A rendkívül érzékeny és már korán önállóságra kényszerülő fiatalember maga választotta magyarságát is, művészi hivatását is. Különösen szerencsés pillanatban lépett fel: a reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek számított; a klasszicista ízlés uralmát megtörő romantikus áramlatok rohamosan növekvő társadalmi-politikai érdeklődést tudhattak maguk mögött; a népiesség pedig viszonylag széles társadalmi-irodalmi mozgalom volt, amely Petőfit országos szinten tette ismertté és népszerűvé. Csak amikor eltért ennek normáitól (először A helység kalapácsa című művével), kezdődtek ellene támadások, s bár politikai radikalizálódása szűkítette inkább, mint növelte híveinek körét, indulása előnyeit mindvégig élvezte.
Pályakezdése
Zsengéi még az érzékenység kora magyar költőinek, a fiatal Kölcseynek s még inkább Bajza Józsefnek szemléletét és kifejezéskincsét mutatják. Ezekhez képest jelentős előrelépés a korai bordalok hetyke, tréfás hangneme, szándékosan köznapi, egyszerű nyelvhasználata. A népi hangvételre Petőfi meglepően gyorsan talált rá, s hamar felismerte, hogy nem elegendő a népköltészet formai kellékeinek utánzása, jóllehet az alapvető konvenciókat nem sértheti meg. Így pl. Bajza tanácsára időmértékes népdalt írt ugyan, a Távolból címűt (1843), de próbálkozását maga is sikertelennek ítélte.
Petőfi színészi működése legalább annyi haszonnal járt, hogy nagyra fejlesztette imitáló tehetségét. Korai pályaszakaszának legfontosabb költői újításait talán éppen népdalaiban és népies zsánerképeiben ismerhetjük fel. Valamennyi bordala helyzetdal; a Szomjas ember tünődése című verse (1844) például egy részeg ember monológja, hatásosan adva vissza meg-megbicsakló logikáját és előadásmódját. (Ezzel később A helység kalapácsa és Az apostol lapjain is találkozunk.)
Petőfi zsáneralakjai jellegzetes figurák: az iszákos ember, a megcsalt férj, a szerelmes legény, a betyár stb. Olykor anekdotát is felhasznál, mint A tintásüveg és a Csokonai című versekben (mindkettő 1844-es), amelyek szereplői történelmi személyek ugyan, de az elbeszélt tréfás történet általánosabb annál, semhogy egyénítené őket. A Petőfi-monográfus Horváth János nem alaptalanul nevezte a korai pályaszakaszt „a lírai szerepjátszás korá”-nak, hiszen a személyesség közvetettebb módon érvényesül ezekben a műfajokban. Ekkor Petőfi még nem tisztán lírikus, hanem az epico-lírikus kevert hangnem költője.
Egyik első sikeres helyzetdala a Befordúltam a konyhára (1843), melyet hamar megzenésítettek. Hasonlóképp híres helyzetdala a Megy a juhász szamáron… (1844). Petőfi népdalaiban gyakori az életképszerű elem (pl. A szerelem, a szerelem…, 1843, A csaplárné a betyárt szerette…, 1844), de számos példa van a „tiszta” változatra is, ahol nem találunk ilyet (pl. Temetésre szól az ének…, 1843, Ez a világ amilyen nagy…, 1844 és Fa leszek, ha… , 1845).
Petőfi népdalaihoz képest a korábbi műköltői próbálkozások (Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály vagy Czuczor Gergely népdalszerű versei) csak kísérletek, előzmények. Az irodalmi köztudattal elsősorban az ő népdalai fogadtatták el a műfajt. Annyira, hogy közülük nem egyet a kortársak eredeti népdalnak hittek, sőt később az eredetieket is ezekhez mérték, a népdalok normáját ezekhez igazították. Petőfi alkotásaiban nemcsak imitáló tehetségét csodálhatjuk meg, hanem kompozíciós találékonyságát is. Bár később is írt népdalokat (egyik legsikerültebb zsánerdala, a Falu végén kurta kocsma… 1847 augusztusában született), népdalköltészetének kiteljesedése és virágzása első pályaszakaszára esik.
Petőfi lírájában az elbeszélő elem lassú háttérbe szorulását lehet megfigyelni. Sok értelmező vélekedik úgy, hogy legjobb költeményeit leglíraibb átmeneti műfajában, a leírásban alkotta. Első és sokáig egyetlen költői leírása Az alföld (1844).
Az 1844-es év Petőfi első nagy irodalmi sikereinek esztendeje. Rendkívül gyors költői fejlődésének jele, hogy már ekkor több irányban próbál tájékozódni, s a pályakezdését betetőző két hosszabb elbeszélő költeményében, A helység kalapácsában (1844) és a János vitézben (1844) is újfajta megoldásokkal kísérletezik.
Ars poeticájának alakulása
A kisdiák Petőfi Gvadányi, Csokonai és Vörösmarty versein nőtt fel, Pápán megismerkedett Schiller, Lenau és Heine műveivel. Költői pályája részben Eötvös József, Kölcsey Ferenc és Bajza József hatása alatt indult (Eötvösnek A karthausi című szentimentális regényéből hosszú részleteket tudott fejből idézni). Hogy később milyen tágasra tárult irodalmi horizontja, kellőképpen érzékeltetik az Úti levelek (1847) azon helyei, ahol Shakespeare mellett Byron, Shelley, Béranger, illetve Dickens és Dumas műveiért lelkesedik, fenntartásokkal szól George Sand-ról és igen kritikusan nyilatkozik Goethéről. Magától értetődő volt, hogy valamennyi magyar kortársát ismerje és olvassa.
A művészi választás és átvétel természetesen bonyolultabb annál, semhogy közvetlen egyezések alapján mindenkor azonosíthatnánk, hogy kik hatottak Petőfire. Aligha kétséges, hogy Petőfi számára a népköltészethez fordulás is, a heinei poentírozás követése is a természetesség és az őszinteség jegyében történt. Kivált az utóbbira hivatkozott büszkén; Összes verseinek 1847-es kiadásához írt előszavában hipokratának, álszentnek mondja a világot, amelynek ellenében daccal vállalja: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.”
A természetesség védelmében vitázva írta A természet vadvirága című ars poeticáját (1844). A mintegy másfél évvel későbbi, s lényegesen kiegyensúlyozottabb lélekállapotban keletkezett Dalaim (1846. április) szerint is az alkotás legalább annyira természeti, mint amennyire lelki jelenség.
A népiesség irodalmi programja politikai mellékjelentéssel is rendelkezik. Már Erdélyi János, a népiesség legjelentősebb magyar teoretikusa is a népköltészet nyelvi-szemléleti és a népélet tematikus felértékelésével a nép irodalmi és politikai emancipációját, egyenjogúsítását kívánta elérni. „Nálunk a legfényesebb zászlós úrtól a rongyok szegényeig minden árnyéklatokban van képviselve az élet – írta egy helyütt -, s mi csak zászlós urat fessünk örökké?” Petőfi ezen az úton ment tovább, amikor szinte pozitív diszkriminációval élt a népköltészet elismertetésében. Az iskolától független tehetség hangsúlyozása is (A természet vadvirága, 1844, Arany Jánoshoz, 1847) legalább részben szociális indítékú.
Válságkorszaka
Az üstökösszerű indulást szükségszerűen követte az átmeneti megfáradás. A korai versek között még sok a didaktikus epigramma és a tisztán epikus költemény. A későbbiekben nemcsak az elbeszélő költeményt, hanem az epigrammát is közel vitte a lírához. A helyzetdal és az életkép személyesebbé válik, s a retorikus szerkesztést (az ismétlést, a csattanót és a fokozást) egyre inkább metaforikus váltja fel. A Szerelem gyöngyei ciklus (1845) még életművének legerősebben retorizált rétegéhez tartozik. A kép és a leírás az allegória vagy az illusztráció szerepét tölti be, a metaforát fogalmi magyarázat követi vagy előzi meg. Ehhez az alapvetően klasszicista szemlélethez képest először az 1846 áprilisában megjelentetett Felhők című ciklusban sikerült továbblépnie.
A Felhők ciklust úgy tartjuk számon, mint Petőfi válságkorszakának legjellemzőbb és legjelentősebb teljesítményét. E válságot nem lehet csupán az életrajzi körülményekből származtatni. Egyrészt a támadások és intrikák megszaporodása korábbi időpontra tehető, a Felhők keletkezésekor Petőfi már túl volt életének ezen a válságos szakaszán. Másrészt legalább akkora szerepe volt a ciklus megírásában a költő művészi elégedetlenségének, új utakat kereső szándékának és a történelmi tanulmányai nyomán fölmerülő kételyeinek, mint a szerelmi és egyéb kudarcainak.
Költészete 1846-47-ben
A válságkorszak lezárultával lázas tevékenységvágy fogja el (ennek első híradásai: Sors, nyiss nekem tért…, Dalaim, mindkettő 1846. április, Levél Várady Antalhoz, 1846. május). A Várady Antalhoz írt episztoláját Dömsödön írta, ahová eleve azzal a szándékkal vonult le, hogy Pesttől távol, falusi elvonultságban tisztázza a „hogyan tovább”-ot. Töprengései eredményeit tartalmazza az episztola: önmaga és barátai elé azt tűzi ki célul, hogy fölkészüljenek a közelgő „dicső napok”-ra, „Midőn a népek mind fölemelik / A föld porába gázolt fejöket”. Ez új, elveikben szilárd, meg nem alkuvó magatartást igényel részükről (Ha férfi vagy, légy férfi…, 1847), a magyarság elmaradottságának kíméletlen ostorozását (Pató Pál úr, Okatootáia, mindkettő 1847) és a magyarság hajdani nagyságának helyreállítását (Magyar vagyok, 1847).
Petőfi költészeti forradalma ebben az időszakban tágul politikai forradalmisággá: a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása mellett most már a nép politikai felemelkedésének is dalnoka kíván lenni (A nép, 1846. június-augusztus, A XIX. század költői, 1847. január, A nép nevében, 1847. március). A forradalmi távlat új jelentést ad a népiességnek, s Petőfi igen pontosan fogalmazza meg az új költői programot (a Toldin föllelkesülve) Arany Jánoshoz írt levelében: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!”
E pályaszakasz két legjelentősebb vonulatát a forradalmi jövendölés-versek (pl. Egy gondolat bánt engemet…, 1846, vagy A XIX. század költői, 1847) és a feleségéhez írt Júlia-versek (pl. Szeptember végén, 1847) adják.
Petőfi költészete a forradalom és szabadságharc idején:
Nemzeti dal (1848.):
Alkalmi költemény, mely összefonódott március 15-e emlékével. Alkalmi jellegét bizonyítja a rendkívül erős konatív jelleg és a kapcsolatteremtő funkció. A rövid sorok, a hatásos, könnyen elsajátítható refrén, az alapmotívumokra való építkezés is ezt bizonyítja. Petőfi az ötletet, a választásra való felhívást Vörösmarty Fóti dalából vette. Egyértelműsítette annak kérdésfelvetését.
Föltámadott a tenger… (1848.):
A vers hatását a következetesen végigvitt tenger-allegória adja.
Miért kisérsz… (1848.):
A versben meghúzódó filozófiai-antropológiai probléma, az ember és polgár ellentéte fölerősödik az utolsó két év költészetében, s majd részletezve, árnyaltan ‘Az apostol’-ban kerül kifejtésre. Poétikai értelemben az alanyi, illetve a közösségi költészet ellentétéről van szó, pontosabban az ember és költő egysége vágyott harmóniájának megbomlásáról a közéleti ember javára.
Respublika (1848.):
A márciusi diadalmas napokban központi szerepet játszott Petőfi radikális felfogása miatt marginalizálódik (=perifériára szorul). A vers visszatérés a forradalmi látomásköltészet világához, s az ódában (himnuszban) újra hitet tesz egy eljövendő igazságos világ mellett.
Itt benn vagyok a férfikor nyarában… (1848.):
A politikai események nem Petőfi elképzelése szerint alakulnak; a kiábrándultság fokozódik a költőben. A szerep- és térvesztés felerősíti benne a magánélet harmóniája utáni vágyat.
Az apostol (1848. június – szeptember):
Háttér: Júniusban tagja a radikális Egyenlőség Társaságnak, majd megbukik a szabadszállási követválasztáson. Politikai befolyása és szerepe csökken, sőt a perifériára szorul. Szeptemberben Jelasics támadása.
Műfaj: elbeszélő költemény, gazdag hangvétellel. Az epikum a meghatározó a gyermek- és ifjúkor rajzában, a líraiság jellemzi a szerelemábrázolást és a tájfestést, a drámaiság uralkodik az események egyes fordulataiban, a gondolatiságban.
Szerkezet: in medias res kezdés.
1-4. ének: esti jelenet a család körében.
5-14. ének: visszaemlékezés, az életút rajza.
15-19. ének: a jelen.
20. ének: a konklúzió, a jövő látomása.
Az apostol Petőfi politikai, társadalmi, szociális nézeteinek összefoglalója. A főszereplő alakjában az eszményi forradalmárt és a forradalmársorsot rajzolja meg. Szilvesztert, mivel típust akart ábrázolni, önarcképi, irodalmi, történeti vonásokkal, rájátszásokkal rajzolta meg. Önarcképi elem a névadás (Szilveszter – XII. 31.), a szerelem alakulása, az író-szerep, a néphez fűződő viszony és megcsalattatás. Táncsics alakjára ismerhetünk a titkos nyomda, a börtön motívumában, a hitvesi hűségben. Szilveszter gyermekkorának fölvázolásában a Dickens-regények gyerekhőseinek sorsa köszön vissza.
Az apostol legfontosabb eszmei problémái:
1.) Az ember és polgár viszonya:
Az újkori európai gondolkodás történetében Rousseau érzékelte legerőteljesebben az egyensúly megbomlásának következményeként a természet és civilizáció szétválását, s ezzel együtt az ember és polgár kettéválását, ellentétét (lásd: Emil, vagy a nevelésről). A probléma végigkíséri az egész XIX. századi bölcselet-, művelődés-és irodalomtörténetet, s szembenéz vele Petőfi is. Az apostolban a francia gondolkodókhoz képest némileg újra- és átértelmezi a kategóriákat. Az ember, az individuum, a magánlény felelősségi köre önmagára és szűkebb környezetére, családjára terjed ki. A polgár a közösségi ember, akinek feladata a világegész boldogítása. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát is.
“Az ember meghalt benne, s él a polgár.
Ki családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át” (3. ének)
“Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!” (3. ének)
Csak ezzel az értékrenddel magyarázhatjuk, hogy miért hagyja Szilveszter gyermekét éhenhalni, mely az értékrend megértésén túl látszólag érthetetlen. (Horváth János monográfiájában érthetetlennek, sőt erkölcstelennek nevezi Szilveszter viselkedését.) A két fogalom, életfelfogás viszonya azonban nem statikus, hanem dinamikus, s ez adja a mű drámaiságát is. Szilveszter a börtönben életének mélypontján megátkozza magában a polgárt, az elveszett magánéleti boldogságot siratja, hogy aztán utolsó tettében, a király elleni merényletben újra a polgárt láthassuk. Az eszményi állapot természetesen ember és polgár harmóniája. Ez adatik meg Szilveszternek rövid időre jegyzőségének időszakára, amikor megismerkedik szerelmével és fölvilágosítja a falu lakóit.
2.) A világ boldogításának lehetőségei:
Petőfi két utat vázol fel a szabadság által megvalósítható boldogság eléréséhez:
a.) Az evolúció, a lassú, szerves fejlődés, az évszázados, évezredes munkálkodás vezethet el a boldogsághoz, melynek vezetői, irányítói a nagyemberek, a nagy szellemek, a kiválasztottak. E felfogás magában rejti a népboldogító lehetséges tragikus sorsát is. Ezt a lehetőséget fogalmazza meg Szilveszter a 11. fejezet nagymonológjában, az ún. szőlőszem-hasonlatban.
b.) A revolúció, a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása. Ez mutatkozik meg a király elleni merényletben.
Petőfi a két felfogást nem tartja egymást kizárónak, hanem inkább egymást erősítőnek, s a hangyaszorgalmú munkát éppúgy értékesnek tartja, mint ahogy helyesli Szilveszter végső tettét.
3.) Egyén és közösség viszonya:
Az újkori bölcselet-, társadalom- és politikatudományban a nagy francia forradalom hatására került előtérbe egyén és tömeg viszonya. S ennek hatására vizsgálták a problémát történeti szinten is. Az alapélmény a két tényező föloldhatatlan antitézise. A nagy egyén, a népboldogító vezér, a világfordító eszmék elbuknak a tömeg befolyásolhatóságán, manipulálhatóságán. Szilveszter a maga környezetében jegyzőként ezt a problémát éli át, a tömeg pálfordulását, azt, hogy nem ismeri föl saját érdekeit. Mindezért azonban Petőfi nem a népet okolja, hanem a királyt és az egy házat, akik tudatosan tudatlanságban hagyják a tömeget, gyermekségre kárhoztatják. Szilvesztert a kudarc nem keseríti el, sőt újabb munkálkodásra serkenti.
4.) Az isten-probléma:
A nyitókép panteisztikus-deisztikus nyugalmát, fenséges voltát, Szilveszter isteni kiválasztottságát a tragikus események hatására fokozatosan az isten iránti kétség veszi át. Petőfi élménye – bár filozófiai mélységgel nem fejti ki – a gondviselésszerű istenfelfogás kétségessé válása, mely egyúttal a XIX. század alapélménye is. A feleség és a gyermek halála kérdésessé teszi Szilveszter számára isten jelenlétét a világban, s a börtönben az istenátokig jut el. Sőt az istent a királlyal azonosítja.
Verselés: szabadversbe átjátszó jambikus lejtésű sorok.
Petőfi utolsó versei:
Európa csendes, ujra csendes… (1849.):
A konkrét és reménytelen helyzet elemzéséből erkölcsi tőkét kovácsol Petőfi, mely megadja a bukás fennköltségét és magasztos voltát.
Pacsírtaszót hallok megint… (1849.):
A kései versekben fölerősödik a költő és a költészet szerepének újragondolása, s egyúttal a fájdalmasan rezignált hangvétel azért, mert a harc bármely dicső is, elnémítja a múzsát. Költészetfelfogása a legősibb orfikus költészettel mutat rokonságot, mely szerint a líra teremtőerő, az elmúlással is perlekedő hatalom.
Szörnyű idő… (1849.):
Szinte előrevetíti Vörösmarty apokaliptikus látomását, az ‘Előszó’-t, hiszen a megbomlott világot ép ésszel ábrázolni lehetetlen.
Akasszátok föl a királyokat! (1848.)
Itt van az ősz, itt van ujra (1848.):
Műfaj: ódává emelt dal. Az óda legfontosabb eleme, az eleváció képi szinten is megjelenik (“Kiülök a dombtetőre…”).
(forrás: magyar-irodalom.elte.hu, literatura)
