Connect with us

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni hatvan éve némán ő

Zelk Zoltán, a régi barát prózában rajzolta meg a nő alakját, aki tizennégy éves kora óta Radnóti Miklós párja, támasza, vigasztalója és kilenc évig a hitvese volt: „Vele csak úgy lehetett beszélgetni, ha Miklós is az asztalnál ül. Nem szerénység ez, nem is szerénytelenség, nem is megfontolás szülte magatartás: ez az ő lénye. Mindig is így volt. Mindig a Miklós verse volt a szándék és a cél, ezért ébredt reggel, ezért varázsolta otthonná a Pozsonyi úti lakást, ezért pörkölt kávét, ezért törölte le az asztalt, ezért tanított. És mégse, dehogyis volt ő mártíralkat, a világ örömeitől elforduló, úgynevezett költőfeleség. Akár kislány és menyasszony korában, Radnóti Miklós feleségeként is ő volt a korcsolyán futó, sítalpakon repülő ifjúság. Aki csupa báj, és mégis csupa keménység. Aki ha társalog, ha kirándul, ha kenyeret keres, minden dolga mögül az asztalra figyel, melyen a papír, a papíron a költő tollat szorító keze fekszik.”
Budapesten, a Pozsonyi úti lakásban ötvenkilenc éve egyedül él a nő, akinek alakját a halhatatlanságba emelte a fiatalon kivégzett költő, de az ajtón azóta is dr. Radnóti Miklós nevét jelzi a tábla, és itt azóta is a versért, a férj verseiért történik minden.

A versek magukért beszélnek.

„Soha nem adtam interjút, és nem jelentem meg nyilvánosan, nem kívánok részt venni semmiféle parádéban. Nagyon megtisztel az érdeklődésük, de egész életemben ehhez tartottam magam, és ma már senkivel sem tehetek kivételt – mondja az idős hölgy, aki még visszautasítani is úgy tud, olyan tapintattal és eleganciával, ahogy talán csak az ő generációja tudott. Nincs ebben semmiféle szilárd elhatározás vagy tiszteletreméltó szerénység, ez alkati kérdés és ízlés dolga. Úgy érzem, nem nekem kell megmagyaráznom a verseket, azok magukért beszélnek, a többi pedig az irodalomtörténet dolga. Nem ítélem el azt sem, aki másként cselekszik, talán úgy gondolja, hogy ő ezzel tud segíteni, de számomra ez az egyetlen természetes viselkedésmód Az írásban megjelent téves verselemzéseket sem szoktam kijavítani, mert ebben is érzek valami nemkívánatos pöffeszkedést, csak ha személyesen is ismerem a szerzőt, akkor szólok neki magánemberként. Ennyi a szerepem és a tisztem, ahhoz, hogy a Radnóti-verseket értsék és szeressék. nincs rám szükség. Kislány koromban annyira szerettem Adyt, hogy mielőtt iskolába indultam, minden reggel elolvastam egy versét, minden gondolatát a sajátomnak éreztem, mégsem érdekelt a magánélete. Persze tudom, milyen az emberi kíváncsiság, hányan kiszolgálják, és hogyan veszik el a sok felszínes dolog között maga a mű. Pedig ha csak arra figyelnének, úgy is mindent megértenének belőle, ami fontos.”
Radnóti Miklósné még nyolcvanon túl is francia nyelvet tanított a színművészeti főiskolán. Tanítványai szerint mindig zárkózott volt, de nem barátságtalan – nagyon is valódi életet élt, amelybe belefért egy-egy kávéházi beszélgetés irodalomról és művészetről a diákokkal is, ám a férjéről ők is hiába kérdezték.
„Számomra Miklós halálával lezárult egy fejezet, ezt ma már nem lehet és nem is akarom kinyitni. Maradt körülöttem néhány barát, akik értenek, de úgy általában az emberiségről megvan a véleményem. Nem volt az sem jobb világ, amelyben mi voltunk fiatalok, a férjem a Töredékben meg is írta, hogy „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra”, de viszszafelé tekintve mindig szebbnek tűnik a múlt, főleg azok miatt, akik akkor még itt voltak velünk. Sokszor úgy érzem, Miklós még ma is itt van, és vár rám az otthonunkban. Gondolatban sem térhetek úgy vissza hozzá, hogy a közös emlékeinket kiszolgáltattam a nyilvánosságnak.”

Gyarmati Fannit, a nőt csak Radnóti ismerhette igazán.
Az egyik tanítvány, Telihay Péter rendező úgy emlékezik vissza Fifi nénire, mint szigorú, kemény tartású úrinőre, akinek a műveltsége fogalom volt a főiskolán.

„Kerestük a társaságát, mert így legalább ízelítőt kaphattunk azoknak az időknek a hangulatából, amikor esténként Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán és József Attila járt fel a Pozsonyi úti lakásba, hogy megvitassák Radnótival a világ dolgait. Néha kifejezetten provokáltuk, hogy meséljen a férjéről, de általában elhárította, csak olyankor idézett fel egy-egy konkrét eseményt az életükből, amikor annak apropója volt. A korról, amelyben éltek, szívesen mesélt, de olyan tárgyilagossággal, mintha maga is külső szemlélő lett volna. Akkor sem láttuk rajta semmi nyomát valamiféle elérzékenyülésnek, amikor a vizsgákon, ahol a bizottság tagja volt, valaki Radnóti-verset mondott. Kizárólag szakmai szempontok alapján ítélte meg a produkciót, csupán annyi privilégiumot engedett meg magának, hogy Radnótit mindig úgy emlegette: a férjem. Soha nem akarta helyretenni a nyilvánvalóan téves értelmezéseket sem, legfeljebb annyit mondott utánozhatatlan finomsággal, hogy »Kérem, ez csacsiság.« Köztudomású volt, mennyire kerüli a pátoszt, ezért Szervét Tibor barátom amikor a Hetedik eclogával vizsgázott nála, szinte semmi érzelmet nem mert belevinni az előadásba. Na, erre azért megjegyezte, hogy így talán mégiscsak túl egyszerű a dolog. A főiskola Ódry Színpadán bemutattuk Hubay Miklós drámáját, az Egy szerelem három éjszakáját, amelyet róluk írt, de ő ettől egy cseppet sem hatódott meg. Azt mondta, az író megszépítette azokat az éveket, sokkal kilátástalanabbak és sötétebbek voltak. Az volt az egyetlen alkalom, amikor beszélt nekünk a félelemről, amelyben éltek. Radnótit sokan próbálták meggyőzni, amikor megkapta az utolsó munkaszolgálatos behívóját, hogy hagyja el Magyarországot. Ő is tudta, hogy nyilvánvaló öngyilkosság itt maradni, mégsem tehetett mást, mert számára elementáris érzés volt a hazaszeretet. A segítségüket felajánló barátoknak is csak annyit mondott, neki ez a hazája, és ebből a pillanatból született a Nem tudhatom című költeménye. A szerelmes versekről kérdezni se mertük Fifi nénit, az embernek olyan érzése volt mellette, hogy ezt egyszerűen nem illik. Nem volt múltba révedő, emlékeiben élő lény, nagyon is két lábbal állt a földön, de azt azért tudtuk, hogy vannak titkok, amelyeket megőrzött magának. Ő még annak a két háború közötti nagy generációnak a tagja, amely olyan szilárd elvrendszer szerint élt, hogy semmilyen diktatúra nem tudott mit kezdeni vele. Mindig kalapot és kesztyűt viselt, de Munkást szívott – azt mondta, az tiszta dohány -, és meggyőződéses kommunista volt, mint sokan a fasizmus üldözöttjei közül. Nála megfértek együtt ezek az össze nem illő dolgok is, mert az egyénisége harmóniát teremtett köztük. Azt hiszem, természetes, hogy mostanra egyedül maradt – kihaltak mellőle az emberek, akikkel volt közös témája -; nem a büszkesége miatt, hanem azért, mert az ő generációja külön kaszt volt, a műveltek kasztja a háborút követő zavaros értékítéletű világban. Egyszer tanúi voltunk annak, amint Kéri Elemérrel, a filozófiatanárunkkal beszélgettek és szinte mondatonként váltottak nyelvet, és ebben nem volt semmi hivalkodás, csak beszélgettek. A diákok között keringett egy legenda, hogy még a kutyája, Madame Didó is négy nyelven ért, később erről meg is bizonyosodtam. Én elképzelhetőnek tartom, hogy akadnak még nála kiadatlan Radnóti-levelek vagy noteszlapok, mert a szemérmessége nem engedte közölni őket. A férjéből csak az emlékek maradtak meg neki – azt hiszem, ezért nem osztotta meg őket senkivel, és ezért maradt számunkra ő is titok, mert Gyarmati Fannit, a nőt egyedül Radnóti Miklós ismerte igazán.”

Nem perelt, nem vádaskodott, néma maradt.
Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója egyike azoknak a keveseknek, akiket Radnóti Miklósné a bizalmába avatott, és máig is rendszeresen látogatja az idős hölgyet.
„Engem is tanított a főiskolán, de közelebbi kapcsolatba csak akkor kerültünk, amikor megpályáztam a Radnóti Színház igazgatói állását, és megkerestem, hogy tájékoztassam a terveimről. Örült a kinevezésemnek, mert mindig rokonszenvezett velem, és ismerte az irodalmi elkötelezettségemet. Amikor 1986-ban Radnóti naplójából készítettem egy összeállítást, ő adott engedélyt, hogy a még kiadatlan kéziratból dolgozzam. Többször kezemben volt a Napló, egy vászonkötésű könyvecske, amelybe a költő átmásolta, amit a mindenhová magával hordott kockás füzetlapokra írt – nagyon precíz ember volt. Azt nem hiszem, hogy maradtak volna még kiadatlan részek, a Bori noteszből biztos nem, annak a másolata a birtokomban van. Nagyon bizalmas, intim hangvételű levelek lehetnek még Fifi néninél, ezek tartalmát nyilván magánügynek tekinti. A Napló kiadásával is azért várt sokáig, mert olyan személyek szerepeltek benne, akik a hatvanas években még éltek, és számára természetes volt ez a diszkréció. Ő maga kizárólag annyit vállalt a nyilvánosságból, amennyi a hagyaték kezelése következtében elkerülhetetlen volt, az irodalmi lexikonokban is csak pár szűkszavú adat olvasható róla. Budapesti polgári családból származott, édesapja, Gyarmati Dezső gyorsíró irodát működtetett, és nagyon szerényen éltek. Később Radnótival is szigorúan be kellett osztaniuk a pénzt, hiszen a zsidótörvények érvénybe lépése után a költő elveszítette tanári állását, és csak magánórákat adhatott. Az a bizonyos Pozsonyi úti lakás eredetileg egy garzon volt, a hatvanas években vett meg Fifi néni a szomszédjától egy szobát, és így lett belőle kétszobás. Ha belépünk a lakásba, mintha a Napló sorai elevenednének meg előttünk – a szoba falán három családi kép van, három fényképmásolat: Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej és egy Kazinczy-kép. És minden ott van érintetlenül, mert Fifi néni nem árusítja ki. Nagyszerű asszony, és meg lehet érteni a hallgatását, mert nem lehet könnyű ez a hat évtizede tartó özvegység. Annyira visszavonult, hogy sok irodalomkedvelő sem tudja, hogy még él. Ő maga mesélte, hogy évekkel ezelőtt, amikor egy hivatalban megmondta a nevét, az asztalnál ülő kislány meglepődve kérdezte: »Valóban az érettségi tétel feleségének tetszik lenni?« Nagyon szerette Szabó Istvánt, a filmrendezőt, vele sokat beszélgetett főiskolás korunkban. Nem véletlen, hogy a Szerelmesfilmben én egy Ikrek havát viszek Halász Jutkának, mert a nyomok megmaradtak bennünk. ĺgy maradhattak meg Fifi néniben is Radnóti Miklós nyomai – egy nagyon szép, harmonikus házasság emléke, de azé az iszonyaté is, amely ezt tönkretette. Mind tudjuk, mi történt, de ő nem beszél róla. Azt hiszem, sosem bocsátotta meg a sorsnak, hogy Miklós úgy ment el, ahogy elment. Nem perelt, nem vádaskodott, csak néma maradt, és ez a csend nemcsak érthető, de mélységes tiszteletet is érdemel.”

A nő, akihez a múlt század leggyalázatosabb éveiben a magyar hitvesi líra legszebb gyöngyszemeit írták, ma már kilencvenkét éves. Egyetlen hű társa a kutyája, és a versek, amelyek írójukban az utolsó pillanatig éltették a reményt, hogy „van visszatérni otthon”. Fanni, az Édes máig is hazavárja, azt mondja, ahányszor csak visszatér a régi lakásba, a régi bútorok és képek közé, olyan érzése van, hogy Miklós fog ajtót nyitni neki. „Ilyenkor csipogni szeretnék, mint a veréb. Ez volt a jeladásunk. Aki később jött haza, csipogva jelezte a másiknak, hogy megérkezett…”

(forrás: Vrabec Mária, vasarnap.com)

To Top