Connect with us

Hit és megbocsátás

„ÓHAJTOZÁS ISTEN UTÁN”
A hit és a megbocsátás Nemes Nagy Ágnes verseiben

(2. rész)

Honti Mária

Nemes Nagy Ágnes: Patak

Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltűnőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
Három vadkacsa úszik a vízen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz – úgy hiszem,
Már itt a szél – s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –
Ha néhanap a feketét találja.
Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk a rendre.
– A takaró szegélyén indigó-
Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.
És indigó-színben foltosodó
Az elmeosztály rács közt a gyenge
Vénájú kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.
Ne vígy kórházba, ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik az ételekben.
De jobb talán a rendőrőrszoba?
Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb az abroncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.
Hová futottál, szép, híves patak?
A deli szarvas képe hol a habban?
A hab vadkacsát úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,
Freccsen a vér, a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs szertepattan –
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat;
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

A víz mint stilisztikai vezérmotívum még két, egymással összetartozó képi elemmel kötődik egybe: az elapadással és a szomjjal. Mindkettő a hit elvesztését panaszolja, csak más-más aspektusból.
Az 1. versszak többszörös megismétléssel erősíti meg a hit nélküli, de hitre vágyó élet fájdalmas belső konfliktusának kifejezését. Isten metaforikus megnevezéseihez: patak, csermely, forrás kapcsolódnak a következő igék: fut, szökik, eltűnik, elapad. Ezek egy veszteségélmény folyamatának dinamikáját festik. A névszói és igei metaforák mintegy regresszív sorba rendeződnek. A mindennek nyomában támadó új kín a hitét elvesztő, de rá emlékező ember gyászának fájdalma. Ez a gyászélmény gyengéd szeretetből, lázadó háborgásból és gyötrő fájdalomból kevert érzés.
A feszültség természetéről és mértékéről a már idézett oximoron, a buzgó szomj, az idegen-légiónyi kín szól a legérzékletesebben. A buzgó melléknév jelentésbeli valenciája kétféle szókapcsolat felé húzhat: vagy a víz jelentésköréhez szoktuk jelzőként kapcsolni vagy elvontabban valamely pozitív kötődéshez. Szokatlan a szomjhoz kapcsolása. De épp az eredeti költői lelemény mögötti élettapasztalat támasztja meg a metaforikus szerkezetbe sűrített gondolatot: az emlékezés és a veszteség összetartozását, a hiány és a vágyakozás tárgyának azonosságát. A hívő és a hit nélküli állapot határán járunk a versben. Átéljük egy sajátos határhelyzet drámai feszültségét: a „volt, de nincs”, sőt az „úgy nincs, hogy mégis van” állapotát, amelyet valóban a gyászból ismerünk a legjellemzőbben. Mégsem gondolunk a nietzschei megfogalmazásra: „Isten halott”. Nem filozófiai nihilizmusról, nem kiégésről van itt szó, hanem izzó fájdalomról:: „a szomj a legperzselőbb a hőben”. E kínzó hiány természetéről vall egy expresszív melléknévi-számnévi metafora, az idegen-légiónyi kín. Fel kell figyelnünk a kötőjeles írásmódra! A jelentésbe természetesen belejátszik az idegenlégió konnotatív jelentéstartalma: a kegyetlenség és a hazátlan bitangság együttjárása mint történelmi tapasztalat. Beney Zsuzsa figyelmeztet rá, hogy a XX. századi vonatkozás mellett bibliai idézetként is fölfogható a légió.9 Hivatkozása továbbgondolandó. Jézus kérdése a tisztátalan lélekhez: „Mi a neved?” A válasz pedig: „És felele, mondván: Légió nevem, mert sokan vagyunk” (Márk 5,9). Egyfelől tehát a tisztátalanságot, az ördöngösséget, az önpusztító őrületet jelenti a Légió, amely szembeszáll Istennel. Ám a megtisztult ember Jézussal akar maradni, s bár az nem fogadja tanítványai közé, vállalja Jézus gyógyító szerepének hirdetését. (Márk 5,19-20.) Ugyancsak szerepel a Légió, mint „sok ördög” neve, illetve az ördöngösséggel őrült módjára küzdő, majd Jézus szavára megtisztuló ember története Máté (8, 28-34) és Lukács (8,26-39) evangéliumában. Azok akik csak látták, de nem belülről tapasztalták meg a csodát, elűzik földjükről Jézust. Az „idegen-légiónyi” kötőjeles írásmódja révén mindkét jelentéselemre nyomaték esik. Egyfelől az idegenségre mint otthontalanságra, hiszen a hittel együtt az ember elveszíti a világban az otthonosság érzését is. Másfelől a légiónyi jelző a mértékre és minőségre utal: a hiányélmény és az eltévedettség sok és sokféle gyötrelmére az Isten nélküli világban; a bűnre, az eltévelyedett megszállottságra és a tébolyra. Az efféle kín nem emel meg: nem a szenvedés nemesítő csodájával hat, csak új kínt fakaszt. Ugyancsak Beney Zsuzsa utal utal rá, hogy a Bibliában a kőből vizet fakasztó Mózes történetének ellentettjébe fordul itt a vers. (10) Hit és csoda – sugalmazza a vers – összetartozó dolgok. „A vágy már nem elég” – mondja később Nemes Nagy Ágnes az Ekhnáton jegyzeteiben. A csoda pedig, ami hit nélkül nem jön el: a megbocsátás megenyhítő benső állapota.
Az első szakasz megsejteti, az utolsó pedig a verszáró két sor párhuzamos szerkezetével kimondja, hogy a hit nélküli életben az ember legnagyobb vesztesége: a megbocsátás képességének elveszítése. Azé a képességé, amely segítené felismerni az ösvényt, amelyen önfeladás, belső rombolódás nélkül eljuthatunk a megbocsátáshoz. Ehhez kegyelmi állapot kell, olyan hit, amelyben az ember mintegy önként átengedi Istennek az ítéletmondást. A megbocsátás épp olyan alázatot kíván, mint a bűnbánat. Mindezt természetesen nem explikálja a vers. A szöveg Istenen kívül mégis csak egyetlen személyes motívumot nevez néven, a költő egyetlen etikai fogalmat enged kilépni a képes beszéd világából: a megbocsátást mint erkölcsi dilemmát. Isten és a megbocsátás – és természetesen a köztük lévő híd: a hit – összetartozását az első és az utolsó szakasz egybevetése tárja fel igazán, ezért erre később még visszatérünk. Annyit azonban előlegeznünk kell, hogy – a szöveg tanúsága szerint – a vers kezdőpontján a kétségbeesett kérdés címzettje és a megbocsátás „tárgya” egybeesik: „Hogy bocsássak meg néked eltűnőben?” A felelősség itt tehát mintha Istené volna, aki magára hagyta az embert. Ez a költői feltevés áthangolódik a vers végére.
A gyászélménynek – mint utaltunk rá – kísérője, sőt része lehet a keserű felháborodás, lelkünk mélyén a távozónak mintegy a „felelősségre vonása”. Gondoljunk csak József Attila nevezetes soraira a Kései siratóból. S találhatunk példákat a népi siratóénekekben is a Mért mentél el? Mért hagytál itt? kérdés keserves változataira. Így értelmezhetjük a Patak előbb idézett kérdését is. Ragaszkodás, de egyben a hűtlenség áthárítása.
A verskezdő szakasz hangneme polifón. Az első kérdéseket sóhajtásba burkolt gyengédség jellemzi, a könnyedséggel érintkező szökdel és a zegzugos csermely kedvességet, játékos hangulatú fogócskát, évődő korholást idézhetne. De a szomj és a megbocsátás közbevetése megzavarja az intim meghatottságot. Már itt érezzük, amit a zárósorok majd nyíltabban vallanak meg: Nemes Nagy Ágnes legendás hírű viaskodását a megbocsátásra való képesség bizonytalansága miatt. (Gondoljunk a Bosszú című négysorosra!) Sajátos paradoxon ez, az erős és jelentékeny személyiségek bűntudata, amely épp a bocsánat képességének híján fakad. Amikor a nagyság nem tud emelkedett lenni. A Patak után közölt – de időben egy évvel előbb keletkezett – versben eképpen: „Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak / És most porig aláztatom.” (Kiáltva) Gyengédség, kétely, sőt fölény, bűntudat: így fonódnak egymásba az 1. versszak szólamai, amelyek valójában az Istenhez való viszony többszólamúságát jelentik. Mindez a polifónia imitációs technikájával rendeződik egybe, egy lassuló metaforaláncban. (11) A szép híves patak helyét a szakasz végére a perzselő hőt – a kínt – árasztó kő veszi át.
A kőszikla (Szenczi Molnár Albert szövegében „kőszál”) ugyanúgy Isten képe a Bibliában, mint a patak. Még a panaszos kérdés is elhangzik 42. zsoltárban: „Isten, én kőszálam, / Mire felejtesz így el?” A zsoltárost azonban Istenhez az alázat, a világhoz pedig a kiküzdött örvendezés köti. Ezen a ponton a Patak nem követi a 42. zsoltár ívét és dinamikáját. A lírai én
– a zsoltárossal ellentétben – nemcsak szemlélője és ellenfele a világnak, hanem résztvevője és részvevője is.
A középső három szakaszban az Istenét elvesztő vagy elvesztegető ember világának képei következnek. A szakrális helyét átveszi a profán. (12) A 2. szakasz a beilleszthetőség szempontjából talán a legnehezebben értelmezhető: a legtávolabb van a megelőző résztől, és kevés kötőelem kapcsolja a szövegegészhez. Beney Zsuzsa „mélyen és megfejthetetlenül szimbolikus történetnek” nevezi, szerinte épp emigmatikus voltában közvetíti az irracionális szorongást mint a létérzékelés alapélményét. E „történet” örök jelenidejében a gyilkos kényszeresen cselekszik és egyúttal tehetetlen: épp oly kiszolgáltatott, mint az áldozat. S miről vall a stílus? „Mintha a mágikus hatás alatt maga is mágikusan cselekednék – a Patak című vers második versszaka ezt az állapotot, a motívumoknak és versbe-építésüknek merev és én-idegennek ható indázását mutatja fel; azt az én-idegenséget, amely valójában talán a túlságos én-közelség eltávolításának vágyából fakad. Van egy érzés vagy egy életérzés, aminek a kimondását a költő babonásan kerülni kívánja […], mely e költői alkat és a költészet ellentéteként nem tűri a kimondást, mert magában hordja a szó, a világosság mágikus félelmét: ez pedig a szorongás” – olvassuk Beney Zsuzsánál. (13) Meggyőzőnek tartom alapgondolatát: a „mágikus” értelmezésének kettős természetét, a megbűvölt és megbűvölő” egységét mint „sarokpontot” Nemes Nagy Ágnes lírájában. Mégis ellent kell mondjak az értelmezésnek, amely „zárvány”-nak nevezi a Patak 2. versszakát. (14)
Kétségtelen, hogy a 2. szakaszt egy szakadék kietlen csöndje választja el az 1. versszaktól. Megtörik az 1. versszak alapjában jambikus, ringató ritmusa, hangsúlyosan ritmizálódó három ütemű sorok „fedik el” az ötöd és hatodfeles jambusokat: „Három vadkacsa / úszik / a vízen, / A part hosszát / a király fia / járja.” A hangzás balladás, a líraiság epikumba rejtőzik. A lírai alany elmozdult, elbeszélőként van jelen. Kívülálló történetmondóként három közbevetéssel
– variációsan ismételt viharjelzéssel – töri meg az elbeszélést -„/úgy hiszem, / Már itt a szél” […] / „Már itt a szél! ” / […] „itt a szél, úgy hiszem /”. A balladisztikus ismétlések azonban poétikailag különböző tördeléssel illeszkednek a sorokba: a titokzatos, vészjósló nyugtalanság ez által is fokozódik, a ritmus még zaklatottabbá válik. A bibiliai háttértől teljesen eltávolodik a szöveg: világi közegbe lépünk, a „király fia” történetének tanúi gyanánt. Bár az archaizáló jelleg még megőrződik a népmesék és a népköltészet elemei révén (ilyen a hármasság nyomatékos jelenléte, a fekete-fehér, jó-rossz kontrasztja, a király fia és a vadmadarak mint „szereplők”, a régies viszen igealak), mégis a szekularizálódás felé tett irányváltást látjuk a versben erősebbnek. A stílusban jelzi ezt már az első sor: a híves patak helyét a víz veszi át, mint objektív természeti közeg. Ha szövegszinten kohéziós elemnek tekintjük is a víz jelenlétét, itt, a 2. szakaszban a költő mintegy visszavonja a képből a metaforikus erőt, egyszerű leíró elemmé fokozza le: ez az első jele a műben, hogy a megszentelt közegből a profanitás világába került az ember. Nincs párbeszéd, nincs megszólítás: kihűlt a világ. Feltűnően tárgyilagos és dísztelen a stílus, még jelzős szerkezet is alig fordul elő. A kép tágas ugyan, de alapjában csak horizontális mozgást érzékelünk benne. Csak a történeten kívülálló lírai alany egyes szám első személyű közbevetései utalnak vertikális dimenzionális különbségekre: a minduntalan „beavatkozó” szél valamely távoli, felsőbb erő létezésére utal, akit azonban nem hordoz magában és nem szólít meg az ember. Az emberi megnyilvánulásokban semmi megejtő, semmi részvétet keltő mozzanat nincs: a birtokló hatalom egykedvű, puszta világa ez, amelyben a céltudatos cselekvés minduntalan célját téveszti. A hatalom és a fegyver – valamely kiszámíthatatlan erő közbejötte révén – válogatás nélkül, vaktában pusztít. Fel kell figyelni arra, hogy a balladisztikus kihagyásokkal elbeszélt történet előadásmódja tárgyilagos, a személyes közbevetéseket gondolatjel különíti el. Az utolsó két sorban azonban a személyesség mégiscsak áttöri a tárgyilagosságot „De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem – / Ha néhanap a feketét találja.”
Mire szolgál ez a direkt költői minősítés? És mi a tartalma? A vers egyik legfájdalmasabb pontján járunk. Hiszen mindeddig – mondjuk így – még egy „klasszikus tragédia” keretén belül mozogtunk: a jó és rossz ellentétét megjeleníti a fehér-fekete; az ember a rosszat akarná pusztítani, de a jó válik áldozattá. Ez ismerős képlet. Ettől meg lehetne rendülni. A világban azonban még ez a rend is (rossz rend ugyan, de rend) felborul, a vak véletlen veszi át a hatalmat: szív és értelem, érdem és igazság nem jut itt szóhoz. Ez az iszonyú. Az Isten nélküli világnak nincsenek törvényei. A létezés így időtlen és céltalan bolyongás. S valóban: a szakaszból hiányzik is az elbeszélésre jellemző igeidő, a múlt. A szinte alig tagolt jellegtelen tér képe (csak víz és part), az öncélú időtöltés monotóniája, a cselekvés kiszámíthatatlansága puszta, vak történésnek láttatja ezt az életet. A balladisztikus forma az utolsó két sorban felbomlik, nincs igazi áldozat, nincs győztes igazság, nincs lekerekedett beteljesedés. Az archaizáló történetmondás modern drámába csúszik át, amely a tragédia haláláról szól: a törvények és szabályok hiányában tévelygő emberről. Egyetlen fogódzónk (vigaszunk?) a költő mint figyelő rezonőr, az öncélú vagy céltévesztett élet miatt aggodalmat és iszonyatot egyszerre érző ember: az immanens szorongással küzdő elme.
Ebből az iszonyatból csap föl a 3. szakasz abszurdnak tűnő óhaja: „Legalább biztosan repülj, golyó! / Húszezer éve szoktatunk a rendre.” Ez a keserű mondat valamely rendért, következetességért, megbízhatóságért kiált: legalább a halál bekövetkezése volna biztos, gyors, kiszámítható és végleges. Az Istenkísértés határára érkezik itt a vers: ha az élet fölött nincs hatalmunk, legalább a halál fölött lenne. A többes szám első személyű igealak a személyességet, a kudarcban való érintettséget jelzi. E két sor voltaképpen a 2. versszak befejező része. Tartalma szerint odatartozik; a versszerkesztés, mint fontos strukturális elem, üzenete szerint azonban előkészítő szerepet kap: az ember által alkotott „rend”, az Isten nélkül maradt világ rendjének képei következnek.
Egy áttűnéssel váratlanul az elmeosztály rácsa mögött vergődő beteget láttat a vers. Ahogy a golyó a kiszámíthatatlanság, úgy a rács a rend iszonytató metaforája – az indigó-színben foltosodó, gyenge vénájú kar pedig az e rendnek kiszolgáltatott elesett ember metonimikus képe. A 2. szakasz képi elemei a mitikus-mesei emlékezetből és képzeletből fakadtak, és ott az emberi cselekvés kiszámíthatóságát húzta át valamely felsőbb erő. A 3. versszakban ugyan konkrét és személyes élmény áll a képanyag hátterében (a költő édesanyjának betegsége és halála), de természetesen az általános szintjére emelve, egy sorsváltozat képe gyanánt. Az „ember” fogalma nem homogén: a részvét nélküli rendnek alkotója és kiszolgáltatottja egyaránt lehet. Itt nem a célirányosnak szánt cselekvés válik céltévesztetté, estlegessé, hanem maga az elme bomlik meg. A 2. szakaszban feltűnő, itt pedig fájdalmas a színek ellentéte. A fehér takaró szegélyén indigószínnel bélyegző: „elme”. A halálos betegség valójában stigma, ezért az indigószínnel kapcsolódik egybe, az ártatlanság pedig hófehér, emlékeztetve a céltalanul elpusztított vadkacsa habszínfehér szárnyára. Az Istentől elszakadt ember birtoklási és hatalmi vágya a 2. szakaszban irracionális bolyongásba torkollt, de a részvéttelen rend világa – a ráccsal körülzárt elmeosztály képe – épp ily vigasztalan. A 2. szakaszbeli költői feltevést („úgy hiszem”) a 3. versszakban szigorú tömörséggel megfogalmazott törvény kimondása váltja fel: „a foltosodó […] gyenge vénájú kar, különben, mint / a hó, ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.” (Kiemelés: H. M.) Az emberi hatalom a rácsok állításáig terjed. A tébolyon és a halálon éppúgy nem tud erőt venni, mint a természet erőin. „Ez a rendje.” A szikár zárómondat akár részvétlennek is tűnhetne, ha nem követné perspektívaváltással egy drámai fordulat: „Ne vígy kórházba, ne engedj oda! / Iszonyú szag búvik az ételekben.”
A lírai alany visszatér a beszélő pozíciójába, és a kiszolgáltatott ember nézőpontjával azonosul. Innen vezet el bennünket a vers a modern emberi szenvedéstörténet küszöbéig. Voltaképpen itt, és nem az utolsó szakaszban indul meg a visszatérés az 1. versszak lírai attitűdjéhez, természetesen módosult formában. A 4. versszak első két sora nem számonkérő kérdés, hanem könyörgés és magyarázat. Ki máshoz szólhatna, mint a rejtőzködő Istenhez! A címzett és a beszélő ezt követően azonban szinte összeolvad:

De jobb talán a rendőrőrszoba?
Szűköl a test, hogy vére, csontja, freccsen,
Vagy jobb az abroncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.

Nem a természetes halál a legrosszabb, ami történhet. Az emberi kegyetlenségből vagy a belső meghasonlásból következő szenvedés, a félelem: ez az ember alkotta világ életkínálata. Itt bomlik ki az „idegen-légiónyi” kín” igazi tartalma, és itt erősödik fel a vízhez társított vér stilisztikai szerepe. Látlelet persze ez a szakasz a magyarországi 50-es évekről az erőszakos diktatúra iszonyatáról. Az 1957-ben megjelent kötetben nem is szerepel a rendőrőrszoba szó, helyén egy szándékoltan suta hangzású szó: feketeszoba, ami egyaránt jelenthet sötétzárkát vagy ravatalozót.) A kontextus azonban ezt a részletet is túlemeli az aktualitáson.
A 3. és 4. szakasz tehát a versnek szorosan összetartozó, egymással ellentétes, egyúttal egymást kiegészítő része: A 3. szakasz tárgyilagos és szomorúan józan. Ezt közvetíti a nyelvi megformálás: ezt a szövegrészt grammatikailag a kapcsolatos viszony, a kijelentő modalitás uralja. A 4. versszak viszont zaklatott: a modális többféleség jellemzi (felkiáltás, kérdés, kérdő formájú kijelentés), és az ellentétes és választó szerkezettípus teszi drámaivá. A kulcsszavak mégis összekötik a két szakaszt: az elme, véna, test, vér, csont, szív mind a véges test attributumai. Halálunkkal mind elmállanak. Mi hát a próbatétel? A lélek legnagyobb terhe? Talán nem a halál tudomásulvétele, hanem minőségének befolyásolása.
A Jegyzetek a félelemről címadó versében így vallott erről Nemes Nagy Ágnes:

Ha rángok is a félelemtől,
életem akkor sem ezen dől –
ha meghalok sem függök tőletek.
*
De hát a kín, a testi kín,
a csontszilánk –
Ki természettől távozott,
az is nyüszített, zokogott,
s vérátömlesztés-tarkította
foltos karját felém nyitotta –
Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat,
mit az elme magára vállal:
a fent kóválygó kínhalált
elhessegetni a halállal.

Több ponton feltűnt már, hogy a vers az emberi szabadság határait, pontosabban korlátait érinti. Az ember rabja lesz birtoklást vágyó természetének, közönye megbélyegzi az elesetteket, a zsarnoki hatalom kínhalálba vagy őrületbe kerget: az Isten nélkül élő ember nem szabad, és életéből kivész a szeretet. Ebből a profán, meg nem szentelt térből térünk vissza az 5. szakaszban Isten újbóli megszólításához, az explikált párbeszédhez.
A versben a személyesség, a kedves és a szeretetteljes kapcsolat kizárólag a tűnő Isten alakjához fűződik. A verskezdő megszólítást személyes névmás nyomatékosítja: Én Istenem.
A kecses és játékos formák – futottál, szökdeltél, zegzugos csermely – a meghittség emlékét tükrözik vissza. Az utolsó szakaszban az Isten után óhajtozó lélek a büszke és szép „deli szarvas” képében emlékezik meg a hívő – ám a nárcizmustól is megérintett emberről. „A deli szarvas képe hol a habban?” Ez a versbéli szarvas tán önmagát csodálná a víz tükrében – ahogy az ember istenivé kívánt válni, magának tudást lopva és halhatatlanságra törve. Ezt követően a paradicsomi ősbűn majd a büntetés jeleivé válnak a modulációsan ismételt képek. A zsoltárbeli kép egyensúlya a szarvas-patak összetartozását illetően felbomlik. Helyét a víz-vadkacsa kapcsolat váltotta fel: „A deli szarvas képe hol a habban? / A hab vadkacsát úsztatón dagad…” A vadkacsa a mondatban fonetikailag, kontextuálisan, szerkezetileg is nyomatékosított elem. A 2. szakaszra emlékezve a jó és rossz képe, és a hármassággal (feketék és fehér) az egyensúly megbomlásának, az ártatlanság kirekesztettségének, de egyúttal elvesztésének is sejtetője. Ez vezeti be a víz és vér ismételt összefonódását: „A hab vadkacsát usztatón dagad, / Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan, / Freccsen vér, a rémület fakad”.
A vers utolsó szakasza újból végigvezeti az olvasót azon a lelki úton, amely a hiányélménytől a szenvedéshez, majd a tűnődő kérdezéstől a rémült felkiáltáshoz vezet. Az utolsó két sor kapcsolatos viszonyú, párhuzamos szerkezetű összetett mondat. Világos grammatikai formája nagy fegyelmet, elsődleges jelentése feszültséget jelez. A zárószakasz első hat sorától – egyúttal az egész műtől – gondolatjel választja el. Ez is mutatja, hogy tartalma a versegészre visszatekintő reflexió: kérdő formájú felkiáltás: „Hogy csillapítsam buzgó szomjamat, / S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?”
Az első szakaszban már feltett kérdéseknek variációs ismétlése ez. A korábbi hol kérdőszó hogy(an)-ra változott: ezáltal a kinti világból befelé vezető utat teszünk meg a versben. Ahogyan a látvány a maga értelmét mindig látomássá lényegülve nyeri el Nemes Nagy Ágnes költészetében, ugyanúgy válik nyilvánvalóvá, hogy a végső kérdéseket csak önmagunknak és Istennek tehetjük fel. Kint nincs rájuk felelet. A buzgó szomj eddig a hit vágyának képe volt, csillapítása csak egyetlen módon, volna lehetséges: a megbocsátás által. A csillapítás és megbocsátás egybejátszása: a hit végső értelmezése a versben. A hit az egyedüli kegyelmi állapot, amely megbocsátásra tehetne képessé bennünket. Így kapja meg végső értelmét a „buzgó” jelző is. A buzgó szomj – mint oximoron – párja egy paradoxon: a megbocsáthatatlan megbocsátása.
A megbocsátásra, az első szakaszban még a szökő Isten, a gyengéd és játékos kedvű szeretettel keresett Isten szorult volna rá. A vers végére a számonkérés hangja tragikus kétségbe fordul: „S bocsássam meg, ami megbocsáthatatlan?” Ez a kérdés Istentől is szólhatna az emberhez. S ha jól megnézzük az utolsó szakaszt, bizony értelmezhetnénk Ember és Isten dialógusaként is. „A deli szarvas képe hol a habban?” ugyanis nem Isten szökését, hanem a hívő, szép és büszke lélek hiányát panaszolja. A patak mutációja jelen van itt a hab képében: a hitetlenség dulta szét a víz sima tükrét. Ezért jöhetne e számonkérés magától az elhagyott Istentől is. S e lehetséges dialogikus értelmezésben egybemosódik, avagy fölcserélődik elhagyó és
elhagyott. És ez után a hiány kölcsönösségének kötöttségében minden visszautalás a testi, a lelki, az erkölcsi nyomorúságra: az ember panasza és egyúttal Isten bánata. Nyelvi oldalról erősíti ezt az értelmezést a 2. személyű igealakok feltűnő megfogyatkozása. A 3. személyű előadásmód egyedül alkalmas arra, hogy mindkét „szereplőt” behelyettesíthessük a lírai alany pozíciójába. Értelmezésünket végigvíve azt is föltételezzük, hogy a záró két sor két kérdése újból mutat valami szétválást: a „Hogy csillapítsam buzgó szomjamat” kérdés az emberé és a „S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?” az isteni számonkérés abszurd paradoxona Istené, aki a legilletékesebb volna szólni a megbocsátás dilemmájáról.
A Patak befejező részének dialogikus keretbe foglalt konstrukciója zeneileg egységes hangoltsággal szól e sajátos összetartozásról. Már utaltunk rá, hogy rímhelyzetű szavak, szótagok kizárólag a mély és sötét tónusú a hangra épülnek. Sőt e szakasz teljes magánhangzókészletét jó 70%-ban a mély magánhangzók uralják (szemben az 1. versszak mintegy 50%-os arányával). Fájdalmas tonalitású tehát a verszárlat. Így a fogalmi jelentéstől legtávolabbi nyelvi forma, a puszta hangzás egységesen komoly, súlyos és szomorú. Ez az embernek és Istennek közös érzelmi tartománya a háborgást fölváltó szomorúság, amelyet más nem volna képes feloldani, mint a megbocsátás képessége, reménye és hajlandósága.
A vers vége nyitott marad. Kötetbeli szerkezeti helye azonban átvezet a húsvéti megváltás gondolatához: az isteni megbocsátás keresztény szimbólumához. Úgy vélem, tudatos szerkesztéssel helyezte a költő a Patak után a Kiáltva című korábbi verset, benne az alábbi sorokkal:

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.
Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,
Virága tán nem nyit soha.
Irgalmazz, Istenem, húsvétvasárnap este,
Hisz él az Embernek Fia.

A megbocsátást Isten ajándéka gyanánt értelmezi e vers. Minden valódi megbocsátás az alázat és emelkedettség kivételes találkozása, amelynek európai ősképe az evangéliumi példa. Jézus megaláztatása és felemelkedése: az ingyenes szeretetben fogant megváltás. A tökéletes megbocsátás is olyan szélső érték, amelyet emberi valónkban el nem érhetünk, el nem vállalhatunk: az irgalom Isten sajátja, a megváltás Krisztusé. Az emberi megbocsátás mindig tökéletlen: teljessége és véglegessége az emberi élet végéig megkérdőjelezhető. Ennek tudatában is vágyunk rá és próbálkozunk vele. Annyi valósulhat meg belőle, amennyi transzcendes fedezete van bennünk: akár kapjuk, akár adjuk a bocsánatot.
Az 1981-ben a Széll Margitnak adott interjúban ezt mondta Nemes Nagy Ágnes: az emberben „kétségtelenül megvan […] a transzcendenciavágy. De én a transzcendencia szót – ha szabad így mondanom – egyszerűbben használom. Nem tagadom ki belőle a lehetséges emberi élmények egyikét sem, a profánokat sem, de indító (és megindító) apróságokat sem, a kristályokat, az eldobott cigarettacsikket, a féllábú galambot, a dadogó öregasszonyt, a kételyt vagy a kétségbeesést. Úgy érzem, nincs a létünknek olyan szelete, ami ne transzcendeálhatna egy adott pillanatban. Hogy mibe transzcendeál? Valami több felé. És a valami több nélkül koldusabbak volnánk a koldusnál. Van egy zsoltár, amit de sokat fújtam gyerekkoromban:

Éjjel kezem feltartom,
az égre Hozzád nyújtom.

Úgy érzem, a költészet nem több, mint egy fölfelé nyújtott kéz. De ez sem semmi.”
Ennek a zsoltárnak a képe tér vissza emlékező múlt időben a ki nem adott töredékek közt A mozdulat című négysorosban:

Éjjel kezem föltartottam,
az égre Hozzád nyújtottam,
mi lesz Helyetted, kérdeztem,
s Te mondtad, hogy a mozdulat.

Nemes Nagy Ágnes költészetbe transzformálta az ima áhítatát, a transzcendencia ki nem hunyó vágyát. Ez is ott dereng majd mint „intenció” a tárgyias líra mélyén. Hiszen a távozó „csak voltaképpen” távozott. Akárcsak a versben az alkonyi nap:

Lement a nap. De nem. Még látható.
Csak voltaképpen ment le, még az égbolt
tenyéröblébén tartja ezt a másik,
megtévesztésig hasonló napot,
akár egy homokóra felső
üvegcsészéjét, melyből már kipergett
a voltaképpeni.

(Lement a nap)

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top