Idill és halál
Posztumusz verseskötete: Tajtékos ég (1946)
Radnóti költészete a háborús évek alatt jutott el a maga csúcsaira. A kötött formák társaságában már az antikvitás sorfajai is megjelennek. A versformák megválasztásának világnézeti jelentése is volt abban a korban: a zárt és tiszta forma fegyelme és rendje szembekerült a bomló értékrenddel, az általános zűrzavarral, a fasizmus zavaros eszméivel, s eleve a klasszikus humanizmus hagyományának vallását és folytatását fejezte ki. A költő hónapokig csiszolta verseit.
Az egymás után következő munkaszolgálatos hónapok megalázó szenvedései, keserves élményei elmélyítették benne a halálraítéltség gondolatát, a haláltudat azonban még inkább fokozta a költőben az élet szeretetét, felnagyította a meghitt otthoni idill és a boldog, harmonikus szerelem értékeit. Ez jelentette számára a legembertelenebb körülmények között is támaszt, és sohasem hagyta kihunyni a túlélés makacs reményét. Így a háborús események és a munkaszolgálatos tapasztalatok alakították ki az utolsó évek költészetének hangját és szemléletét. A közeli halál tudata ott rejlett minden érzésben és minden mozdulatban, a munka, a szerelem, az álom óráiban. A halál az élet rendjébe tartozott, a köznapi események közé, érkezésével mindig számolni lehetett. A boldogabb, egyszerűbb emberi létezés mérhetetlen távolba került; s ami valaha az élet természetes környezete, rendje és értelme volt, azt végképp messze sodorta a zajló idő.
A fasizmus a személyes végzet mellett történelmi méretű tragédiával fenyegette a kultúrát és a szellem embereit. A költőhalál, az írástudók legyilkolása a fasizmussal fertőzött korszak logikájának törvényszerű következménye lett. A veszteségek egyre személyesebbek voltak, s a halál a háború és a fasizmus karján érkezett. Garcia Lorca, József Attila, Bálint György, Dési Huber István kényszerű pusztulása, meggyilkoltatása nem hagyott kétséget afelől, hogy Radnóti Miklós végzetét is hamarosan a gyilkos erőszak szabja meg. Rémes látomásokkal álmodott, és végzete sorra valóra váltotta ezeket a látomásokat.
A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete a Tajtékos ég a háború után éledező irodalmi életünk első jelentős eseménye. A haláltudat felfokozza az élet szeretetét, a költő most is a természet és a szerelem békéjében keres menedéket. Verseinek egy részét a leírhatatlan nyomorúság és kiszolgáltatottság állapotában, minden emberi és költői lehetőségektől megfosztva írta, ezek a versek mégis harmóniát sugároznak.
Tajtékos ég A versben Radnóti saját lelkiállapotát próbálja megfogalmazni költői képekben, egy olyan történelmi helyzetben, amely csüggedéssel, letargiával tölti el a jóakaratú embereket.
Éjjeli képpel indul. Nem új ez Radnótinál, akinek talán az alkonyat a legkedvesebb napszaka, bár hajnali képeket is szívesen használ verseiben. A háború alatt viszont feltűnően elszaporodnak az esti-éjszakai versek. A versnyitó “tajték” itt nyilvánvalóan az égen kavargó felhőkből áll össze, de mindenesetre változó, viharos, feszült állapotot jelez, s így már nem ér teljesen meglepetésként a következő sor lakonikus megállapítása: “csodálkozom, hogy élek”. Háborús állapotban ez a megállapítás teljesen érthető lenne; itt inkább egy olyan ember mondja ezt, aki szemléli a háborút – kissé úgy, ahogy a felhők háborgását nézi az égen. A tajtékos ég és a halál gondolata között, teremtődik mégis egyfajta képi-érzelmi kapcsolat. Az első két sor jambikus lejtése még talán valamilyen idilli hangulatot is teremthetne, ha nem követné mindjárt ezt a megszemélyesített halál szorgalma: “szorgos halál kutatja ezt a kort / s akikre rálel, mind olyan fehérek”. A halál nemcsak a hadszíntereken van jelen, másutt is keresi az áldozatokat, hogy megjelölje őket “krétájával”. A “szorgos halál” egyelőre elkerülte a már “megjelölt” költőt. Az “év” mintegy megszemélyesítve jelenik meg, menekülőként, üldözöttként, akinek csak körül kell néznie ahhoz, hogy elszörnyedjen. Áll a költő mellett, de áll az időben is ha áttekinti, mi történik a világban, az átélt fájdalomtól eszméletét veszti. Persze az “év” döbbenete azonos a költő személyes döbbenetéveI. Az ősz a II. világháború első véres ősze, a tél képi kódban a szovjet-finn háborút jelzi. A harmadik versszak továbbszövi az ősz és a tél eseményeit. Az erdő itt Lengyelországot, az ottani harcokat jelentheti, míg a második, ez a határozottan téli kép, a finn háborúban elszenvedett roppant szovjet katonai veszteségeket.”Megértem azt is, ezt is” ez a sor a megélést jelzi, azt, hogy Lengyelország szovjet segítséggel lett szétzúzva, és a baloldal reménységének képzelt ország nyílt agressziót hajtott végre Finnország ellen. Ez a politikai hit csődjével egyenlő Radnóti számára. A hang csüggedt, lemondó, de az élet ténye valóságos, és itt a jelen felé fordul a költő. Átlépünk a hangsúlyos, magyaros verselésbe. A körül lévő csönd a születés előtti állapotra emlékeztet. A környezet mintha az anyaméhhel azonosulna. Újjá lehet tehát születni ebből az állapotból? Mivel lehet még azonosulni egy ilyen év és ilyen csalódások után? A költő nem válaszol erre a kérdésre. Az előző sorok csöndjét megbontja egy fa lombzúgása. A lenyúló ág a felelősségre vonás jelképe. De a “nyakonragadásból” tétova motozás lesz a fa alatt álldogáló költő hajában. Nincs mit mondani az ágnak, amelynek mozdulataira, motozására csak két olyan jelző illik, mint “néma” és “ijedt”. “Feledni kellene”, írja, és azt is, hogy nem tud felejteni. Az utolsó versszak ijesztő-nyomasztó első két sorát az élet megszokott mozdulatai, nyugalma oldja fel, és a végső kijelentés: “Élek”, mely a megnyugtató jelenidejűségével ijesztő jövőt sejtet.
Két karodban szerelmes vers feleségéhez, Gyarmati Fannihoz szól. A dalforma lebegő ritmusával jelezte, hogy a kölcsönös szeretet erőt vesz a halálon. A szerelem mindig oltalmat és menedéket adott Radnótinak. A humánus élet igazolását és ígéretét jelentette, amelynek fontossága, szerepe úgy növekedett, ahogy csökkentek a valóságos élet esélyei. A háborús évek vad fenyegetései és izgalmai között a szerelem volt a béke utolsó szigete, a végső menedék, ahol a végzet súlya alatt vergődő költő vigaszt és enyhületet talált. A Két karodban c. versben még így érvelhetett a pusztító végzet ellen: „Két karodban nem ijeszt majd /a halál nagy /csöndje sem. /Két karodban a halálon, /mint egy álmon / átesem.”
A biztonság tudatát vagy reményét lassanként kiszorította a szorongás és a félelem.
Tétova óda Szerelmes verseit elragadtatás és szorongásos csüggedés, életvágy és haláltudat itatta át. Ellentétes érzések hullámzottak bennük, lemondás és remény, rettegés és öröm, vágyakozás és beteljesülés. A közelgő végzet, a bontakozó tragédia komor valósága árnyékolta be a boldogabb érzéseket. De a tragédia közelsége egyszersmind súlyossá tette a vallomást, megteremtette a szerelmi kapcsolat különös pátoszát. A költő, miközben érzéseit versbe fogalmazta, a végzet szemébe nézett, a szerelem magát az életet jelentette, az emberhez méltó életet. A szerelmi versek poétikája a daltól az ódához vezetett. A kései szerelmi verseket, a történelmi dráma árnyékában, tragikus hangulat szőtte át, érzelmi hullámzásukban két ihlet: a személyes világ bensősége és a történelmi végzet komor tragikuma találkozott. Ez az utóbbi ihlet szabta meg ódai természetüket. Az érzés tisztasága, a kimondott szó súlya, a végzettudat komor pátosza öltött alakot a háborús évek egyik legteljesebb szerelmi vallomásában, a Tétova ódában.
A vers valóban ódai hanggal indul. A költő hasonlatokat keres és vet el, próbálja kifejezni az érzés mindent átható hatalmát és nagyszerűségét. A cím bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki, melyben ott rejlik az esetleges kudarc lehetősége, a kísérlet sikertelensége is. A mindenség képeit, a tér és idő felfoghatatlan méreteit hívja segítségül (mint József Attila az Ódában), hogy érzékeltesse azt az elragadtatást, amit számára a szerelem jelent. Az érzés a kozmikus létezés ellenállhatatlan erejével árad, a költő számára ez a szerelem lett az egész világ. Az áradó érzelmek mégis megtorpannak valahol: a fenyegető halál előtt. A sorok féket vetnek a kozmikus metaforák száguldására, és visszatérítik a képzeletet, az ihletet a köznapi élet dolgaira. Innen kezdve a költemény az érzéki valóság rajzában, az apró részletek csodájában fejezi ki a szerelmi érzés erejét. A halál feltetsző kísértete megfékezte a képzelet röptét, de nem a szerelmi elragadtatást. A köznapi világ meghitt, gyengéd varázsa igazolja igazán az érzelmeket. A képzelet hatalmas hasonlatokat keresett, és most a mindennapok egyszerűségével átélt és kifejezett szerelem szinte szükségtelenné teszi az ódai fenséggel megszólaltatott elragadtatást.
Az első rész keresztrímes jambikus verselése a költemény befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás túlcsorduló érzése szétfeszítette a formai kötöttséget.
Nem tudhatom… A vers fájdalmas hitelét és szépségét az biztosítja, hogy nem nagy szavakat használ, hanem apró, személyes lírai képekben vall arról, mit jelent számára a haza: olyan intim világként festi le a hazát, melybe a komondor, a szöcske és Vörösmarty egyaránt beletartozik. Tudja, hogy a hatalom terrorja és az áruló urak ellenére élnek még dolgozók, tiszta emberek, költők és gyermekek – ők a jövő igazi letéteményesei és urai, értük könyörög isteni irgalomért. A vers hitvallás a hazához, amely a költőt kitagadta, amelyhez még elgyötörten is ragaszkodik. A megalázó faji megkülönböztetés ellenére is magyarnak vallja magát. A legönzetlenebb hazaszeretet bizonysága az is, hogy a hazai föld pusztulása fájt neki akkor, amikor az ellenséges bombázókötelékek az ő személyes szabadulásáért harcoltak, egyedüli reménységet láthatott volna bennük halálos fenyegetettségében. Mintegy kijelöli helyünket a felelősök és az áldozatok között úgy, ahogy a történelmi igazságszolgáltatás szellemében mindmáig érvényes. A vers utolsó sora aggodalmat, a nemzetért érzett felelősséget árasztva borul a költeményre.
Kettős ellentét tölti meg feszültséggel. Az egyik ellentét a perspektíva váltáson alapul. A pilóta fentről. távolról, a költő lentről, közelről néz. Ebből következőleg a pilóta szemlélete külső, tárgyilagos, a költőé pedig belső, érzelmi: számára a táj apró képek sokasága, népe és saját szülőhazája. Először nagy kulturális örökséget idéz, a Szózat szavait fogalmazza meg. Ezután idillikus, bensőséges képekben tárul fel mindaz, ami a “látcsőn” nem látható, az élet apró emberi mozzanatai sorakoznak, az elmúlt ifjúság felvillanó emlékei. Ehhez a szemléleti ellentéthez társul egy gondolati ellentét. A háborús pusztítás embertelenségével a költő szembeállítja az építő embert a jövő nemzedéket, amelyben “felnő az értelem”. Nem hallgatja el a nemzeti felelősséget (“hisz bűnösök vagyunk mi akár a többi nép”) de a végső mondanivaló az erkölcsi felelősség vállalása a haladás híre.
Radnóti legkimagaslóbb költői erényeit egyesíti a vers. A dialektikus szemlélet, ódai pátosz (a Szózat idézése) ill. az idill és az elégikus borongás összhangját. Egyik legjelentősebb eljárás az idősíkok váltogatása. A régmúlt (Vörösmarty kora) valamint egyéni múltja (iskoláskori mozzanatra emlékezés) a jelen és a jövő szembeállítása kifejezésben. Nem a kitaszított ember bosszúálló dühével lép fel hazájával szemben, hanem a jövőt féltő, a jövőben bízó hazafi gondjával azonosul a versben.
Levél a hitveshez a hazatérés makacs akarását és a szerelem életben tartó erejét fejezi ki. A klasszikus episztola megújított formájában a versszervező a lélek belső vívódása, a kétség és a remény közti lélekállapot kipróbált költői eszközökkel való megjelenítése. A hatásosan előkészített csattanó, ha nem is érvényteleníti, de mindenesetre kérdésessé teszi az önbuzdító és önmeggyőző érvek sokaságát.
A la recherche… A cím Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényére utal, mely Bergson filozófiájának és időszemléletének legteljesebb művészi tükrözője. A múlt átértékelődik a jelenben, átírja és átformálja a jelent és a jövőt elszakíthatatlanul része személyiségünknek és életünknek.
A költő 35 éves, és számba veszi a múltat, leltárba szedi a régi emlékeket. A jelen szenvedései és a közeljövő még iszonyúbbnak ígérkező rémségei kényszerítik erre. Nem egyszerűen az eltűnt idő, a megszépítő messzeség teszi oly vonzóvá a régi, szelíd estéket, a költői eszmecseréket, a bölcs borozásokat, a fiatal feleségek vonzó körét: a halál közeléből visszatekintve nyernek ezek új értelmet, nő meg a jelentőségük. A régi idill értékeit növeli az a tudat, hogy akkor még szabadok voltak a foglyok, éltek a holtak. Feltör a fájdalom azokért, akiket elragadott és szétszórt a háború.
A további strófák számvetése – az előző gondolatot folytatva – arra a kérdésre keresi a választ: hová tűntek a drága barátok? Számba veszi a harcra kényszerített embereket, katonákat, akik akaratuk ellenére lettek a háború eszközeivé és áldozataivá. A következő versszak úgy indul, mintha folytatni akarná a reménytelen számvetést, de egy lemondó gesztussal megszakad a mondat folytatása, hiszen végeredményben szinte “mindegy” hogyan, hová tűntek el a régi, vidám barátok. A háború pusztításai nyomot hagytak az élőkön is. A szép mosolyú fiatal nők, a tündérléptű leányok is megváltoztak: az aggodalom, a szomorúság megtörte szépségüket. A múltat egyre türelmetlenebbül idéző kérdéssorra a válasz kétségbeesetten kiábrándító. A régi idill a borzalmak elmúlása után sem ismételhető meg: a meghalt barátok emléke, hiánya be fogja árnyékolni a jövőt. Ez is bizonyíték arra, hogy még a legtragikusabb körülmények között is élt benne a hazatérés reménye.
Razglednicák a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg. Ezek a művek már szenvtelen szembenézések az elkerülhetetlen halállal és hűvös híradások a barbár embertelenségről. A címszó délszláv eredetű, magyarul levelezőlapot jelent. Ez esetben ez az eszköze a költői tömörítésnek, a tárgyilagosságnak.
Az első Razglednica még 1944. augusztus 30-án született útban a bori központi tábor felé. A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a front közeledéséből fakadó riadalmat, a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi le. A már-már kozmikus méretűvé nőtt általános pánikot egy szürrealista kép fejezi ki a leghatásosabban. Az utolsó négy sor a mozgó zűrzavarral a hitvesi szerelem fénylő szépségét, mozdulatlan örökkévalóságát állítja szembe. A hasonlatban az angyal (őrangyal) valószínűleg a veszélyektől óvó természetfeletti erő s az emberi jóság megtestesítője, a temetkező bogár pedig a dermedt tehetetlenség képe (lehet). Az ágyuk okozta hangzavart a második részben a néma szemlélődés csöndje váltja fel.
A második Razglednica (1944. október 6.) is a háború fenyegető közelségét villantja fel, de az eseményeket nemigen értő “pórok” riadtságát itt a még érintetlen béke bukolikus képe ellensúlyozza. A félrímek pontosak, hibátlanok, mint az előző vers sorvégi összecsengései. Az első két razglednica szimmetrikusan szerkesztett alkotás.
A harmadik a legművészibb s egyben a legmegrendítőbb (1944. október 24.). A létezés már vegetálásnak is alig nevezhető: ember és állat egyaránt szenved, agonizál, az emberek már csak a biológiai lét elemei, az állatok alá süllyednek. Mindenki tehetetlen sorsával szemben, ami csak a halál lehet. A munkaszolgálatos század sem emberek csoportja. Az alliterációk a borzalom érzetét fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik. Az első két sor rímtelen marad, annál erősebb nyomatékot kap a gondolatilag is összekapcsolható rímpár: ” vad csomókban áll – a förtelmes halál”. Az embertelen iszonyat a költemény tárgya, a költészet hatalma azonban ezt is a szépség szférájába emeli. Az utolsó sor a maga poétikai megformáltságával – pontosan kimért hangsúlyos ritmusával, hármas alliterációjával, a magas és a mély magánhangzók szavankénti következetes váltakozásával, az alany és az állítmány fogalmi tartalmának újszerű összekapcsolásával – a gondolati tartalom borzalma ellenére is szép, képes esztétikai élményt nyújt.
Az utolsó, a negyedik (1944. október 31.) arról a halálnemről, a tarkólövésről szól, amely nemsokára a költővel is végzett. A közvetlen élmény is szerepet játszott a vers megszületésében: barátja, Lorsi Miklós hegedűművész halála, akit október 6-án ölt meg egy német katona. A hegedű elpattant húrja a második, a végzetes golyóra utal. A véget, a teljes reménytelenséget sugallják a kemény, rövid mondatok s a kegyetlenség német szavai. A versben megszólaló lírai én (a költő) barátja helyzetébe éli bele magát. A harmadik sor pontos, önáltatás nélküli magállapításaiból következik, hogy nincs értele már az árok széléről való fölkelésnek. A közismert közmondás – “a türelem rózsát terem” – keserű, ironikus megváltoztatása, visszájára fordítása mindenfajta logika, ősi igazság tagadását, reménytelenségét rejti magában. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. – A meghalás tragikumát közvetíti a jambikus lejtést lassító spondeusok igen nagy száma s az alig-alig hallható verszene. – Így ért véget a költő passiójának utolsó stációja. A borzalmak miatt a vers szerkezete fellazul, szaggatottá, tömörré válik, öt sorra hét gondolatjel jut. A gondolatjelekbe tömörül az elmondhatatlan fájdalom.
A körülmények csak némi haladékot adnak a költőnek, és ezt tudva saját halálát is belefesti a képbe.
Erőltetett menet A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is (1944. szeptember 15.). Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékeltetik. A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, a másik inkább ott maradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált.
A vers négy mondatból áll. Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult pesszimizmus szólal meg: értelmetlen dolog továbbra is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és egy bölcsebb, szép halál illúziója adja. A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétzúzza a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hova hazatérni. A harmadik mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja: a nyers, durva realitást az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, s a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságába zuhanó részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja impresszionista képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyár végi, őszi kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot vagy alig észlelhető mozgást érzékeltetnek, s a festői és zenei elemek (szinesztéziák, alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget. Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le: a mellékmondatok mellől hiányzik a befejező főmondat. A negyedik, záró egy felkiáltásszerű kérdő mondat jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a háború. Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a pesszimista én azonosul a reménykedő “bolonddal”.
(forrás: radnotimiklos.netlap.net)
