Connect with us

A szellem jelen van

Az ÉS könyve júliusban – Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana. Prózai írások I-II. Szerkesztette és az utószót írta Honti Mária. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 716 + 580 oldal.

Bevallom őszintén, nem számítottam arra, hogy ekkora élmény lesz ez a két óriási kötet, a Honti Mária által kitűnően összeállított 1300 oldal Nemes Nagy Ágnes prózai írásaiból. Nem mintha nem lett volna tudomásom a költőnő esszéírói, kritikusi, irodalomteoretikusi jelentőségéről. Másutt megírtam, most csupán felidézem: szorosabban véve irodalmi tárgyú írásait reveláció olvasni annak, aki nem író vagy költő, csupán irodalommal foglalkozó személy. Többek között azért, mert megcáfolják azt a közkeletű hiedelmet, hogy alkotó írónak nem lehet elméleti érzéke. Nem elég azt mondanunk, hogy Nemes Nagy Ágnesnek volt teoretikus vénája és hogy érdekelték az irodalomelmélet bármelyik szintjét érintő elméleti kérdések (kivált a verstan és a poétikai kompozíció problémái), hanem rendelkezett azzal az egészen kivételes képességgel is, hogy az absztrakciót visszakapcsolja az eleven irodalom áramába. Ha ot olvassuk, egy pillanatra sem érezzük úgy, hogy a fogalmiság elszegényít, hogy az irodalmi műbol egy elméletibb megközelítés csak a hófehérre preparált csontvázat képes elénk tárni. Minden sora, amely az irodalomra vonatkozik, lüktetően életteli, megragadóan személyes és – nem utolsósorban – tündökletesen okos.
Kiválónak találom a gyűjtemény címválasztását is. Az élők mértana alig egy gépelt oldalnyi kisesszé, gondolom, a hetvenes évekből, az Irodalmi szénaboglya címszó alatt összegyűjtött rövid írások közül. A mű, főleg a vers szerkezetének jelentőségéről vall itt Nemes Nagy Ágnes, arról, amit Goethe nyomán architektonikának nevez. A “mű rendje, tagolása, mint a kifejezés néma, de annál égetőbb jelentést hordozó eszköze” foglalkoztatja szenvedélyesen. Nos, a véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt hetekben Henry James Minta a szőnyegen című klasszikus (és botrányosan rejtélyes) novellájával kellett foglalkoznom. Talán ezért éreztem úgy, mintha Az élők mértana a James-novelláról folyó évszázados vitához szólt volna hozzá. Létezik-e, s ha igen, megfejthető-e a mű “titka”, amely egyszerre szabja meg a részletek és az egész működését, a “perzsaszőnyegbe szőtt arabeszk”, amelyet talán éppen azért nem veszünk észre, mert nem takarja semmi, mert túlságosan a szemünk előtt van? A novella a befogadóra bízza az értelmezést. Nemes Nagy szintén jelentős szerepet szán az olvasónak (“a versnek terve van velünk, fel akar épülni általunk”), ám az alkotói és a befogadói kreativitást egyaránt szervesen összekapcsolja azzal, amit “a szerkezet mondanivalójának” nevez. Nála nem lehet kétséges, hogy ama bizonyos belső, önmagában néma rend és forma éppen olyan “tévedhetetlenül, szinte erőszakosan alakul, ahogyan az élő szervezetek szimmetriája”. Ami Jamesnél a minta a szőnyegen, az nála az “élő anyag mértana”, amely nem csak az egyedi mű, hanem “egy életmű, egy élet önmagához mért (esetlegessel tarkázott) törvénye, amit nem kitalálni kell, hanem inkább felfedezni”. Csodálatraméltó pontossággal éppen azt fogalmazza meg, amit értelmezésem szerint visszájáról, kételyek által körülrajzoltan műtat fel az amerikai író: hogy ennek az egyszerre átlátható és titokzatos rendnek a működése nélkül nincs irodalom. De nincs megértett és teljességként felfogott élet sem.
Szóval, kincsesbánya ez a két kötet mindenkinek, akinek köze van az irodalomhoz. Ezúttal azonban mégsem az irodalmi tárgyú írásokra figyeltem elsősorban, hanem azokra a szövegekre, amelyeket kevéssé vagy egyáltalán nem ismertem: a naplókra, a publikált, de már elfeledett interjúkra, a hagyatékból előkerült személyes töprengésekre. Azt hiszem, nincs semmi röstellni való abban, hogy az ember kíváncsi egy jelentős alkotó belső világára, arra a személyes talajra, amelyben a művek gyökereznek; a kételyekre, a gyötrelmekre és a vívódásokra is. Nemes Nagy Ágnesről mintha az a kép alakult volna ki, hogy tartózkodó és szemérmes alkat volt, nem szívesen tárulkozott ki olvasói előtt. Van ebben igazság, de magam nem annyira szemérmességet, hanem inkább arányérzéket mondanék. Hajszálpontosan érzi a határvonalat a – mondjuk így – “közérdekű személyesség” és a potenciális olvasóra zavarbaejtően vagy alantasabb kíváncsiságát kielégítően rátukmált privát ügyek között. Mi lehet személyesebb, például, mint a Szörnyeteg címet viselő hátborzongatóan humoros és fájdalmasan önironikus néhány sor. “Sok szörnyeteget láttam életemben – szinte mást se láttam. Magam is közéjük tartozom” – kezdi, majd pontokba szedve felsorolja a “szörnyetegség” ismérveit. Ebből a nyúlfarknyi írásból, amelyet valószínűleg nem is szánt közlésre, egy örökké sértett és sebzett, a világ ellen “permanens felháborodásban” élő lény képe bontakozik ki. Egy lényé, aki (amely?) egyszerre szigorúan erkölcsös és mérhetetlenül “önös”, maga körül mindent kipusztító és végtelenül szeretet-éhes. Nem önarckép ez, nem önvallomás ez, nem valamiféle öngyűlölet megnyilvánulása. De nagyon sok személyesség van benne, nagy önismeret, könyörtelen őszinteség és sok részvét – mások és önmaga iránt is. Vagy nézzük azt, ahogyan az amerikai naplóban önnön arcát elemzi. Fiatalkori arcképével éppen olyan elégedetlen, mint idősebb kori portréjával, és éppen azt hiányolja külső megjelenéséből, amit azok, akik már csak képekről ismerhetik, ellenállhatatlan sugárzásként érzékelnek: a szellem jelenlétét. “Bámulatosan buta arcom van.” Ezt persze nem hisszük el neki, kegyetlen önvizsgálata azonban módot ad nekünk is, hogy eltöprengjünk azon, hányadán is állunk az arcunkkal? Ha elégedetlenek vagyunk – márpedig azok vagyunk -, mit hiányolunk belőle, mit változtatnánk meg rajta, s mindez személyiségünk miféle megoldatlanságaira utal?
A szubjektivitásnak ez a tartózkodó megjelenítése természetesen nem független az objektív lírához való vonzódásától, vagy attól, hogy a Nyugat nagyjai közül éppen Babitsot választja háziszentjének. A “fegyelmezett szenvedély” vonzza a “hegyi költőben”, és saját személyiségét tekintve is ezt tartja irányadónak. 1956 nyarán, erdélyi útinaplójában kijelenti például, hogy “illetlen dolog az embernek a rokonairól írni – s annyi rosszat kellene írnom”. Konkrétumokat nem is hajlandó az orrunkra kötni, a családhoz való viszonyának problémáit azonban mégis képes közölni velünk. Mindenekelőtt azt, hogy politikai irányultsága – amely talán nem csupán számomra meglepően – fiatal kora óta a baloldaliság felé vonzotta, éppen a család elleni lázadás talaján alakult ki. Bizony, ez a “polgárisága” miatt oly sokat szenvedett költő alkatilag baloldali volt, ami, ha jól meggondoljuk, nem is lehetett másként. A “szörnyeteg”, aki örök háborúságban áll a világgal, aki minden reggel arra ébred, hogy a dolgok nincsenek rendben, s akiben a mélységes önzés oly könnyedén csap át az emberi lény iránti szánalomba – aligha lehet más, mint baloldali, legalábbis szerintem.
Ez a háború alatt megszilárdult, antifasiszta alapon álló baloldaliság azonban mély sebeket kap a fordulat éve után. “S ma oly félelmes a kompromittálódása annak, amit valaha “baloldalnak” hittem!” – kiált fel keserűen. Erdélyi tapasztalatai megértőbbé teszik a “jobboldalinak” nevezett Magyarország értékei, pontosabban értékőrző jellege iránt. Ám egy pillanatig sem válik megértőbbé az antiszemita mélymagyarkodás irányában. “Inkább felkötöm magam, mint hogy ilyen “jó magyar ember” legyek.” De a másik, az akkori hivatalos, vagy engedélyezett baloldaliságra sem látja érdemesnek szót vesztegetni. Marad a magány, aminek az elkerülhetetlenségét intellektuálisan belátja, de nagyon szenved tőle. “Az az öt vagy tíz barát, és semmi kibontakozás, még remény se. Ennek a “polgári koncepciónak” (milyen nevetséges név, címke) aztán nincs egy félholdnyi talaja sem nálunk.” (Hiába, a költő az költő. Ez a “félholdnyi talaj” talán öntudatlanul, talán szándékosan, az “újholdasok” akkori szituációjára utal metaforikusan.)
Alapélménye a baloldaliság korrumpálódása, olyannyira, hogy jó két évtizeddel az erdélyi utazást követően amerikai feljegyzéseiben így kommentálja egy írótársa ugandai beszámolóját: “Csak a hatalomra került “baloldali szabadságharcosok” teljes megrohadását írja le. Korunk témája. Hatalom és szabadság. Fantasztikus afrikai változata a mi ezer meg ezer tapasztalatunknak.” A “baloldaliság” nyilvánvalóan orzi gondolkodásában azt a szép és tiszta jelentéstartalmat, amelyet ifjúkorában tulajdonított neki: ezért látja bemocskolódottnak és tragikusan kiúttalannak a jelenben. De pontosan tudja, hogy nem a címkék vagy a jelszavak megváltoztatása a lényeg. “Azért, mert állandóan visszaélnek a politikai jelszavakkal a világon, attól még az emberek szenvednek. Attól, hogy a “humanitás” örve alatt öldökölnek, attól még az emberek meghalnak. Nem elég a címszó hazugságát kimutatni. Meg kell találni a művészet helyét élet, halál, szenvedés, hatalom, kegyetlenség között.” Majd hozzáteszi: “Ez a “hely” előttem nem kérdéses.” Ha semmilyen más képességéért nem irigyelném Nemes Nagy Ágnest, ezért az egy mondatáért bizonyosan a csodálói közé szegődnék. Ennek a mondatból ugyanis hit sugárzik és ezért hitele van. Rejtély, honnan merítette.
Ha már a politikánál tartunk, meg kell említenem azt az egyetlen pontot, amelyet, ha megérint, elveszíti a tárgyilagosságra való képességét; a szenvedély marad, a gondolkodás fegyelme eltűnik. Ezt a pontot pedig Lukács Györgynek hívják. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy engesztelhetetlenül gyűlölte a filozófust, és azokat is minimálisan gyanakvással szemlélte, akik bármilyen mértékben és vonatkozásban a követőivé vagy a tanítványaivá váltak. Természetesen nem az a problematikus, hogy pártkorifeusnak, a kommunista eszme elvakultan fanatikus képviselőjének, kulturális cenzornak látta Lukácsot, hiszen aligha vitatható, hogy életének bizonyos szakaszaiban valóban ilyen volt. (Márpedig ez az “ilyensége” eléggé kellemetlenül hatott ki az újholdasok pályafutására egy időben.) Azzal sem lehet vitánk, amikor a minőségérzék hiányát veti az ősz esztéta szemére – azt a hiányosságot, amelyet élete végén o maga is elismert. Ellenben van egy nagyon kínos passzus A hegyi költőben, amikor úgy érzi, hogy meg kell védenie Babitsot Lukácscsal szemben, aki azt állítaná a Jónás könyve szerzőjéről a maga körmönfont módján, hogy “rosszabb a fasisztánál”. Fura ezt olvasni ettől a kínosan pontos és zseniális szövegértelmezőtől. Lukács ugyanis mindössze annyit állít az idézett helyen, hogy Babits antifasizmusát nem a baloldaliság felé való elmozdulás, hanem bizonyos konzervatív-humanista értékekhez való ragaszkodás motiválta. Ezt egy higgadtabb pillanatában nyilván a költőnő sem vitatta volna. Általában, bárhol kerül elő Lukács neve, elveri rajta a port; nem ejti gondolkodóba, hogy miért ennek a fafejű marxistának a hatóköréből került elő a “létező szocializmust” kritikailag opponáló értelmiségiek egy jelentős hányada. Láthatóan nem ismerte a filozófus ifjúkori írásait sem, feltehetően nem is volt kíváncsi rájuk. Nem tudom, mi volt ennek az ellenszenvnek a mélyebb magyarázata (mert a felületi okokat természetesen lehet érteni). Talán Lukács képviselte a szemében a kulturális baloldaliság megromlott, az “ördöggel cimboráló” válfaját?
Ez a kisebb elfogultság azonban jószerivel fel se tűnik ebben a szövegtengerben. Mert egyébként hihetetlenül mértéktartó és tárgyilagos, még a legjobb barátaival szemben is. (Önmagáról, mint mondottam, nem is beszélve.) Élete fontos szereplőjének, “Cipinek” – vagyis Ottlik Gézának – egészen hihetetlen mértékű alkalmatlansága a lírai költészet befogadására érezhetően megkínozza, de nem próbálja szépíteni a dolgot. Egy másik barátjának, Pilinszkynek a szó szerint bambaságig menő naivitását és hiszékenységét úgy mondja el, hogy tiszteletkör lesz belőle, meg egy keserű félmosoly. Hiszen ezek az apró csalódások mintázzák a magányt, amelytől ez a büszke individualista annyira félhetett. A két kötetben sorakozó írások mindegyike folyamatos küzdelemről tanúskodik; küzdelemről a költészet létjogáért, a “modus in rebus” védelméért, az emberi értelembe és a józan észbe vetett hitért. A hátsó borító szép fotóján (lám, mégiscsak készült róla ilyen is) szelíd szigorral mered a papírra, kezében toll, pulóvere nyakkivágása lovagi vértre emlékeztet. A helyén van.


(forrás: Angyalosi Gergely, Élet és Irodalom)

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top