Connect with us

Az önutálat mint szervi probléma és hajtóerő

Petri György üstökösként tűnt fel, hogy aztán költőként többször évekre elhallgasson. A szilenciumokat nem csak az aczéli kultúrpolitika vagy zűrös magánélete kényszerítették rá, hanem „realista felismerések” is. Ugyanazok, amelyekből máskor meg alkotókedve táplálkozott.

Nyilván kevesebben vannak, mint akiknek egy-egy élethelyzet vagy figura kapcsán találó Rejtő-passzusok vagy Cseh Tamás/Bereményi Géza-sorok jutnak eszükbe. De azért vannak éppen elegen a magyar ugaron, akiknek Petri György (1943-2000) strófái jelentenek aha-élményt, referenciát, kínálják az összekacsintás cinkos örömét. Mindegyiküknek megvan a saját Petrijük, akár egyszerre több. Az élvhajhász, a szétesett, a szikrázóan okos, a halálosan beteg, a cinikus egzisztencialista, a hetyke libertinus, a demokratikus ellenzék Petőfije, a trágárságig nyers, a szerelmes, az örök ellenzéki, a krónikás, a szofista, a vátesz, a bárd, az igric meg egyebek.

Petri élete jól van dokumentálva. Barátai, rajongói, értő ismerői máig sokat tesznek azért, hogy jelentőségének megfelelő helyet kapjon az irodalmi kánonban. Csak a legfontosabbakat említem. A Magvető által kiadott, Réz Pál, Lakatos András és Várady Szabolcs szerkesztette négykötetes Petri György munkái pompás gyűjteménye a szerteágazó életműnek, Keresztury Tibor 1998-as monográfiája és a Lakatos András által összeállított emlékkönyv pedig poétikája értelmezéséhez nyújt kapaszkodókat.

Petri már a nyolcvanas években legendának számított. Ez nyilván nem volt ellenére, noha a mániás legendaépítők szorgalma hiányzott belőle. Nem utasította vissza az érdeklődést, szívesen beszélgetett másokkal, olykor súlycsoportja alatti interjúkészítőkkel is. Összegyűjtött írásainak szerkesztői nem túloztak, amikor versei, fordításai, naplói, töredékei mellett az interjúkat is beemelték a gyűjteménybe, és egyenesen önálló kötetet kaptak. A különféle beszélgetések valóban szerves részét képezik az életműnek, önmagukban is megállnak, emellett nagyban segítenek megérteni a költő Petrit – mert hát mégiscsak az volt ő leginkább.

Ezekben Petri ritkán folytatott dialógust, a kérdezői olykor rajongó untermanok voltak, a kérdések pedig trambulinok, amelyekről az interjúalany elrugaszkodhatott, ha úgy tartotta kedve. Azért akadt kivétel. Kisbali Lászlóban és Mink Andrásban például valódi szellemi partnerekre talált a magyar politikai költészet klasszikus verseinek boncolgatása során. Domokos Mátyás pedig nem engedte csapongani, ő a többieknél jóval célratörőbben kérdezett, mert a költői mesterség izgatta leginkább.
Pap Mária, élete utolsó évtizedében Petri társa 1989 januárja és augusztusa között 19 ülésben életútinterjút készített a költővel. A szeptemberi Holmiban közölt április 13-án készült. Az interjúer nem teng túl, lényegében két témára összpontosít, Petri költői indulására és világnézetére. A kérdező szelíden terelgeti az emlékezőt, aki fontosnak érzi, hogy a nem-kérdés kérdésekre tartalmas válaszokat adjon.

Az indulásnak, az önálló hang megtalálásának tanulságos történetéből a legérdekesebb talán Vas Istvánnal való többszörösen terhelt kapcsolatának boncolgatása. A pályakezdő költő a hatvanas évek végén képtelen volt elfogadni az idősebb pályatárs véleményét arról, hogy Petriéknek azért jobb, mint nekik volt. És a generációs ingerültség húsz év után sem múlt el: „sokadmagammal éreztem azt, hogy hagyják már abba az idősebbek, hogy mi volt a háború alatt meg közvetlenül a háború után”. Miközben másutt leleplezi a szofisztikát – ügyes, de hamis húzásnak találja, hogy Wittgenstein azzal lépne túl a halál sötét problémáján, hogy az voltaképpen nem eseménye az életnek – Petri maga is így jár el, amikor azt mondja, „aki nem élte át a háborút, annak önmagában nem lehet egy pozitív élmény a háború hiánya. Az ember nem szokott örülni annak, hogy most se törte ki a lábát.” Vaskos szofizma ez is.

Kőszeg Ferenc több írásában idézi fel élményét, hogy Vas István az illegális Szegényeket Támogató Alap (SZETA) kapcsán megjegyezte neki: „ a cigányokon kívül olyan szegénység, amilyen a 30-as években volt, ma [a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján] nincs Magyarországon. Tiltakozó közbevetésemre folytatta: majd ha azt látod, hogy az emberek összeszedik a csikkeket az utcán, akkor beszélhettek szegénységről.” Kőszegnek azóta sokszor eszébe jutnak e szavak, amidőn csikkgyűjtőket lát a városban. Talán, Petrit sem dühítené már annyira Vas összevetése, mint 1969-ben és 1989-ben.

A 26 éves Petrinek Vas István róla írt értelmezése sem tetszett túlzottan („nagyon ambivalens viszonyban voltam ezzel”), amely a Költők egymás közt c., 15 pályakezdőt bemutató versantológiában jelent meg. Más biztosan elalélt volna a megtiszteltetéstől, hogy a sok tekintetben mesterének tekintett Vas István vezeti be az irodalmi világba, Petri azonban (‘rá jellemző idiotizmussal’) még arra sem volt képes, hogy a neki dedikált könyvet postára adja. Nemcsak Vas szövegének ‘szembetűnően magyarázkodó jellege’ meg az aczéli kultúrpolitikának tett gesztusai, de az is zavarta, hogy pesszimistának nevezik.

Akár kocsmai bölcsesség is lehetne, de ő nem pesszimistának, hanem realistának tekintette magamagát. Csakhogy nem véletlenül volt érzékeny költői alkatának ilyesfajta ‘félreminősítésére’, Petri ugyanis legfontosabb inspirációját a filozófiától kapta. Ragaszkodott ahhoz, hogy az életproblémák megoldhatatlanságnak felismerése, nem pesszimizmus, hanem realizmus. Művészi programjává vált ennek ábrázolása. „Ha valaki mindenáron címkézni akarja, ez talán egyfajta egzisztencializmus” – mondta Pap Máriának.

A költő szerint igaza volt Sartre-nak, aki úgy vélte, az életnek van valami feloldhatatlan sötét magva, és erről szólna az irodalom. Ha nem lenne így, akkor nem lenne szükség a művészetre. Wittgensteinre hivatkozva pedig Petri arról elmélkedett, hogy az igazán fontos dolgokról nem lehet másképpen beszélni csak a művészet vagy az emberi interakciók révén. A filozófia tehát segített hozzásegítette a pályakezdő költőt ahhoz, akinek ‘mindig szervi problémája volt az önutálat’, hogy rátaláljon saját hangjára.

Az irodalomban is ilyesféle élmények után kutatott. Flaubert regénye, a Petri által legtöbbször olvasott Bovaryné számára leginkább arról szólt, hogy az „élet strukturálisan reménytelen”. Egy idő után csak azokra az inspirációkhoz volt füle, amelyek azt visszhangozták: az élet alapvetően instabil és feszültségekkel teli instancia, és ezt az irracionalitást képtelenek megragadni a nagy elméletek. Egyetértően idézte interjújában Schöpflin Gyulát, miszerint felnőtt embernek nincs szüksége világnézetre.

Ha jól értjük, már a hetvenes évek végén ez volt a világnézete, ami a rendszerváltásig ki is tartott. Miközben saját költői alkatát formálta, suttyomban korunk, világérzésünk krónikása lett. A nagy elméletekben csalódottaké, a hitehagyottaké, akik végképp feladták az egység utáni sóvárgásukat, akiknek agyában „roncsok nemzenek roncsot”, ha jobban tetszik, a magyaroké.

(Holmi, 2009/9)

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top