Connect with us

Hózsa Éva: Az elmozdítható örök

„Aki hat, van: húzódnánk árnyékába:”
(Tóth Krisztina: Árnyékszonett)

Az örök elmozdíthatóság a teremtődő olvasói történet jellemzője. A Petri-én történetébe beleépült „kabbalisztikus”1 örök ugyanis szoborszerű, alig kilengő, toporgó, ismételt mozgástöredékeket tartalmazó, a méretlen idővel összefüggő kategória, amelyet egy feltételezett Petri-szótár valahogy így definiálna: Olyan időköz, amelynek van eleje és vége. Ismétlődő, unalmas „időzés”. Ellenszerep. Mizantrópizmus. A profanizálás szakrális státusba helyezése. A szólózó én (ipse?) beszédmódja, modalitása, metanarratív, provokatív stratégiája. Tévedhetőség. Koptathatóság (hiszen az európai líra is kopik).

2
Az olvasói narratívában azonban ez a „vándorszó” elmozdulhat, mindig új nevet kaphat, holott Petrinél például a körtehulla mindig körtehulla marad.
Petri-történetnek nevezhető az, amiről most szó esik, és mint minden konvencionális történetben, a narrált ebben az esetben is fontos. Az örök végérvényesen áthelyeződik az olvasói történetbe, a „ráolvasás” történetébe, valahogy úgy, ahogy ez Örörkmoliére-rel történt a Petri-olvasatban.

Az „eszélyes” költő odaértett olvasója számára teljesen természetes az „örök” aurájának vizsgálata, hiszen ennek jelenvalóságát mind a recepció, mind az önrecepció bizonyítja. A Megvilágosul című vers szövegének kiáltott-suttogott „Örök vagy” megnyilatkozása (!), az Örökhétfő vagy Forgách András Örökpetrije3 csupán három jelentős mozzanat a sok közül.
A versért vívott küzdelem4 időköze befejeződött, ám az „olvasni mindig lehet” aspektusából többé nem a küzdelem vagy az úr-szolga viszony a nagy kérdés, hanem az „örök” új neve, illetve a vele kapcsolatos diskurzus áthelyezése.

A túllét állapotrajza és nézőpontja az eddigi recepcióban is kiemelt helyet kapott (Keresztury Tibor, Forgách András, Bányai János), noha az ironikus önrecepció a „túl soha” hiányában a verkli-lét tehetetlenségét, a föl-le (Önarckép 1990), valamint a -tól és -ig-től -ig (A fiatal Beckett) beidegződött, vergődő túllépés-képtelenségét hangsúlyozta.

Martin Walser szerepként definiálja a múltat, és a jelen produktumának tekinti (Vergangenheit als Gegenwart, A múlt mint jelen5. Szerinte ugyanis kevés ily mértékben szerepjellegű kategóriát mutatott fel az emberi tudat és magatartás, mint éppen a múltat, önnön múltját. Petri György továbblép, a múltat önmagának nevezi, vagyis örökké jelenvalónak. Az örök tartama viszont addig tart, amíg én lehet az én. Története csak az énnek lehet. Így fonódik össze az örök és az a történet, amely valamiféle Petri-műfajnak (is) tekinthető. (Az önmegszólításnak csak múltja van).

6
A líra kimondatlan történet, az epika a kimondhatóság kalandja, ennélfogva másfajta olvasást feltételez.7 A beszéd- és olvasatváltás szándéka nyilvánul meg Petri versvilágában, amikor – architextuális vonatkozásra utaló – Novella, Történet vagy Történet és elmélkedés című versekre bukkan az olvasó. A szerepcsere tehát tudatos, Petri kritériumai szerint a narratív versnek egyébként is szólnia kell valamiről, az élettörténet olvasói narratíva, amelyben a szemiózis kérdése vetődik fel, hiszen a szétszórt élettörténet összehordatik, majd pedig megvilágítja életünket. A Történet és a Történet és elmélkedés metapozíciót elfoglaló narratív énje kizökken a lírai műnemből, noha főként az első szövegben a dalbetétek a kétfajta beszédmód határára és eltérésére láttatnak rá. Stanley Cavell Shakespeare-hősökre alkalmazott „szkeptikus fanatikus” fogalma az én nézőpontját jelölheti, az állandó kívülállást. A lírai én (a lírán belül) még a Lírán túlra is lép.

8 A történet típusú versekhez egy jellegzetes minőség kapcsolódik, ez pedig a börleszk. A börleszk (csak így, angolosan) az élettörténetet vizsgáló lefokozó attitűd, amely ugyancsak a másik két műnemhez kapcsolódik. Bergson mutatott rá az ismétlődő cselekvések komikus hatására. Keresztury Tibor állapítja meg Petri humoráról: „Az a végérvényesség erejével ható, kijelentéses beszédmód, mely egyre kisebb teret enged a megszólalás elégikus, oldottabb alkalmainak, végtelenül távol áll a retorikusság mindennemű válfajától. Elsősorban a versek nagyfokú személyességének, intenzív érzelmi fedezetének és humorának köszönhetően. A jókedvtől távol eső, szarkasztikus humor ez, szerepe a tébolyult nyugalom létállapotának fanyar-keserű ellensúlyozása, elviselhetővé tétele.”

9
Petri politikai versei valóban felmutatják a kontrasztot (például A tábornokhoz, Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére stb.), viszont az említett börleszk esetében nincs igazi kontraszt, csak ismétlődés. A történet-versek önvizsgáló narrátora, aki kimondhatatlan és kimondható, külső és belső között közvetít, a szétszórt megtörténést a szituációhoz illő látvánnyal mondja ki, szabályos, „kánoni” börleszkkel, amely a bohóc- és marionett-léttel foglalkozó versekhez hasonlóan a szabadság kérdéséhez köthető. A börleszk látvány az élettörténet, a „mókás életke” nézőpontja, inkább a történethez illő hasonmás, mint a lírához kapcsolódó metafora. Az evidenciahiányos világban (Heidegger szavát kölcsönözve) „hátborzongatóan” közelít az evidenciához ez a mozgalmas, mégis lassított, sőt leálló vízió, amely a travesztia és a film beszédmódját idézi, a jégolvadás halmozott pusztulásának képe vagy a menekülés láttatása legfeljebb a kimondhatatlant ellensúlyozza. Nem kelt komikus hatást, ezért kell megnevezni/elnevezni: börleszk. A konkrét várostérhez és folyóhoz kapcsolódik, vagyis a Petri-élettörténetet összehordó térhez. A börleszk, amely az utánzás utánzása, természetesen más Petri-szövegekben szintén megjelenik, főként a hasonló „szöveggiliszták”-ban, például a Bibó temetésében a túlélők színpadias ocsmánysága, a jelenlevők felvonultatása töredékeiben emlékeztet erre a hatásra is, viszont a kiélezett kontraszt komikus eredményt hoz. Petri-én nem is nevezi börleszknek. Az Amíg lehet kötet versei közül furcsamód a Portrészerű hozható a történetversekkel leginkább összefüggésbe, mert ez a szöveg rejtett, lefokozott, tárgyiasult élettörténet-törmelék, végzetesen törmelék, amely penészes vízióival a börleszk és groteszk múlékonyságát végleg jelenvalóvá avatja. A lírai én ironikus közvetítő én és én között. Látszólag éppen az egyénítés marad ki, hiszen az önazonosság kételye merül fel, ezért áll fenn az evidenciahiány, amelyre a cím utal: Portrészerű (mint: halálszerű). Az értelmezés kulcsa megint a metanarratív nézőpontban rejlik. A lassítás módszere, valamint a portréírásra jellemző kubista töredezettség, amellyel Barthes foglalkozott, ebben a portréformálásban is megfigyelhető, de némi parodisztikus beütéssel, valamint az objektív líra architextuális vonatkozásaival.

A Történet szövegében kapott helyet az (adys) örök Petri-kérdés:
„És különben is: szabad-e
a mindennapi életet
nem-mindennapi szemmel nézni?”
A költő-szerepből való „kiszólással”

10, az írhatóság szabadságának ezzel a vetületével sokat foglalkozott a recepció, de nem véletlenül került be az idézett kérdés éppen a lírai horizontot kitágító Történet című szövegbe. Az ironikus én ambivalenciája a választ magában rejtő kérdés irányával függ össze. A kockázatot örökké vállaló Petri-én fordított szempontú kérdést tesz fel, amikor a nyelvi magatartás kételyei felmerülnek. Nem a Földényi F. László által említett „kozmikus cenzúra”, hanem a „kozmikus én” válik irányadóvá

1

1. A „Történet” pedig ott ér véget, ahol a Regény kezdődhetne.
A nézőpontok szakadása/szakadéka a metaforákéhoz hasonló, ezt Schein Gábor kutatta a hatvanas évek magyar lírájában 1

2. Petri György utolsó kötetében azonban megfigyelhető némi közelítés, a metaforaszakadás áthidalása.
Michel Faucault (Blanchot nyomán megfogalmazott) definíciója ide kívánkozik: „Irodalmi tér az, amelyet prédaként tűzbe kell vetnünk (…) Az irodalmi művek úgy keletkeznek, mint valami, amit már tűz emésztett.” 13 Faucault tűzfészek-metaforája az örök veszélyeztetettség és a túlélhetőség lehetőségét veti fel, de természetesen a szenvedély tüze az örök dilemma. Petri az oppozícióként képződhető dermedt jég- vagy hó-állapotot is felveti, főként ha a Metaforák helyzetünkre nézőpontjából gondolkodik az olvasó. Hasonló befogadói tapasztalat fűződik az Ábránd végletes szeretet- és pokol-elutasító gesztusához, amely a mitikus horizont felőli értelmezést teszi lehetővé, ám a mitikus emlékezet parodisztikus értelmezése szintén bekerül az olvasói mozgástérbe. A végletek Petrinél az elutasító attitűdben tartoznak össze, viszont az Amíg lehet kötet záró verse (habár éppen reggelvers!) a költői én által tekinti a polarizáltat közelíthetőnek. Összekapcsolja az izzó és a dermedt elszakadókat, erre egy hasonlattal mutat rá a szöveg zárlata: „mint izzó jégdarab / delel a téli Nap.” Az if-szintézis megtöri az örök attitűdjét. A Történet valahol itt befejeződhet…

Ha az olvasói történet az „örök” nyomán halad tovább, az örök és a mindörök relációja szintén előtérbe kerül. 1956 állandósultsága és a szerelem mint létprobléma fokozottan örök. A szerelmi költészet nehézségeit (külön vers szól erről) a Történethez hasonlóan a kimondható és kimond(hat)atlan metapozíciója adja, felmerül a barthes-i (jelek ellenében ható) „szeretlek” kiejtésének kérdése, valamint a tekintetek metakommunikációja 14, amely a halál (a lét, a minden) szintjére kerül a tekintetek hierarchiájában:

„Ezért hogy csak a
szerelmesek mernek egymásra nézni,
kinek – többet vagy kevesebbet-e? –
a halál mindenképpen mást jelent,
mivel érzésük ismerős vele.
Feltűnt már? Legrégibb barátok is,
Véletlenül egymás szemébe néztek,
zavartan fordítják fejüket el.
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.
Néma – mint a feltárult rejtelem.
Mint a megdöbbenés. A rémület.
Mert egyszerre tárul fel benne minden.”
(A szerelmi költészet nehézségeiről)

A szemek találkozása kozmikus, patetikus találkozás, csend-kommunikáció. Petri látószögéből: kizökkenés, a hagyományos Örök (a romantika öröksége?!) szólítja meg. Ha tehát a költői én nem artikulálja a „szeretlek”-et, akkor más bizonyítékokra kell koncentrálnia. A szerelem ilyenkor ábrázolódik (Roland Barthes), az egyént a szerelmi jelek „reaktív instanciája” irányítja, eltávolodik a nyelvi jelek világától. A szem nem beszél, ám a vágyott, szimultán „minden” rejlik benne; ez az a pillanat, amikor a költői én a nyelv határán mozog, és nem vállalja a kimondott szó felelősségét. Hiányzik a háló, a kapaszkodó, marionett-kötél sincs, egészen másfajta, a túliba átívelő kötelék ez. Ebben a versvilágban a kizökkenések által megteremtődik a „mindörök”. Nem a feltámadással kapcsolatos (Petri-én nem lát, csak földalatti, férges perspektívát, a szerelmes feltámadása ugyancsak hasztalan), hanem a kizökkenés felismerésével, és ebbe a sorba a szerelmi történetek ismételhetősége is beletartozik. A „lost forever” tudomásulvétele megszakítja a folytonosságot, de kezdődhet egy új „tett”. Az Októberi capriccio a Mindörök verse, a tíz napra kizökkent mindörök időé. Az egyén azonban nem ennek helyretolására született.

A versszervező poént a toposzok, a slágerszövegbe illő, dúdolható közhelyek adják. A notáció szempontjából éppen az angol nyelvű klisék tűnnek fel. A líra mint instrumentum a politikusok narratívájával való ironikus összevetésben nevezhető meg. A mindörök valamiféle személyes határhoz, határeltolódáshoz, határhelyzethez kötődik, amely nyelvi határ is, amolyan Petri-féle Amen. A határ után valami folytatható. Minden, ami logikailag örökkévaló, éppen a racionális énben vet fel kételyeket.

A „mindörök” Petri esetében „magánjellegű” kategória, amely a kizökkenés felfedezésével, az ezt megelőző és követő öninterpretáció különbségeivel függ össze, de mégis a kontinuummal és a hagyomány atmoszférájával. A lírai én kimondja azt, ami ilyenkor lezárult és megváltozott. Petri-én szempontjából a kizökkenés az időhöz kapcsolódó önkizökkenéseként értelmezhető. Az egyén zökkenhet ki végérvényesen, mindörökre az időből. A Kizökkent idő (Előhang egy folytatásos versregényhez) című szöveg zárlata így hangzik:

„A kizökkent időre, amiről pedig irandó lettem volna,
már nem is maradt idő. Kifutottam az időből.
Úgy belebonyolódtam a barátságunkba. Eképp hát mégiscsak
esett szó, sőt, másról sem esett, mint az időről.
Az időről, amelyből kizökkentünk
végérvényesen és mindörökre.

Az örök-mindörök kilengéshez az egyszerűség esztétikája társul (ha ez esztétikaként nevezhető meg); valahogy úgy, mint Paul Valéry hőse (Eupalinosz vagy az építész), az egyszerűség komplexitását és titokzatosságát kutathatja az olvasó.
Az utolsó Petri-versekben a lírai én, aki örökké a változásokban kételkedett, a részletek apró mozdíthatóságát tanulmányozza, az önismereti narráció itt fokozottabban működtethető. A mozdulatlanság státusa változik, hiszen az én az utolsó kizökkenést nem éli túl.

A szkeptikus, fanatikus beteg a Kosztolányi-féle „Jobb volna élni” variánsaival és az Úrral „bíbelődik”, Görgey bűnét, a fegyverletételt pedig a legfőbb értékké emeli. Camus szövege továbbíródik: itt a reggel a bánatos fegyverszünet.

A megszakítással összefüggő idézetek mellett a verbális anyag fogyatkozásának vizuális jelei ugyancsak megnyilvánulnak. Petri pályáján korábban is jelen voltak a fogyatkozó vizuális figurák, a redukció sajátos megnyilvánulásai, most azonban valamiképpen átértékelődik az anyagfogyatkozás. Poétikai szempontból különösen értékesek az archetipikussal vitába szálló vizuális leépítések, amelyek többnyire az architextualitást értékelik át. A gyógyító formula halálformulává változik (ahogy az életrajz is halálrajzzá), ellenmágikus lehetőséget képvisel. A „kabbalisztikus” szövegek parodisztikus jellege szintén említést érdemel. A szemlélet, a felvetődő ontológiai kérdés Mándy Iván zeneeltűnés-mozzanatával hasonlítható össze, különösen ha a két szerző intermediális szempontjait is értelmezi a befogadó. A Chopinről című tízsoros öninterpretáló vers a mindent bontja le (már nem hordatik össze, ami szétszóratott), a középre és befejezettségbe helyezett Kosztolányi-parafrázis („De jó lett volna élni…”) akár szimmetriát eredményezhetne, de a sor az írásjelek folytán megnyílik, és ezután Örkény Zászló című szövegéhez hasonlóan a groteszk leépítés következik. Az utolsó valcer vagy menüett toposza láthatóvá válik. Petri az archetípust és -tipikust sem tartja minden időben beilleszthetőként számon, mint például Szentkuthy. A vezér archetípusa némiképp kötődik a hagyományhoz: az örök hatalomban hisz, ezért válik nevetségessé. Talán a nagyapa szituációhoz köthető magatartása tölt be más szerepet a régebbi szövegekben, de az ironikus nézőpont ezt is megkérdőjelezi.

Az obszcén az utolsó szövegekben a test megfigyelésével kapcsolatos, a szerelmi obszcenitást ezek a részletek kompenzálják. Az obszcén áthelyezése lefokozó attitűdöt mutat, Petri-én nem csatlakozik a Kosztolányi-nagysághoz, de megszólítja őt a betegségversek hagyománya. Bekövetkezik az az átváltozás, amelyre Barthes a szerelem tekintetében hivatkozik: az obszcén egybeesik a megerősítéssel, az Amennel, a nyelv határával. A kimondott obszcén viszont már nem lehet annak végső foka, hanem legalább az „alakzat villogásán keresztül” visszakerül a társadalom vérkeringésébe 15. Petri-én élni akar, ez pedig az ő esetében is megbocsátható.

Adam Zagajewski, aki a száműzött sorsát személyesen is megismerte, mint Petri György a politikai villanásokat, nem tartja definiálhatónak a költészetet. Erről így vélekedik: „Csábító dolog lenne a költészetet köztes mozgásában szemlélni, mint a legfontosabb vehikulumok egyikét, amely tettre serkent, és arra, hogy megértsük, a szenvedély megelőzi az iróniát. A szenvedély a világ izzó éneke, amelyre saját fogyatékos dalunkkal felelünk.”

16
Petri az örök aspektusából, fölényes attitűdjével szemlélte ezt a szenvedélymozgást. A tévedhetőség, a rilkei kitartás sugalló parancstudatával folytonosan harcolt a versért, tette ezt az örök bűntudat létjogosultságának elismerésével. Az ironikus én az olvasó gyarló játékát szkeptikusan fogadta, az „I am here. You are there.” 17 szokványos gesztusával számolt az olvasatok mindenkori meglétével. Az abba nem maradóval. Még végső kizökkenésében is provokatív szózatot intézett a mindörök olvasóhoz, aki túléli és befogadja ezt a végleg kizökkent Történetet. Petri-én meggyőződése, hogy az olvasó az elmozdításra, nem pedig a helyretolásra született.

Hivatkozások
1 Zsélyi Ferenc az epikus olvasat kifejezésnél találóbbnak tartja a ráolvasást. (A másik szöveg, 65.)
2 A Mizantróp énekeiből utolsó két sora idézhető:
„Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem, úgy is jó, csak hagyjanak végre már békén!”
3 Jelenkor, 2000. március, 305-321.
4 Bányai János az Amíg lehet verseit a versért való küzdelem dokumentumainak tekinti (“Amíg lehet”. Petri György új versei. In: Mit viszünk magunkkal? 177.).
5 Neue deutsche Literatur, 1998. január-február, 7.
6 Bányai János Pilinszky nézőpontjával vetette össze („Talán nem is lesz”. In: Talán így. 116-117.)
7 Petri György mondta Forgách Andrásnak 1992-ben: „Én alapvető életproblémaként élem át, hogy az ember saját belső adottságai miatt képtelen észrevenni a nyilvánvaló igazságot. A Mizantróp is, a Tartuffe is, mondhatni a tévedések tragédiája. A pátosz rejtekutakon lopakodik.” (Beszélgetések Petri Györggyel. 113.) A szerző a kanonizálhatóság veszélyét tagadta Kisbali Lászlónak adott interjújában. (Uo. 82.)
8 Helikon, 1998. 4. 477.
9 I. m. Szövegkijáratok. 27.
10 Bányai János „közbeszólás”-nak értelmezi.
11 Földényi szerint az egyén legkésőbb az elmúlás pillanataiban mégiscsak részesül a kockázat szabad és lázító élményében. (A túlsó parton. 195.)
12 Schein Gábor: A metafora esetei. Poétikai változások a 60-as évek magyar költészetében. Alföld, 2000. 6. 54.
13 T. Schimizu, H. Watanabe: Gespräch mit Michel Foucault, Sinn und Form, 1998. szeptember-október, 667-668.
14 Beszédtöredékek a szerelemről. 186-187.
15 Uo. 215.
16 Adam Zagajewski: Verteidigung der Leidenschaft. Sinn und Form. 2000. szeptember-október, 621.
17 Utalás a Valahol megvan egyik versére.
Irodalom
Alföldy Jenő: A látható történet avagy fejlődés-e a költészet históriája? Orpheus 20., 1997 ősz, 149-160.
Bányai János: „Talán nem is lesz”. Petri György: Valami ismeretlen. In: Talán így. Könyv és kritika III. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1995, 113-122.
Bányai János: „Amíg lehet”. Petri György új versei. In: Mit viszünk magunkkal? Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2000, 176-179.
Bányai János: „Kezdhetek folytatódni” (Petri György 1943-2000). Magyar Szó, 2000. július 22., 7. (Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003, 176-179.)
Barthes, Roland: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz, Budapest, 1997
Beszélgetések Petri Györggyel, Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1994
Bókay Antal: A történet peremén – Posztmodern narratív stratégiák József Attila Szabad ötletek jegyzéke című művében. In: Szintézis nélküli évek. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1993
Böhm Gábor: Irodalom, filozófia, nyelv(használat). In: Irodalom, nyelv, kultúra. Sensus. Jelenkor, Pécs, 1998, 33-63.
Cavell, Stanley: A tudás megtagadása Shakespeare hat darabjában, Komáromy Zs. ford. Helikon, 1998, 4. 462-477.
Derrida, Jacques: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában. Gyímesi Tímea ford. Helikon, 1994, 1-2. 21-35.
Farkas Zsolt: Kukorelly Endre. Kalligram, Pozsony, 1996
Fogarassy Miklós: Kelet-európai költő versei 1968-70-ből. Petri György költészete. Híd, 1971, 10. 10500-1063.
Forgách András: Örökpetri. Jelenkor, 2000. március, 305-321.
Földényi F. László: A túlsó parton. Esszék 1984-1989. Jelenkor, Pécs, 19900
Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram, Pozsony, 1998
Keresztury Tibor: Csömör és poézis. In: uő. – Mészáros Sándor: Szövegkijáratok. Dialógus, Budapest, 1992, 7-29.
Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Budapest, 1993
Lengyel Balázs: Visszatérés. Jelenkor, Pécs, 1990
Marno János: A vers akarata. Békéscsaba, Tevan, 1991
Mészöly Dezső: Moliére-napló. In: Moliére műhelyében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 97-148.
Schein Gábor: A metafora esetei (Poétikai változások a 60-as évek magyar költészetében). Alföld, 2000. 6. 52-77.
Schimizu T., Watanabe M. : Gespräch mit Michel Foucault. Sinn und Form, 1998, 5. 649-672.
Schmitz, Hermann: Ironie und Pathos im nachromantischen Zeitalter. Sinn und Form, 1999, 6. 862-880.
Radnóti Sándor: Valami az első szamizdat verseskötetről. Petri György: Örökhétfő. In: Recrudescunt vulnera. Cserépfalvi, Budapest, 1991, 304-313.
Radnóti Sándor: Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan. In: Recrudescunt vulnera. Cserépfalvi, Budapest, 1991, 314-333.
Riffaterre, Michael: Compulsory reader response: the intertextual drive. In: Intertextuality. Ed. By M.
Worton and J. Still. Manchester University Press, Manchester and New York, 1995, 56-77.
Tarján Tamás: Fiatal magyar költők 1969-1978. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980 Walser, Martin: Vergangenheit als Gegenwart. Neue deutsche Literatur, 1998 január-február, 6-7.
Zagajewski, Adam: Verteidigung der Leidenschaft. Sinn und Form, 2000, 5. 613-625.
Zsélyi Ferenc: A másik szöveg. JATEPress,Szeged, 1994

Forrás:
http://www.zetna.org/zek/konyvek/116/hozsa25.html

 

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top