvilágot látnak a Néplapban. Tizenkilenc esztendős, amikor a Kossuth Lajos Gimnáziumban egy ünnepségen, országosan elismert költők művei mellett, egyik tanára felolvassa a fiatal diákköltő versét. 1955-től alkotásai már az Irodalmi Újságban jelennek meg. Szegeden a Tiszatáj fedezi fel, majd a szűkebb haza, a fogadott haza napilapja, a Kelet-Magyarország közli, s az Alföld folyóiratban is jelentkezik.
Nyugtalan természete, a belső szükséglet, a kegyetlen személyes élmények kibeszélésének vágya, a feszítő indulatok késztették arra, hogy mint lírikus szólaljon meg.
Már korai verseiben is érződött a fiatalság lendülete, a fiatalos hév, a türelmetlenség, a makacs elszántság az igazság védelmében; olvasói közül sokan modortalansággal vádolták.
A lélekben háborgó indulatok, a mindent és mindenen változtatni, jobbítani akaró szándék ritkán finomítja a kifejezéseket. Főleg akkor, ha ezek az indulatok, s a meg nem értettség a kevésbé tapasztalt költővel bökverseket írat. A szókimondás, a kíméletlen, egyenes beszéd kell hogy jellemezze a változtatni, javítani akarást! A szándék tisztaságára, tisztességére, a világos, kemény beszédre példaként álljon itt egy a korai versekből:
Ez áll a fejfán: Élt hetven évet
Becsaptátok ott is a hant alatt!
Hazudtatok az öreg legénynek;
talán tizet élt s gürcölt hatvanat.
(Egy régi sírnál)
Ezek a verscsírák a fiatal, tapasztalatlan, példakép nélkül álló (még csak ezután fedezi fel igazán József Attilát, Nagy Lászlót, Illyés Gyulát) költő tollából nyerték létüket. A konkrét tapasztalati mag, a gyermekkori élmények, a tiszta lelkű szegénység, az őszinteség valamilyen formában itt is meghatározó szerephez jutnak, versszervező elvvé válnak.
Ahhoz, hogy Ratkó József megtalálja saját hangját, olyan példákat és tanítómestereket kellett megismernie, mint Ady, József Attila, Nagy László és Illyés Gyula. Legnagyobb a szerepe itt az örök eszmei társnak, a fogadott apának: “Elődöm és mesterem, apám, József Attila, akit a még hívő gyermek konokságával és hitével szeretnék föltámasztani magamban. Költői létem tőle ered, miként test létem apámtól s édesanyámtól. Gyökerem ha van, belé kapaszkodik, őt markolja erővel, dolgaim közül ki ne szaladjon, mint édesanyám a fegyvergyárba s onnan a halál műhelyébe, ahol immár nem ő dolgozik, hanem az ő szerveit szedi szét a férgek és növények éjjel-nappal működő gépezete. Ő, aki beépült már az időbe, felel a kiáltozónak, mint kicsi fiának Kőműves Kelemenné.”
Ratkó József első kötete 1966-ban jelent meg Félelem nélkül címmel. A kötet a költő útkeresését, a helytalálás és helytállás módjait kutatja a megváltozott élethelyzetben. Néhány későbbi versét is, de leginkább ezt a kötetet befolyásolja orientáló erővel a gyermekkor, a mostoha sors, az életformaváltás nehézsége, József Attila meghatározó öröksége. Determináló, versszervező élmény a gyermekkor nosztalgiája mellett a pontosabb tájékozódás, körültekintés a világban. A fiatal költő új helyzetek elé állítódik, szemhatára kitágul, észre kell vennie a szorongató élményeket, újra meg kell ismerkednie a félelemmel. A költőt körülvevő társadalmi-történelmi helyzet, a személyes sors keserű emlékei, a helytállás nehézségei és buktatói kialakítottak egy statikus vershelyzetet, amely a bizonyosságban, a biztos helyzetekben is mindig fogékony a bizonytalanságra és érzékeny szeizmográfként állandó veszélyeket jelez. Így alakult ki ezekből a tapasztalatokból a kezdeti kötetre és jónéhány későbbi versre is annyira jellemző valóságszemlélete, emberi és költői vonása: a félelem és védekezés.
“Ratkó verseiben a József Attila-i örökség nem eredeti alakjában van jelen, hanem az érzékek és érzések kultúrájában. Készség, amely új törvények, új mondandók igényei szerint ölt alakot. Olyan életérzést tárgyiasít, amelyet csak olyan költő érezhet, aki a béke mögött érzi az elintézetlen dolgokból, a világ rendezetlen állapotából eredő nyugtalanságot.” A félelem nélküli lét csak vágyként él a kötetben, a legtöbb költemény a szorongás, rettegés, kétség, fenyegetettség, védtelenség érzésének hatása alatt született. A félelem átszövi az egész kötetet, s megfigyelhető egy érdekes, Ratkóra annyira jellemző sajátosság: a félelem-versek több-kevesebb sikerrel és reménnyel mindig a bizonyosság, biztonság felé tendálnak, sőt, ha félelemre nincs is oka, a verset akkor is jónéhányszor félelmei felé vezeti. Ratkó költészetében a későbbiek során sem lett valóság “félelem nélkül élni”. A félelem Ratkó József későbbi költészetének is egyik meghatározó eleme, nem évül el, csak keményedik, szelídül, változik az idők folyamán.
Ratkó értő szemmel veszi észre a veszélyt, a leselkedő félelmeket ellenük való ellépéssel, kompenzálással igyekszik kizárni. A félelemmel való számvetésre azonban szüksége volt a költőnek: az elrendezett élet, a “vasból való fegyelem”, a közösségre találás csak ezáltal válhat valóra. Ratkó József egy 1970-es interjúban így fogalmazza meg a költő feladatát: “A költő, akármire vállalkozik, akármilyen sürgős munkára, nem térhet ki két feladat elvégzése elől: 1, föl kell mérnie, honna jön, milyen erőtartalékai vannak, s 2, szembe kell néznie a halállal, hogy ne zavarja munkájában.”
Kemény hangú, kegyetlen vers, az első igazi sorsösszefoglaló mű az Apám. Amit az Önéletrajz-ban prózában írt le a költő a kíméletlen, részeges apáról, a gyerekkori megpróbáltatásokról, szenvedésről, azt fogalmazza meg a nagylélegzetű költeményben. Megrázó szavakkal, képekkel idézi a keserű gyermekkori emlékeket, ezekből áll össze az apja jelleme. A “madárcsontú, vézna édesanyával” több vers is foglalkozik, a költő anyja ezekben mindig szeretett, “kedves, szép alak”-ként jelenik meg. Az egyszerű emlékverset túlhaladva, ezek a versek erős gondolati moralitás-értelmet is kapnak. Bennük jelenik meg először az “emberi halál”, mint a félelem ellentéte, még csak halvány körvonalakban ugyan, de már érződik a halottak jövőt, hazát megtartó erejének gondolata, amelyre később Ratkó egy egész kötetet épít.
A sorsösszefoglaló versek másik változatához tartoznak azok a művek, amelyekben a munka élményét fogalmazza meg, pontosabban erős kötődését a fizikai munkához. A fizikai munka és a költészet kapcsolatát, összefonódását gyönyörűen példázza az utolsó versszak:
De tudod azt is. Megtanultad.
Nem könyvből lested el, mint mások
márvány-szonettek ütemére
lendíteni a kalapácsot!
(Munka)
Közvetlenül ezekből a versekből nőnek ki Ratkó szép, szigorú növéstermékei: a szegénység-versek. Ratkó költői világának egyik legfontosabb alapproblémája a szegénység. Nem költői fogás nála a szegénység vállalása: sorsszerű kényszer. Szegénysége nem pózoló aszketizmus, hanem annak tudomásulvétele, hogy népünk, országunk, világunk még ilyen szegény. Sokszorosan érvényes ez “fogadott földjére”, a Nyírségre, ahonnan “legmesszebb van az ég”, a “vert falak közt vert emberek” küszködnek országos és tenyérnyi, filléres bajokkal, hol “isteni rendelés szerint csak a csillagok ragyognak”. Ratkó nemcsak verseiben vállalja a közösséget a szegényekkel, tetteiben, harcos kiállásában, vallomásaiban, cikkeiben is, ott is mindig a felszín alatti lényegre hívja fel a figyelmet. A szegénység-verseket elsősorban a harmadik, az Egy kenyéren (1970) című kötetben találjuk. A költő a címadó versben metaforává, szóképpé emelte a régi népi szólást, megfosztotta sajnáltató értelmétől és kibővítette jelentéshatárait. Költészetének lényege: mindenes cselédnek elszegődni, fölosztani magát közöttük, szolgálni a szegényeket, de elhitetni velük, bebizonyítani nekik, hogy erkölcsük egyedül igaz.
Nagy értéke Ratkó József lírájának, hogy József Attila-i örökség után a közösségvállalásban fölfedezte a népköltészetet, ami aztán költészetének egyik legfontosabb, megtermékenyítő alapjává vált, s ez a motívum is hangsúlyozza, hogy kik között találta meg helyét a költő.
Külön kell szólni Ratkó erős kötődéséről a nyírségi tájhoz, amely a nehézségeket tekintve önként vállalt teher, másrészt azonban áldás is. Erős szálakkal kapcsolódik a népi írók ideológiájához. Ratkó is úgy gondolja, hogy népünk múltját, jelenét és jövőjét csak a faluból, a parasztságból kiindulva lehet megérteni és javítani. Rég elérkezett már az az idő, hogy a figyelem újból, még jobban, komolyabban a falu felé forduljon! Első reflexiója még nagyon a felszínen tapogatózik, de érezni már a lényeges dolgokat is:
mert itt más nincs, csak munka, kocsma, isten,
csak föld van és hit és ennivaló,
itt agyonverik a szelídebb kutyákat,
mert nem morognak rá az idegenre
itt minden utca kifelé vezet.
(Falu)
A nagy versek, komoly témák mellett a költő akkor igazán jó költő, ha bizonyos tekintetben a gyermek lelkét is őrzi, gyermekként is tudja látni, szemlélni a világot, tud játszani. Ratkó 1980-ban Gyermekholmi címmel adja közre a már korábbi köteteiben megjelent, és későbbben íródott gyermekverseit. Ezidőtájt panaszkodott arról, hogy kevés jó verset írnak a fiatalabb korosztály számára, s a meglévők igényességével is baj van. A kis kötetben a kiszámolótól a mondókán, impresszionista tájfestésen át az egészen komoly természeti-lelki jelenségeket hordozó gyönyörű képalkotásig találunk példát, amelyek a környező valóság költészetét közvetítik a kis olvasóknak.
Mindenhez van jogom,
hát játszom.
Föntről gyereknek, lentről
Embernek látszom.
(Nyári nap)
Ratkó természetszemlélete a Nagy László-i motívumokhoz kapcsolódik: az időnek, a természeti, társadalmi erőknek kitett ember küzdelmét közvetítik a versek, a költő nyugtalanságát, lelki rezdüléseit hordozzák. Tájverseinek legfontosabb jellemzője az, hogy a látvány nem mint esztétikum jelenik meg, hanem bonyolult érzelmi, gondolati tartalmak hordozója (a táj védekezik, emberként mozdul), sőt több művében társadalmi, politikai indulatok, vélemények közvetítője is.
Ratkó szerelmi lírájában a hétköznapok bensőséges szerelme szólal meg. Bajra, félelemre ez ad orvosságot, ez a vigasz, menedék a magányban, a költő a munkával terhes, gonddal telített hétköznapok ellen vívja a hitves szerelmét. A legegyszerűbb, mégis legszebb, legbensőségesebb érzések szólalnak meg ezekben a versekben. Hitadó, féleleműző, haláloszlató ez a szerelem a költő számára, s ritka pillanatoknak lehetünk tanúi: ha mérsékelten, visszafogott hangon is, valamiféle önfeledt boldogság érezhető ki ezekből a sorokból:
Ha mosolyogsz;
olyan kicsi lesz a halál
örökbe fogadható.
(A szótlan napokból)
A hatvanas évek végén bontakozik ki Ratkó közösségi költészete, ekkor fedezi fel azt a közösséget, a szegények, a parasztemberek közösségét, akikért programot vállal. Költészete, melyet kezdetben a személyes tapasztalatok formáltak, mostanra már a történelmi közösségek, a nép, a nemzet tágabb tapasztalatainak értelmezésére, kifejezésére vállalkozik. Ez először abban mutatkozik meg, hogy történelmi tudatossággal beszél hazaszeretetéről, a személyes vonzódáson túl tudatos elkötelezettséggel közelíti meg a haza és nemzet fogalmát, mintegy emlékművet állítva a sokat szenvedett, kínzott hazának, Anyaföldnek. Ratkó tudatos nemzetképének kialakulását segítette történelmi érdeklődése. Nemzeti történelmünk hagyományait hangsúlyozza, s tanúságot tesz e hagyományok mellett.
Ratkó 1975-ben egy egész kötetet szentel a halál-verseknek Törvénytelen halottaim. Egy régi és egy új Ratkó-motívum találkozik ebben a kötetben. Korábban a halottak az élet természetes rendjébe sorolását jelentették számára, ők is részesei voltak mai életünknek: hazánk csak múltjával, halottaival alakulhatott egésszé. A halál-versek sokoldalúan jelentéses motívumot hordoznak, írójuk az élet-halál dilemmáját éli meg intenzíven, s így értelmezi a “három időt” (jelen-múlt-jövő), a személyes érdekeltségek fölött általános érvényűen. E költemények előzményeként Ady motívumaira gondolhatunk, s a bennük megjelenő nemzetféltésre. A Ratkó-versek hangvételükben utalnak inkább Adyra, a népköltészeti, biblikus-zsoltáros megfogalmazásra, ösztönzésekre. A halottak világával való kapcsolatnak filozófiai vetületei is vannak, a Ratkó-líra, a dolgok komplex szemlélete mellett, az idő dimenziójának bekapcsolódásával is gazdagodik.
A Törvénytelen halottaim című kötet megjelenése után Ratkó József költészetében hosszú hallgatás következett, csak elvétve találkozhattunk műveivel folyóiratokban. A csöndbe burkolózásnak megvoltak a közösségi és sajnos, személyes, drámai okai. Ratkó maga is érzi a hétköznapok szorítását, az emberközeli gondok, problémák megoldásának előbbvalóságát. “Azért élek, írok, szájalok, ugrálok, okvetetlenkedek itt Szabolcsban, hogy legalább a körülöttem lévő embereknek kenyerük és igazuk legyen.” A költő, hogy végképp ne kerüljön bele a személyes tragédiába, történelmünk, értéktudatunk zavarai miatt érzett fájdalmába, ilyen konkrét ügyek intézésébe látszott menekülni. E fájdalmak erősíthették meg lelkében, s 1984-ben két könyvvel is nyilvánosság elé lépett. Ekkor jelent meg Félkenyér csillag címmel válogatott verseit tartalmazó kötete mintegy számvetésként is. 1985-ben a szombathelyi folyóirat, az Életünk és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház közös kiadásában jelent meg az Életünk Könyvek sorozat első darabjaként, az év drámájaként ismert Segítsd a királyt! című műve, mely górcsőbe helyezi a “három időt”, amit büntetlenül senki nem művelhet, lelki jótanács ez minden hatalommal bíró embernek. Ratkó egy korábbi beszélgetésünkkor említette drámatervét, melyben a Kárpát-medence harapófogójába szorított magyarság sorsát kívánja feldolgozni. Ratkó az 1031-es év királyát állítja a dráma középpontjába, s azt az időt, amikor meghalt Imre herceg, s a társadalomszervező munka után most újabb sorsdöntő kérdésekkel kell szembenéznie Istvánnak: ki lesz az utód, mi lesz a magyarság sorsa. A költőt személyes gyásza is inspirálhatta műve megírására: 1981-ben, hosszú betegség után halt meg második fia, a tízéves Attila.
Gizella siratója:
“Két napja mozdulatlanul
fekszel fiacskám, kő alatt.
Jöhetne immár Isten úr
gyógyítani halálodat.”
István végleg felülemelkedik személyes veszteségein, s vállalja a nemzetért a felelősséget. Mint ahogy teszi ezt Ratkó is a maga nyelvévé érlelt szép, ódon hangzású költői nyelven, néhol rímes, de általában rímtelen ötös és ötödfeles jambikus soraiban. Így válik a Segítsd a királyt! című darab gondolatában, eszmeiségében, nyelvében és formájában is méltóvá arra, hogy legjobb nemzeti drámánk mellé állítsuk.
A válogatott kötet és a dráma megjelenése után már kevés új Ratkó-verssel találkozhatott az olvasó. 1986-ban megjelenik ugyan A kő alól című kötet, mely költészetének értékesebb darabjait kézírásával tartalmazza, ám ez mindössze hat újdonságot hoz. Pedig a költő nagyszabású távlati terveket dédelget. Újabb gyermekvers-kötetet tervezett, írni akart egy élményteli ismertetőt Szabolcs-Szatmár-Beregről és Zemplénről, szintén fiataloknak. Az elképzelt Anyakönyvnek is csak pár részlete látott napvilágot. Kéziratban kész van viszont újabb drámája, Szophoklész Antigonéjának “megmagyarítása”.
Halálával a Ratkó-életmű semmiképp sem zárult le. Követői, kritikusai máig elemzik műveit, ihletet merítenek gondolataiból. Súlyos örökséget hagyott ránk: szegénységünkben szegénységünket megbecsülni. A kállósemjéni olvasótábor évente összegyűjti a nemzetért, sorsukért felelősséget vállaló, szegénységünk ellen tenni akaró magyar és határainkon túl élő magyar fiatalokat, akik különösen Ratkó lírájából meríthetnek alkotókedvet ezirányú tevékenységük kifejlesztésére.
(Kondor Jenő)
