1847-48 fordulóján Petőfi több bensőséges idillt írt (Csendes tenger rónaságán…, 1847. december, A téli esték, 1848. január), melyek részleteiben jelentős művészi értékek találhatók. A statikus létértelmezésen úgy képes túlemelkedni, hogy az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettő feszültségét állítja a vers középpontjába. Hasonló ellentétet tükröz a A puszta, télen (1848) című vers beszédhelyzete is.
A jelképteremtés már korai tájleíró költeményének, Az alföldnek (1844) is sajátja volt. Hasonló szerepet kap a táj a Kis-Kunság című versben (1848. július?) is, melyet Petőfi föltehetően Pesten írt, a képviselőválasztási kudarca előtt. Szülőföldje dicséretének szánta, – a vers értéktelített lélekállapotot tárgyiasít, olyan belső hangoltságot, mely felfokozott várakozással jellemezhető: Petőfi már tudta, hogy gyermeke fog születni, s abban a hiszemben van, hogy megválasztják és közvetlen befolyása lesz a politikai életre. (Lélektani szempontból a Kis-Kunságnak Az apostol az ellentettje: Szilveszter története már a kudarc átélését feltételezi. A Kis-Kunság végül nem jelent meg Petőfi életében – lehet, hogy éppen azért nem, mert a választás nem váltotta be a költő reményeit.)
A Tisza (1847. február) költői énje a látvány szépségét nem tartja egészen leírhatónak: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” A puszta, télen beszélője viszont a nem láthatót, a hiányzót írja le. A Kis-Kunságban a meglevő tárul szemünk elé, s teljességében megjeleníthetőnek látszik – a válogató emlékezet és az alkotó képzelet uralma alatt tartja a természeti látványt. A romantikus költészet nagy témájához nyúlt, azt érzékelteti, hogyan mutatkozik meg a végtelen a végesben. De míg a XIX. század első évtizedeinek költői e látomásszerkezetben általában Istennek az emberi világban való megjelenésére utaltak, addig Petőfi a realizmusba forduló romantika költőjeként megfosztotta a jelképet vallásos jellegétől. Azt mutatta be: hogyan szembesül az egyes ember a kitágult, immár végtelennek tudott világmindenséggel.
Petőfi tájkölteményei a népköltészet áthasonításának végső eredményeit összegezik. Szerzőjük ősi, tősgyökeres magyar nyelvet keresett, s közben új stílust alkotott. Nyelvében mindvégig két ellentétes törekvés munkálkodott: az egyik a nyelv tisztítására, a meglevő, halott metaforák életre keltésére, a másik a nyelv jelentésterületének bővítésére irányult. A leírások és életképek inkább az első, a Felhők és kisebb mértékben Az apostol a második nyelveszmény jegyében keletkeztek. A tájköltészet a nyelvtisztító erőfeszítés terméke.
(forrás: magyar-irodalom.elte.hu)
