Connect with us

Szenvedély és mértékrend

Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana I-II. Nemes Nagy Ágnes esszé-művészete az európai és a magyar esszé egyik csúcspontja. Költő ír mestersége mechanikájáról: nem, ilyet ritkán találunk. Talán a szemérem, talán a titoktartás, talán a fogyatékos tudatosság vagy éppen a profetikus tudat – valami gátolhatja a költőket, hogy kinyissák műhelyük aj-taját. És beszéljenek. Töményen, tárgyilagosan, általános érvénnyel. Persze akadnak ellenpéldák: hadd említsem, csak az elmúlt két évszázadból, Baudelaire szeszélyes műelemzéseit, Valéry alkotáslélektani mélyfúrásait, Mallarmé bámulatos költészetelméleti levelezését, Gottfried Benn nagyesszéjét, A líra problémáit, Eliot higgadt tanulmányait vagy a magyar hagyományból Füst Milán naplóját. Persze ezek zömmel magas röppályájú, elefántlélegzetű írások, s csupán alkalmasint térnek ki a tartalom és a kézművességi gyakorlat szövevényes összefüggéseire.

Nemes Nagy Ágnes technikája más: ő páratlanul éber, összetett figyelemmel hajol a művek fölé, nem pusztán kihántja hatóterükből a műalkotásokat, hanem átröntgenezi a versek létrejöttének homályos folyamatait is. Sokat tanult atyamesterétől, Babitstól: az egyetemes szempont kitűzését, a művészetszemlélet erkölcsi elemeinek hangsúlyait, az óvatosan, de annál hűségesebben válogató ízlést, a lírai ihletet középpontba állító gesztust. De mindez csak kiindulópont, csak a háttérből gazdagítja Nemes Nagy egyedi gondolati alakzatait.
Többnyire induktív úton-módon, kis elemekre összpontosítva, szemről szemre haladva jut előre az értelmezés zsinórján. Szemléletének egyik fontos jegye: a művészet (főleg a költészet) törvényeit a kézművességi adottságok felől igyekszik megvilágítani. ‘ egyik utolsó (vagy egyik túl korai első) híve volt annak a meggyőződésnek, hogy a műalkotás lényegében csinálás, vagy legalábbis számos olyan eleme van, amely racionálisan megközelíthető, és hatása aprólékos mérlegeléssel leírható. Miközben azonban vizsgálja az ihlet mérhető tulajdonságait, mindig tesz egy lépést, egy apró túllépést a műalkotás (és a csinálás) lélektani, szakrális vagy filozófiai forrásvidéke felé. Egyes versekről, egyes költőkről, egyes versformákról roppant mértékű és mélységű tudást vonultat fel, de nem szívesen bocsátkozik merész eszmetörténeti mély vizekre. Babits-könyve, A hegyi költő, úgy tűnik, a poeta faber-szemlélet utolérhetetlen remekműve. Nem felejtheti a kézzelfoghatót az elvont részállítások között sem, s meglátásait ritkán szorítja kötelező érvényű szentenciákba. Érezteti, hogy a szabályismertetés határain túl még roppant kérdések várnak az elemzőre, de oda ő – valamely esztétikai puritanizmus erkölcsi óvása folytán – csak tél-túl vet pillantást. Verstani tudása, a vershatás fortélyos emeltyűinek ismerete, tartózkodóan ítélkező lelkiismerete a részletek boncolása közben is annyi örömet nyújt, hogy az embernek többnyire ez a kettős érzése támad: Nemes Nagy Ágnesnak mindig igaza van, és – részletekre összpontosító technikája ellenére – mindig elmondja az egészet, amit a kérdésről tudni lehet. Pedig nem mondja el. Nagy költőket elemez a mély azonosulás nyelvén, nem kritikai igyekezettel. Rilke – főleg a fiatal és “középső” Rilke – világát például nagyszerűen fejtegeti, de a kései Rilke nagy, elvont eszméiről nem világosít fel. A Rilke-almafa, ez a kis gyöngyszem a költő szavainak “szótárát” kínálja – és úgy érezzük: Rilke törzsszavai nagy bokrokban hiányzanak (Wandlung, Überschreitung, Wiederspruch, Leistung, rein, arglos stb.). A gyakran felbukkanó “majdnem”-et (fast) említi ugyan, de minden bírálat árnyéka nélkül (pedig, bizony, ez a pici szócska igen-igen porladékonynak tűnik a márványos Rilke-szövegekben). Nagy magyar költőink is várnak a szeretet bírálatára: pontosabban látnánk európai teljesítményeiket, ha merészebben, élesebben, távlatból azonosulnánk szövegeikkel.

Miért az esszé?
Kérdezhetnénk, miért az esszé műfajában találta meg ez az alkat, ötven fölött, művészetének belső formáját? Mert kétségtelen, hogy Nemes Nagy Ágnes a hetvenes évek első felében rátalál erre a formára: az esszében mintegy kirajzanak tudásának rakétái. Ennek a váratlan nyújtózkodásnak több oka lehet. Gondolom, az ötvenes évek – Halasi Zoltán szavával – puritán esztétikai ellenállása fokozta a befelé fordulás tendenciáit, a kor irányított irodalmi ízlésszerkezete és a személyes erkölcsi szigor ellentéte pedig a költői művek mérhető tulajdonságaira összpontosította az alkotói energiákat. Nemes Nagy esszéit – ezeket a magas költészetelméleti duzzasztógátakat – mindig a versek tőszomszédságában képzelem el: noha első pillantásra a mesterség egyik-másik részletkérdését taglalják, érdemben olykor felérnek egy-egy költemény lüktető katarzisával. A szöveget egy roppant fegyelmezett, “illegális érzések”-re emlékező tudat formálja, amely a költészet anyagában – mintegy műfaji mellékösvényen – közvetve ragadja meg centrális közlendőit. A nyilvánosságtól megfosztott (és versírástól elkedvetlenített) író ebben a műfajban szemlátomást mámorosan vág magánutat: ezen az úton, tudja, önmegtagadás és versengés nélkül gyakorolhatja szabadságát. Az ötvenes években “répáskodtunk” – mondja az egyik interjúban (a répa legértékesebb része a föld alatt van). Az esszék módszerét, ha van ilyen, így jellemezném: egy aprónak tűnő kérdés szűk kémlelőnyílásán pillant rá először egy-egy részleges szakmai problémára (legyen a téma például: a Keveháza ritmikája); de mihelyt meglovagoltatta ujjait a billentyűzeten, belemarkol egy olyan halmazba, amely a költészet ritkán vizsgált alapkérdéseivel tart rokonságot (hangsúlyos vagy nyugat-európai formában írta-e művét Arany); miután a részletkérdésről – szellemes, szemléltető példák villanásaival – felvázolta a probléma forrásvidékét, az eszmefuttatást megfejeli egy eredeti, termékeny tétellel, s ezzel ismét visszatereli az esszét az izgalmas ismeretlen területére (a Keveháza Nemes Nagy szerint nem csupán kétféle módon ritmizálható, hanem legalább három ritmikai minta gyűrődése: egy tudatos magyar jambusrétegé; egy többé-kevésbé tudatos, angolos, közepmetszetes jambusrétegé; s végül egy nem tudatos, hangsúlyos-magyar rétegé).
Az értelmezés mindig – hogy Csokonai egyik versét idézzem – nehéz, kétes és szép. Nemes Nagy nem könnyed és nem könnyű – de pásztázása közben úgy világít, mint egy fényágyú. Kétes, igen: értve ezen azt, hogy megoldásai csak javaslatok, soha nem félemlít meg az igazság birtoklásának fölényes tudatával. Mint tudjuk, egyik kedvenc szava a “tanulás” (a Fák versben: “Tanulni kell.”). De tanuláson ő nem a korlátlan ismeretgyarapítást érti, hanem a vertikális elmélyedést, az önkorlátozással elért összpontosítást, a figyelem pontosítását. Esszéinek kollázsszerű szerkezete is sugallja a tudatosan szűkített módszer erényeit: ő mindig csak egy tóhoz indul (és néha tengerhez érkezik). Azonkívül közvetít valami ritka dolgot: a tanulás becsületét. Természetesen ez időbeli faktor. S amikor a költő a divatos besorolásokat, megcsontosodott szemléleti szokásokat, az újdonság viszonylagos elemeit, a hagyomány újdonságait vagy akár a szabadvers jegyeit vizsgálja, mindig az a célja, hogy valamely elsietett, henye vélekedés mögé felrajzolja a régi költészet betemetett igazságait. Manapság, amikor a nyilvános irodalmi kánonképzés elsősorban a művek átmeneti presztízsértékével érvel, nem árt megszívelni Nemes Nagy Ágnes figyelmeztető javaslatait. Tudja, persze hogy tudja ő is: a 20. században huszadik századi módon kell írni. De ez nem jelenti azt, hogy gondolkodásában ellentétbe kerülne, mondjuk, a régi irodalom az újjal; ellentétek, lényeges vagy látszólagos átváltozások vannak, de a nagy hagyomány és a modernség természetesen fonódik össze a művészetben. A cusanusi coincidentia oppositorumból ő az utóbbit hangsúlyozza: “Lehet hangsúlyozni az oppositorumot, az egymással szemben álló dolgokat, de lehet hangsúlyozni a coincidentiát is. Az egybeesést. Mi ezeket az ellentéteket magunkban összefogjuk. Azonosak vagyunk az ellentéteinkkel. És ez nemcsak drámát jelent, hanem gazdagságot is.”

Erkölcsi hitelesség
Egész gondolkodását mélyen átitató kérdés továbbá – minden “formai” érdeklődés alatt, mögött, előtt és felett – az erkölcsi hitelesség problémája. Jaj, jaj, nem arról van itt szó, hogy valamely vaskalapos erkölcsi kiskáté pontjait kérné számon bárki is bármiféle művészeten. Vannak pillanatok, amikor egy-egy hiteles élet nélkül erjedő tehetség hirtelen remekművekre lobban. De ez, világirodalmi távlatban is, roppant ritka kivétel, és nem csorbítja Nemes Nagy meggyőződését: hiteles élet nélkül hiteles művészet nem lehetséges. Nem, nem a magánélet csip-csup esetlegességeiről van itt szó, hanem egyfajta azonosságról élet és mű között, a meggyőződések bizonyos áttekinthető fordulatairól, a csalás hiányáról, egyfajta – Rilke szavával – Gesinnungról (homogén érzelmi és intellektuális talapzatról), nem is az elvek síkján, hanem “emocionális síkon, egy bizonyos ethosznak a síkján”. Mondhatnám úgy is: a nagy művész törekszik arra, hogy halhatatlansága ne gúnyolhassa ki halandóságát. Nemes Nagy Ágnesnak egyik legfontosabb hitvallása ez, s majdnem úgy tűnik: ennek a meggyőződésnek az imperativusa fontosabb, mint a bizonyíthatósága.
Ebből közvetve következik, hogy Nemes Nagy bírálja korunknak azt a hajlamát, mely kész elfogadni az értékek helyére nyomuló álértékek uralmát, sőt egyeduralmi igényeit. A magas irodalom autonóm felségterületeit harciasan védelmező művész ma ritka madár. Tehetséges írók is könnyelműen táplálják a látszatot, amely erőszakosan ismételgeti, hogy az irodalomban minden tartalmi vagy formai korlát összedőlt, s a siker formájában megjelenő üdvhöz elegendő kimesterkedni valamely új nyelvgyötrő dialektust vagy manierisztikus modort. Ez a felfogás távol áll Nemes Nagy etikájától. Az esszék azt sugallják: az írónak szuverén módon, alkatát nem elárulva, tehetsége benső ritmusának arányai szerint, csalás nélkül kell elhelyezkednie a műben.


„bor”

Műveltsége a magyar és a francia költői kultúrában gyökerezik, s ezt egészíti ki az a német költészeti ismeret, amelynek Rilke áll a középpontjában. Esszéstílusában lappang bizonyos dölyfös szerénység, karcos humor, hetyke irónia és iránytűszerű bizonyosságtudat. De főleg, mindenekelőtt: érettség, sűrűség, az óborok mindentudása. A szöveget ugyan lazítgatja itt-ott egy-egy felcsillanó anekdota vagy rövidke magaspihenő, de a törzsanyag: kivésett, keményen ágyazott meder, amelyben a gondolat szinte zuhan a végkifejletig. Ezt a napszítta érettséget az a körülmény is motiválhatja, hogy – említettem – Nemes Nagy Ágnes pályája késő derekán találta meg az esszé műfajában azt a művészeti-etikai terepet, amely megóvta az elhallgatástól, és biztosított számára bizonyos mellékágon kibomló teljesedést. Biztosított? Nem eleve biztosított. Úgy képzelem, az első nagyszerű esszék, a 64 hattyú darabjai mögött roppant erőfeszítés, művészi középpontkeresés és az elemi igazságok mohó igénye rejlik. Ennek a gyakorlatnak eredményeit élvezzük most. A hetvenes évek nagy esszéit (A vers mértana, A költői kép stb.) követte a lenyűgöző Babits-könyv, a verselemzések fényűző gazdagsága, majd két újabb esszékötet. És közben interjúk, naplók, vitatkozó megnyilatkozások.

H
Az Osiris Kiadó két vaskos kötete Nemes Nagy Ágnes öt esszékönyvének termését gyűjti egybe, és kiegészíti azt jó ötszáz oldalnyi, eddig kötetben nem publikált anyaggal. A költő életében megjelent kötetek rendjét a szerkesztő, Honti Mária csak ritkán bolygatja meg, úgy hiszem, ésszerű okokból. A kiadás címe nekem szokatlan, felesleges töprengésre kényszerít: Nemes Nagy Ágnestől származik ugyan, de nem ebben a kötésben. Filológiai hibát csak elvétve találunk; például pontatlan az a lábjegyzet, amely az egyik – Domokos Mátyással folytatott – beszélgetés kapcsán azt állítja: a szöveg A vers mértanára vonatkozik. Nem arra vonatkozik, hanem A költői képről írott esszére. De ez aprócska pötty, pici makula.
A második kötetben közölt, eddig önálló egységben meg nem jelent interjúk: külön csemege. Ezek némely ponton felveszik a versenyt az esszékkel: Nemes Nagy itt is szemlátomást kínosan kerüli azt a látszatot, hogy nyilvánosságra hozott művébe a véletlen salakja belekeveredjen. Ezek közül kiemelkednek a Kabdebó Lóránttal és a Lator Lászlóval folytatott eszmecserék. Domokos Mátyás imént említett interjúja szerintem a hetvenes évek egyik dialogikus csúcsteljesítménye. A komoly összpontosítást tükröző beszélgetéseket kiegészítik az apróbbak, alkalmiak: a költő itt kissé lazít zárkózottságán, s néha – metsző okossággal – olyan témákat is érint, amelyekről amúgy nem szívesen beszél (a háború alatti ellenállás, vallási kérdések, saját pedagógiai tapasztalatai, a régi Újhold értékes, de elfeledett szerzői stb.). Élőszóban még jobban kidomborodik Nemes Nagy két olyan tulajdonsága, amelyet az eszszék dialektusa csupán közvetve éreztet: a méltányosság és a gondolatok alapjában derengő, a beszéd hitelét megalapozó, rendíthetetlen erkölcsi mértékrend.

(forrás: Báthori Csaba, Magyar Narancs)

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top