A háborús évek költői termésében összefoglaló szerepet töltöttek be az eclogák. A haláltudat korai szorongató megjelenésétől a lázadó harag ítélkező szigoráig merész ívet rajzoltak meg. Közel hét év egymást váltó félelmét és reményét fejezte ki a nyolc költemény, számot adva a történelmi eseményekről és a költő érzésvilágának hullámzásáról. A nyolc ecloga koronázta meg Radnóti Miklós békét és otthont kereső elégikus idilljeinek hosszú sorát. Az idillikus érzés és a tragikus tudat magasrendű egysége az eclogákban öltött tökéletes alakot.
Az ecloga eredetileg szemelvényt jelent – görög eredetű műfaj, kezdetben párbeszédes pásztorköltemény, később gondolatok, érzések szembesítésére alkalmazott forma melyben a pásztori elemek átvitt értelműek. Az antik ekloga egyik különösen kedvelt témája: a szerelem és az erotika.
Ezt a sajátos antik műfajt újítja fel és honosítja meg a háborús esztendőkben.
Az Első ecloga (1938) közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény.
Eklogáinak írását majd csak három év múlva folytatja. A második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint nyolc eklogát írt, de a hatodik hiányzik: vagy elveszett, vagy el sem készült, vagy a Töredék c. a hatodik. Az 1944. május 19-i költeménye cím nélkül maradt ránk, ennek később a Töredék címet adták (ezt tartják a hiányzó hatodik eklogának). Minden valószínűség szerint – Vergilius nyomán – tíz eclogából álló versciklust tervezett, ezt azonban korai halála lehetetlenné tette.
1. ecloga (1938)
Ez közelíti meg leginkább a Vergiliusi mintát. Párbeszédes hexameteres mű. A költő és a pásztor párbeszéde, de valójában a költő két énje kérdez és válaszol. A vers mottója Vergiliustól származik. A világ romlására és a bűn eluralkodására utal. A költeményt a romlás, az erőszak pusztító hatalma miatt tölti meg keserűség és félelem. A pásztor és a költő párbeszéde a spanyol demokrácia vereségével, Garcia Lorca és József Attila halálával foglalkozik, s a közelgő végzet latolgatásához vezet. A mű legismertebb része a tölgy hasonlat. Az elődök példájának követése határozza meg a költő magatartását. Természeti kép fogja keretbe a költeményt. A reménytelenséget a vers végén a munkavágy és az alkotás kényszere váltja fel. Az utolsó sor szépségét a hexameter és az alliteráció összekapcsolódása adja.
2. ecloga (1941. április)
A repülő és a költő párbeszéde. Az emberi élet kétféle rendjét írja le: az elgépiesedett, ölni kényszerített embert és a költőt, aki humánus értékek védelmében emeli fel szavát. Felvetődik a versben: Mi a művész dolga a világon? Az emberi lét alapkérdésére rávilágítani. A háborút és a békét állítja szembe egymással.
3. ecloga (1941. június)
Elveti a párbeszédes formát. Személyes vallomásban foglalja össze a költő vágyait. A vers egy könyörgés, invokáció a pásztori múzsához. Életképeket villant fel a költő. A béke emésztő vágyát szólaltatja meg, fájdalomról beszél, amit a háborús években sorra pusztuló költők szomorú végzetén kellett éreznie.
4. ecloga (1943 tavasz)
A költő és a hang párbeszéde. A vers valójában a költőben lezajló belső vita. Amelynek alapkérdése, hogy miért maradt életben és mi a célja az életnek. Vallomás Radnóti félelmeiről és a közelgő tragédiáról. A belső hang ellenállásra bátorítja a költőt. Eszébe juttatja az átélt és vissza nem térő apró örömöket. Tudja, hogy a lázadás hiába való, de amíg él addig tanúskodnia kell a jövőről.
5. ecloga (1943. november)
Barátsirató vers. Bálint György emlékére írta, aki újságíró volt és munkaszolgálatosként tűnt el Ukrajnában. Tétova bizonytalanságérzet, mély fájdalom hatja át a verset. A vers félbeszakad, töredék lesz belőle…
6. ecloga (1944. május 19.)
Ilyen című verse nincsen. Vagy elveszett a Borban írt versek közül, vagy azonos a Töredék című költeménnyel (befejezés és cím nélkül maradt). Jelen idejű létösszegző vers. A költő számba veszi, összegzi a kor lényeges jegyeit. Korkép és kórkép a 30-as évek Magyarországáról. A fasiszta hatalom és az erkölcsi züllés pontos rajzát adja Radnóti a versben.
7. ecloga (1944. július)
Szerelmi vallomás. Lager Heidenauban írta. Szerelmes vers és a tábori élet bemutatása. Alaphangvétele elégikus. A vers egy csonka dialógus (nem vár választ). Költői kérdéssel indul, melynek címzettje a kedves. Az indító kérdés megjelöli a lírai én alap magatartását, ami a szemlélődés és a virrasztás. A versben a költő először a külső környezetet mutatja be, majd a barakk belseje felé fordul. A mű ellentétes erőkből épül, egyrészt a valóság, a munkatábor gyötrelmes világa, másrészt az álom. A foglyok a képzelet segítségével keresnek szabadulást a valóságból. A fogolytábor nyomasztó világa háttér a szerelmi vallomáshoz; a vers keretes szerkezetű. Szerelmi vallomással zárul. A vers megformálására jellemző az erőteljes képszerűség és a hexameteres forma.
8. ecloga (1944. augusztus 23.)
A költő és (Náhum) próféta párbeszéde. Indulatos hangnemű és lázadó haragot hirdet a költő. A 8. ecloga a félelemtől a lázadó haragig az elégikus idilltől a jövőbe látó tudatos bizalomig fogja össze a háborús évek változó érzéseit. A hangnem különböző, a téma ugyanaz (fenyegetettség, költői magatartás). A harag teszi zengővé és indulatossá.
Részletes elemzés:
Hetedik ecloga Leginkább dialógusnak, párbeszédszerű monológnak szokás tekinteni. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga elé varázsol. Ötször szólítja meg közvetlenül, mintha a távoli-közeli kedvesnek mutatná be életét, vele osztaná meg gondjait, érzelmeit. A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze, fonódik együvé.
A vers indításakor már megkezdődik ez a folyamat: esteledik, s az egyre sűrűsödő sötétben eltűnik, láthatatlanná válik a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés. Ez – ha átmenetileg is – a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti fel, de közbeszól a tudat: az ész azért tudja a drót feszülését. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is: a megtöretett testű foglyok az álom szárnyain repülve hazaindulnak a búvó otthoni tájak fele. Az otthon álombeli képe azonban megtelik aggódó félelemmel: létezik-e még a hazaváró otthon menedéke? A vers egy kérdő mondatában a nyugtalan szorongás a veszélyeztetett magyarságra irányul, s egy gondolattársítással a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincs már, aki megértse őket?
A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A költemény születésének, leírásának körülményei nemcsak az alkotás akadályait, hanem az alkotó megalázottságát is már-már naturalisztikus hitelességgel közvetítik.
A verset író költő és a fogolytársak között csupán annyi a különbség, hogy míg ő ébren virraszt, a többiek a fáradtságtól elgyötörve már elaludtak. Egyébként egy életet élnek, állati sorban. A szörnyű valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe. Mindannyiukban az otthon, a szép asszonyi szó, a szabad emberi sors emléke és reménye tartja még a lelket, s a méltatlan halál tudatát az irreális csodavárás próbálja megcáfolni.
Az álmokat és a csodákban bízó ábrándozást kegyetlenül szétzúzza a nyers valóság tapasztalása, látványa. A hibátlan hexameterek alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy nemcsak a fogság, hanem az élet is rövidebb lett egy nappal. A derengő holdfényben újra láthatóvá válik a drótok feszülése, a fegyveres őrszemek árnya, s ez megsemmisíti a verset indító illúziót, fokozza a rabság kínzó érzését. Panaszosan emeli ki, hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Éberen virraszt a társak suhogó álma felett, s a csókok izének feledhetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását. A műfaj (ecloga) és a versforma (hexameter) mellett az antikvitás örökségére utal a Hetedik ecloga utolsó sorában egy Horatius-vers visszhangja is.
Gyermekkorának emlékei az Ikrek hava (1940) c. kötete, ami prózai írások gyűjteménye. Ez a kötet a közelgő történelmi katasztrófán töprengve zárta le az ifjúsággal végzett számvetést.
Az Orpheus nyomában (1943) c. kötet műfordításainak gyűjteménye. A műfordítás különleges szerepet kapott Radnóti utolsó éveiben. Valójában a szellemi ellenállás része, hangsúlyos formája lett. Radnóti költő- és írótársaival együtt hivatásnak tekintette a műfordítást, általa is az emberi szellem és műveltség fenntartásában, a barbárság ellen viselt küzdelemben vállalt méltó feladatot.
Radnóti Miklós az irodalomban találta meg életének keretét, irodalomból épített magának várat, és irodalomból kovácsolta az ellenállás fegyverét. Az irodalom mint életforma szükségszerűen szélesebb kört jelölt, mint pusztán a költészetet. A kor írástudó értelmiségének módjára Radnóti is változatos irodalmi tevékenységet folytatott: versei mellett tanulmányokat és kritikákat írt, kiadványokat szerkesztett, műfordítással foglalkozott.
(forrás: radnotimiklos.netlap.net)
