A költőnő – ma már nyilvánvaló – századunk második felében a magyar költészet egyik legnagyobb egyénisége volt: a babitsi vers, a Nyugat hagyománya és az Újhold szelleme alkotta lírája hátterét. Összegyűjtött verseinek mostani (1997) kiadása nem egyszerű utánnyomása az 1986-ban megjelent A Föld emlékei című kiadványnak, amelyről annak idején joggal alakult ki az a benyomás, hogy az Újhold-csoport kiemelkedő költőegyéniségének teljes lírai életművét magába foglalja, hiszen azt még költője állította össze, ő határozta meg a szerkezetét is, éppen ezért a szerző halála óta a filológiában használatos “utolsó kéz” (ultima manus) elvének a tiszteletében az ő végakaratának is volt tekinthető. A Föld emlékei azonban nem tartalmazta a sokféle szenvedés által megszaggatott sorsú költő teljes lírai életművét; a hagyatékában kb. 180-185 kiadatlan vers, túlnyomórészt kész művek, továbbá befejezetlen kompozíciók és töredékek maradtak fenn, amelyeket az új kiadás sajtó alá rendezője, Lengyel Balázs függelékben csatolt az előző kötet anyagához, megtartva annak eredeti szerkezetét. Ez az anyagrész, a teljes életmű ez idáig rejtőző fele, téveszthetetlenül magán viseli Nemes Nagy Ágnes kézjegyét, tehát semmiképpen sem “zsengékről” vagy a pályakezdet első, tétova lépéseinek dokumentálásáról van szó, netalán a költő által sikerületlennek minősített, s ezért az asztalfiókba zárt kísérletekről, csak éppen a versbeszéd módja más egy kicsit, valamint a genezisükkel kapcsolatban érezheti meg az érzékeny olvasó, hogy ezek a versre ingerlő személyes életélményt – ellentétben A Föld emlékei objektív lírájával – másként, közvetlenebbül és pőrébben fejezik ki. Ahogyan hagyatéka egyik füzetének első lapjára, mintegy öntudatlan mottóként ő maga s versben írta fel: “úgy írok verset, mint ahogy nyílt sebből folyik a vér.” A költő szenvedélyes racionalitása, intellektuális páncélzata – aki lírai önjellemzésül azt is leírta magáról, hogy “esztelenül bízom az életben” – ebben a függelékanyagban szemmel láthatóan fellazul, sebezhetőbbé válik, jobban és megrendítőbben előtűnik a ráció “hadijelvénye” mögül a szenvedő ember. Olyan természetes aszimmetria ez, mint az emberi arc két fele, amelyek nem tökéletes tükörképei egymásnak, noha egyetlen arcot alkotnak szétválaszthatatlanul.
A kiadvány Lengyel Balázs által írt utószava tárgyszerűen tájékoztat a könyv – a hagyatékban maradt versek – keletkezési körülményeiről, továbbá a kiadás és a szöveggondozás elveiről, amelynek eredményeképpen a költőnő utókorának is teljesebb és hívebb képét kapjuk. A század második felének e jelentős egyéniségéről, munkásságáról, költői természetéről és sorsáról sokat mond olvasójának a gyűjteményes kötet.
(Legeza Ilona)
