Connect with us

Pilinszky János költészete

Amikor a 25 éves Pilinszky János első verseskötete, a Trapéz és korlát 1946-ban megjelent, már mögötte voltak a legdöntőbb élmények, amelyek megalapozták egész életére szóló metafizikai és erkölcsi világképét, szorongásosságát, felelősségtudatát a világ bűneiben és részvétét mindenki szenvedései iránt. Ez a hozzáállás és a belőle következő költői témavilág ugyan a következő évtizedekben bővült, a költemények, s a hozzájuk kapcsolódó prózai és drámai műformák gazdagodtak – de végül is az 1981-ben 60 éves korában meghalt költő életműve ugyanannak a léleknek következetesen magát adó képe, viszonya önmagához és az örökkévalósághoz. Az otthoni neveltetés és a nagy humanisztikus műveltséget adó Piarista Gimnázium megerősítette és következetes világnézetté formálta az eleve lelki alkaton alapuló katolikus mindenségélményt. Erre következett tudáskészletének gyarapodása az egyetemi években.
Mint a humán értelmiség igen nagy része, ő is jogászként kezdi. Ez a fakultás első évének tanrendjével – a logikus gondolkozásra szoktató római joggal, és a szabályok történelmi útját nyomon követő jogtörténettel – igen jó előkészítője minden kultúrával és kultúrtörténettel foglalkozó tanulmánynak. Pilinszky is ilyen bevezetéssel lép át a bölcsészfakultásra, ahol magyar-olasz-művészettörténet szakon sajátítja el tudományos fokú ismereteit. Ez időtől fogva igen ritkán már megjelennek versei, előbb az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban, majd az 1943-ban induló, az antifasiszta polgári humanizmus rövid életű folyóiratában, az Ezüstkorban, és a Thurzó Gábor irányításával egyértelműen katolikus antifasiszta Életben. Az ezekben megjelent összesen hat költemény már bekerült első verseskötetébe a háború után. Ezeknél korábbi próbálkozásait csak ujjgyakorlatoknak, előzményeknek tartotta, amelyeknek nincs helyük az érett megvalósításokban. 1944 májusában fejezte be az egyetemet, novemberben behívták katonának, és alakulatát hamarosan nyugatra vitték. Tulajdonképpen ott találkozott, bár csak szemtanúként, a háború borzalmaival: a lebombázott városok és falvak képeivel, a rémült és éhező emberekkel, a társadalmi fejetlenség kezdeteivel, de ami ezeknél is megrázóbb, lélekkavaróbb volt: a koncentrációs táborok hulláival és csontvázzá fagyott halálraszántjaival. Alapvetően részvétre beállított lelkiismeretében bűntudat és önvád alakult ki: vétlenül is úgy élte át a szörnyűséges bűnt, hogy akit nem sújtott, az maga is osztozik a felelősségben. Ez a bűntudat és bűnvállalás mindvégig jellemző lesz erkölcsi ítéleteire is, költészetére is.
A Trapéz és korlát versei már egységes szellemmel mutatják be a hazatért költő arculatát. Az irodalom értői azonnal besorolták a figyelemre méltó újonnan jelentkező egyéniségek közé. Innét útja természetszerűleg vezetett az Újhold munkatársai közé. Ezek ugyan különböző jellegű és jelentőségű, javarészt fiatal írók és költők voltak, de összekötötte őket műveltségük, feltétlen humanizmusuk, a napi politikától való tartózkodásuk. Hamarosan rossz hírbe is kerültek a politikai hitvallást, pártosságot igénylő kritika értékelésében. Munkatársaik, ha hamarosan nem váltottak – legalább színre hangot, magukat zárták ki az irodalmi életből.

Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

1946-ban, közvetlen a háború után, az ún. koalíciós időkben jelent meg Pilinszky első verseskötete Trapéz és korlát címen. A kortárs kritika nem csupán felfigyelt a tehetséges költőre, hanem igen magasra is értékelte: Pilinszky mindössze 26 éves, amikor az utolsók között, 1947-ben megkapja a Baumgarten-dtjat. 1948 után eltűnik irodalmunk porondjáról a Baumgarten-alapítvány, és vele tűnik el költészetünk sok- színűsége is. Pilinszky hallgatásra ítéltetett. “A csend költője” nem illett bele a megváltozott esztétikai elvárásokba, ezért kellett tizenhárom évig várnia második kötetének, az 1959- es Harmadnapon-nak a megjelenésére. Ez a tizenhárom év elmélyítette Pilinszky költészetében a magányosság, a félelem, a szorongás, a való, a létező világ kilátástalanságának érzetét. A háború, a tudatos pusztítás, a koncentrációs táborok sötét világa, amely Pilinszky költészetének eddig is háttere, “élménye”, és egyben örök figyelmeztetője volt, általánossá válik, és végső jellemzővé. “Auschwitz után nem lehet verset írni” – mondja Adorno. 1946-ban Pilinszky még megpróbálta. Nem mintha nem érezte volna mindenkinél erősebben a tétel igazságát, hanem mert hitt. Bizalma egy, a háború következményeit levonó emberiségben talán épp az ötvenes évek kiszorítottságában rendülhetett meg. Hite az emberben mégis megmaradt. A hallgatás költője hitt az intő szó erejében. Talán ilyen és ehhez hasonló okok játszottak szerepet abban, hogy a Trapéz és korlát utáni időszakban új versszerkezetek jelennek meg a költői életműben, a négysorosok. Az Agonia Christiana, A harmadik, a Hideg szél, az Ama kései, a Négysoros tartozik ide. Fülöp László. gyökverseknek nevezi ezt a sajátos műformát, és megállapítja, hogy azok “a lírai kifejezés lehetőségeit végletesen redukálják; a közlendő élmény, a köz- vetíteni kívánt szemlélet esszenciáját formálják meg, együtemű szerkezetbe zárva a költői tartalmat”. Valóban: az ilyen jellegű versek az elhallgatásra, a kihagyásra, a sejtetésre legalább annyit építenek, mint magára a szövegre. Ugyanakkor a tartalmi, formai zártság, a mű egész, a vers ezeknél az alkotásoknál nem valósulhat meg másképp, csak ha minden egyes szó hangsúlyos szerepet kap, ha semmiféle felesleg és “körítés” nem hígítja a művet, és ha a mondandó erőteljes, végletekig vitt. “Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet” Így szól a Négysoros. Rögtön, első olvasásra feltűnik, hogy a cím a mű szempontjából közömbös, semmitmondó. Egyszerű műfajmeghatározás, “gyökvers” – mondaná Fülöp László. Ha azonban alaposabban elgondolkozunk a mű tartalmi mondanivalóján, a cím kifejezőbb lesz. Hiszen nem csupán azt mondja, amit első pillantásra látunk, hogy négy sorból áll a vers, hanem ezzel együtt azt is, hogy ez a vers csak négy sorból áll, sem többől, sem kevesebből. Nem valaminek a része, nem is részlet, nem is töredék ez a négy sor, hanem ez egy négy- soros vers Pilinszky a címmel a mű lezártságát, határozottságát, pontos kerek egész jellegét hangsúlyozza. Zárt ez az alkotás, amit az is bizonyít, hogy Négysoros a címe: nincs felesleges szó, nincs magyarázni való a versben. Pilinszky négysorosai közül a legszikárabb, legpontosabb vers: nem lehet neki címet adni. A címek általában jelölnek, értelmeznek, hangsúlyokra mutatnak rá: esetünkben ez megengedhetetlen, épp a fentiek miatt. A legközömbösebb cím a legjobb: a mű önmagáért beszél. Nem csupán a külsődleges eszközök: szerkezet, cím, forma, hanem a vers “történése” is zártságról, lezárulásról szól. “Ma ontják véremet”-mondja az utolsó sorban az egyes számú “lírai én”, a szó szoros értelmében halálos biztonsággal. Valaminek végleg vége van. A halál erőszakos és kívülről jövő: többen okozzák. Ugyanakkor eldöntött és bizonyos: az áldozat nem próbál meg lázadni ellene, nincs remény a lázadásra. Önkéntelenül is Franz Kafkának A per c. regénye jut eszembe: Josef K szinte önkéntes, mindenesetre tiltakozás nélküli részvétele saját kivégzésén, mikor nem társadalmi, de emberi értelemben vett bűnei miatt pusztulnia kell, rímel bennem a Négysoros “hősének” látszólag értelmetlen, erőszakos és szükségszerűen bekövetkező halálával. Josef K. előzékeny: minél kevesebb gondot kíván okozni hóhérainak, ezzel mintegy jelezve, hogy elfogadja, sőt, egyetért az ítélettel, etikai értelemben bűnös, nincs joga életét tovább folytatni. Innét talán egyetlen lépés eljutni Pilinszky mélyen vallásos és emberi világához. Az eredendő bűn és a halál, ez költészetének legfőbb mozgatórugója, és különösen az éppen ebben a versben. A halál egyszerre reménytelenség, a Semmi jelenléte, és Megváltás, önmagunk folyamatos és egyénre lebontott megváltása. Bűneink miatt pusztulunk, mondja Kafka és Pilinszky, halálunk szükséges és elkerülhetetlen, mégis iszonyatos és embertelen. Bűneink miatt pusztulunk, de önmagunk megváltásáért-e, ezt senki nem tudhatja. Halálunk tudomásulvétele és kilátástalansága éppen ebből fakad. A vers hangulatában egyértelműen József Attila Reménytelenül c. művének sorait idézi (“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér”), de témájában, gondolatiságában más, intellektuálisabb, filozofikusabb. Ha csupán az első sort vizsgáljuk: a szegek és a homok önmagában már jelentheti jelezheti a Megváltó keresztre feszítését és pusztulását (ez a legelterjedtebb értelmezés), a szegeket, amelyek a keresztfába ütötték a testét, és a homokot, amely elitta a vérét. Jelenthet viszont egyszerűen egy fenyegető, várakozóan ellenséges erőt, a “hős” testi épségét veszélyeztető ellenséget. A négy sorból, négy mondatból, négy képből álló, szerkezetileg két részre tagolódó versnek kétségtelenül épp ez a borzongatóan hideg, félelmetes asszociációkat keltő metaforája adja az alaphangulatát és sokféle értelmezését. Két főnév, két jelzővel, ige nélküli, időtlen, látszólag mozdulatlan kép. Csupa ellentétre épül. Hangulatilag és érzelmileg nem csupán az alvó és a jéghideg, a szegek és a homok ellentétes egymással, hanem a párok maguk is: az alvó és a homok inkább pozitív asszociációt kelt, a szegek és a jéghideg negatívat. De alvó szegek és jéghideg homok: egy-egy szó önmagában pozitív hangulati töltése ellenére (vagy éppen ezért?) ezek a szerkezetek fokozottan borzongatóak. Különösen azok, ha belegondolunk a mondat jelentésébe: szegek húzódnak meg a homokban, lát- hatatlanul, sebzésre készen. A vers értelmezői közül sokan időtlenséget és mozdulatlanságot említenek az első sor kapcsán. Úgy érzem, pontosítani kell: bár ige nincs a mondatban, igenév, folyamatos melléknévi igenév van, s ez – bár a szegekkel párban mindenképpen ‘moccanatlan’ értelmű – mégis az “ébredésre”, a “cselekvésre”, a fájdalom (egyszer bekövetkező) okozására utal. És erre utal a zárhangok hangsúlyos jelen- léte is a versben: kellemetlen, “szúrós” hangzású k és g hang öt van az első sorban, a mássalhangzók pontosan egyharmadát teszik ki. Ha megvizsgáljuk a többi mással- hangzót: a szavak és a költői kép hangulatát támasztják alá az sz, a j, a h, a d és a b hangok is, az e, é, i és később az o hangokkal való monoton váltakozásuk pedig szintén fokozzák a kép hidegségét, reménytelenségét. A mondat eleji alvó igenév ebbe a vizsgálatba nem illik bele, de fentebb elemzett értelmi-érzelmi asszociációja miatt – esetünkben inkább meghúzódó, ellenségesen várakozó, sunyin lapító jelentéssel – kapcsolódik az előzőekhez. Az első sor időtlen, biblikus, mozdulatlan, bár passzív támadásra kész, reménytelen és hideg világából a második sor hajszálnyit enyhébb atmoszférájába lépünk. Bár pontok zárják mind a négy mondatot, utalva szigorú önállóságukra, az első sor végén nyitva hagyott időmérték, a tökéletes jambikus sor utolsó, “fél” jambusának szünete továbblépésre ösztökél.
A második sorban az időtlenség, a statikusság érzése szintén megvan (az a és á hangok monotonsága is ezt sugallja: “Plakátmagányban ázó”), ugyanakkor az éjjelek már változásra, időre utal, az ázd igenév pedig mozgalmasabb, mint az alvó. Igénk még mindig nincs, az ikonszerű állókép (ha tudatunkban a változás lehetősége felvetődött is!) változatlan. A hangulat enyhülésére utal, hogy tizennégy mássalhangzóból már csak három zárhang, és hogy asszociációs mezőnkben az eső jelenik meg. Mindenképpen kellemesebb, mint az időtlen jéghideg. Felerősödik azonban az egyedüllét érzete: nem csupán a magány szó jelentése, hanem a plakát előtag gazdag asszociatív tartalma miatt is. A két dimenzióra utaló, és valamihez képszerűen tartozó (falra ragasztott) egyedüllét utalhat a nagyvárosi ember helyzetére, a kivégzésre (fal- hoz állítás), és a magányból ki nem szabadulható egyénre is. (Gondoljunk az éjszaka az utcán levő plakátokra.) A hideg biblikusságra az éjjelek-szegek jéghideg összecsengések utalnak. Egymáshoz fűzi a két sort, hogy a második rövidebb (tíz szótag), és a jambikus lejtés tökéletesen zárja a mondatot. A második és harmadik sor között éles határvonal van. Az előbbi időtlensége, általánossága szemben áll az utóbbi konkrétságával, időhöz, helyhez kötődésével, és növeszti az előbbit biblikussá, kozmikussá, örökérvényűvé. Éles cezúrát jelent a hirtelen ritmikai váltás is. A második sor, bár szerkezeti zárása tökéletes, éppen nehezen érthetősége és hangulata következtében halvány kérdéseket vet föl az olvasóban, így bizonytalanul, de továbblépésre késztet.
A harmadik sor ritmikailag újat hoz: a jambikus sorokat hirtelen egy trocheusi nyitás kérdőjelezi meg. A trocheust egy chorijambus követi, és csak ezután térhetünk vissza a megszokott, nyugodt jambusokhoz. A váltás billenést eredményez. A vers mozgalmassá válik. Az égve ellentéte az éjjelnek (hangulatilag), ráadásul újabb; a korábbiaknál sokkal mozgalmasabb igenév, amelyet egy ige követ! Az első ige a versben! A villany fokozza az ellentétet az első két sorral. Egyetlen pillanatra a remény, a bizakodás, már-már öröm jelenik meg a versben, a ritmikai váltást ez magyarázza. Ám ahogy kezd világosodni bennünk a harmadik mondat értelme, úgy térünk vissza a nyugalmas, kissé pattogó, egyhangú jambusokhoz. A folyosó kiúttalan sötétségbe vezet, a kép hirtelen távozásra utal, vagy ami rosszabb – ha elfogadjuk az önmegszólítás lehetőségét -, a “lírai én” tehetetlenségére, teljes perspektívátlanságára. A végeredmény ugyanaz. A felvillanó reményre jön a gyors leütés, amit ismét egy fél jambus hív ki: a minden eddiginél rövidebb, hét szótagú (a harmadik tizenegy!) jambikus sor az elkerülhetetlenségről tudósít, és zár le mindent végérvényesen.
Az utolsó két sor sorvégi tárgyragjai, a véremet-éjjelek (szegek jéghideg rímpár csupán felerősíti a kiszolgáltatottság, szorongás, magány és pusztulás érzését. Gyökvers, vettük át Fülöp László terminusát. Olyan költemény, melynek minden szava, jele hangsúlyos szerepet kap. Olyan költemény, melyben fokozottabban van szükség sűrítésre, többrétegű komplex költői képek létrehozására. Az alvó szegek ki- fejezés éppen a megszemélyesítés miatt kapja “sebezni szándékozó” jelentését, gondolati szinten ugyanakkor “megbúvó hátulról gyilkolás” jelentésű metafora. A második sor metaforája és logikai inverziója előkészíti a harmadik sor látszólagos egyértelműségét, és növeszti azt a magány, az elhagyatottság szimbólumává. De szimbólummá lesz mind a négy sor külön-külön is, így például az utolsó a krisztusi pusztulás szimbóluma. A Négysoros komplex, totális egész, sokrétűsége folytán többféleképpen értelmezhető. Az én tudatomban ez a vers egyetlen szimbólummá növekedett: az elmagányosodott, elembertelenedett, erőszakos halál – mint az egyénre lebontott megváltás – szimbólumává.
Dokumentumerejű bizonyítékok a dátumok: a Trapéz és korlát 1946-ban jelent meg. Következő kötete, a verses meséket tartalmazó Aranymadár csak 1957-ben, több mint tíz év után láthat napvilágot. És e hosszú idő alatt írt verseinek gyűjteménye, a Harmadnapon csak 1959-ben. 1948-ban még ösztöndíjjal néhány hónapot élhetett, nézelődhetett Olaszországban és Svájcban, de mire 1949-ben hazaérkezett, az ő és a hozzá hasonlók előtt a folyóiratok is bezárultak. Könyvkiadói korrektorként keresett annyit, amennyit ez a sanyarú munka hozhatott neki. Azután a nagy várakozás enyhületében, 1956-ban végre lektor lehetett a Magvető Kiadó kitűnő szerkesztőgárdájában, majd 1957-től mindhaláláig az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt, igen jó munkaerő a szerkesztőségi munkában, kritikusként és publicistaként is, az irodalmi rovat nélkülözhetetlen szakembereként is.
A hátralévő több mint két évtized felgyorsította költői termelékenységét. A művészi egyéniség, a világkép és a mondanivaló semmit sem változott. Kitágult azonban a műfajok köre, elmélyült a szemlélet kifejtése. Szemléletesebbé vált az a sajátos egység, amely a lelkifurdalásos komorságot egybeötvözte a megváltás, az Istenben feltétlen bízás metafizikai optimizmusával. Pilinszky lírája ritka példa a pesszimizmusba nem torkolló szomorúságra, a haláltudatra, amelyben nincsen halálfélelem. Vallásossága azonban nem társadalmi önelhelyezés. Tulajdonképpen Szent Ágoston Istennel való bizalmas magánbeszélgetéseire emlékeztetnek Pilinszky vallomásai. Az olvasó néha úgy érzi, nem is őrá tartoznak, amit a költő lelkének mozzanatairól Istennek elmond. Isten válasza nyilván úgy fog eljutni a költő lelkéhez, hogy abból kirekeszti az olvasót, mint fölösleges külső hallgatózót.
A Harmadnapon egydallamú, de többszólamú lírája után kitágulnak a műfajok lehetőségei. Filmnovella, dráma jellegű oratórium, líra és filozófia közé sorolható kisebb-nagyobb prózai írások következnek. Eközben a versek formai jellege módosul. A viszonylag hosszú, néha egészen hosszú költemények helyett egyre gyakoribb az epigrammaszerű, egy-egy ötletet megfogalmazó rövid vers. Már az összegyűjtött költemények kötetében, a Nagyvárosi ikonokban is számos kis terjedelmű, nagyon csiszolt gondolatékkővel találkozunk 1970-ben, de azután 1972-ben a Szálkák szinte teljes egészében ilyesféléknek az áradata. Ha ezeknek az igen rövid költeményeknek csak a címeit számoljuk össze, e két év alatt (1970 – 1972) több verset írt, mint egész előtte és utána éveiben összesen. Holott a következő, a végső évtized is gazdagnak mondható. Korábban is írt verses meséket, de 1974-re egy egész kötet gyűlik össze belőlük A nap születése címen. Majd következnek a drámák. Alkata szerint nem drámaíró, a mozgalmas cselekmény és az ellentétes törekvések eleven párbeszédben megnyilvánuló összeütközése idegen lírai és elmélkedő alkatától. De a katharzis, a lélek megtisztító feszültsége, a tragikus bűn szembesülése a magát felelősnek felismerő emberrel – ez Pilinszky-téma. A már drámaszerű, oratórium formájú Requiem után még négy lírai-tragikus drámát ír. Ezek felettébb alkalmatlanok lennének színpadi bemutatásra, de olvasmánynak vagy jól előkészített oratóriumszerű előadásnak lélekmegragadók. Végkifejlet címmel jelentek meg 1974-ben (néhány vers kíséretében).
Ezután élete végső éveiben egymás után láttak napvilágot verses és olykor elmélkedő prózai kötetei. A hetvenes évek második felében már kifejezetten népszerű és széles körökben tisztelt költő volt. Sovány, örökké sápadt, éles arcélű tekintete, szájában vagy ujjai közt örök cigarettájával ismert kép volt az írói világban. És akik személyesen ismerték, szerették szelíd hangját, szomorkás mosolyát, okos mindentmegértését. Az önvád örökké benne élt, de másokat csak szeretni tudott. Halála óta néhány posztumusz könyve jelent meg: cikkek, tanulmányok, prózai elbeszélések, színművek is. Talán még újabb régiek is következnek. De az életmű együtt van: egy magas színvonalú, tiszta lélek összes művei.


(forrás: László Zoltán, literatura.hu)

(fotó: Balla Demeter)

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top