“HIÁNYZIK AZ ÁHITAT…”
Válogatás Kosztolányi Dezső nyilatkozataiból (1926-1936)
Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről
– Halló! Igen, Kosztolányi Dezsőné beszél – mondja egy női hang a telefonba.
A híres és elfoglalt írókhoz körülményes dolog bejutni, ilyenkor azonban a telefon segít. Ez alkalommal az író feleségével sikerült beszélnem s néhány terminus felemlítése után:
– Akkor holnap ebéd után szívesen látja az uram! – kaptam meg a beleegyezést.
Fent, Budán, a Vár alatt s a Vérmező szélén földszintes, elkerített, kedves családi házban lakik Kosztolányi Dezső, aki még pesti életébe is olykor-olykor vidéki színt igyekszik keverni. Az udvaron két gyönyörű, nemesfajú kuvaszkutya rágódik egy csonton, s fogadja nagy, barátságos ugrásokkal a vendéget. Kosztolányiék büszkesége ez a két fehér állat, díjnyertes, gyönyörű példány. A két házőrző mögött kis cseléd habozik, beengedjen-e, vagy nem. Nem ismer.
Végre azonban mégis sikerül beljebb kerülni az úri ízléssel berendezett lakásba, ahol az író dolgozószobájáig jutok el. Kedves, meleg, kétablakos szoba. A nagy ablakokon tavaszkor, nyáron bevág a napfény, most azonban csak Buda szomorú, ólmos ege bágyadozik felettünk. Mennyezetig érő könyvespolcok, kényelmes bőrfotelek. Képezeld el magadnak Kosztolányi szobájának interiőrjét – s a valóságban is olyannak találod, egyéniségével, képzelt alakjával harmonizálónak.
Míg az író bejön, a felesége fogad, illetve vele kezdenék parázs diskurzust, ha Ádám gyerek, Kosztolányiék egyetlen kisfia és büszkesége, a Verbőczy-gimnázium második B osztályának nagyreményű növendéke nem hagyta volna abba a zongoraleckét. Bejön, megnézi az idegent s végigfekszik a díványon.
– Menj szépen zongorázni! – biztatja a mamája.
– De az olyan unalmas! Majd később …. – kérencséli.
Pillanatnyi csend.
– Nézd, – szól hirtelen a mama – ez az úr ellenőrizni jár, nem viselik-e rosszul magukat a gyerekek s különösen, hogy zongoráznak-e?
– Igen? – emeli fel a fejét a kisfiú.
– Perszehogy. Akik nem zongoráznak, azt felírjuk s az eljárást megindítjuk ellenük.
Ádám gyerek rám néz. Nem igen hiszi a dolgot. Vállat von, mosolyog, tétova kimegy, pár pillanatig tűnődve ül még a zongoraszéken, aztán elszántan ráüt félkézzel a billentyűkre.
Ekkor lépett be az édesapja s ahogy kezet fog, pár pillanatig kutatólag mélyed az idegen jövevény arcába. Magas, elegáns alakján sárgásbarna orosz ing, övvel, kerek, nagy gombokkal. Leül velem szemben, s várja, hogy kérdezzem. Rutinja van már nagy, a kérdezéshez is, a feleléshez is. Igaz, hogy eleinte ő kérdez s a riporter felel.
– Tehát ön odaátról való? Oh, eredetileg én is onnan származónak tartom magam: nagyapám még a nyitramegyei Nemes-Kosztolányból indult el, hogy aztán a délmagyarországi Szabadkán kössön ki családjával. Nagy nosztalgiám van mindig Szlovenszkó iránt, amióta megismertem. Húsz éves korban kerültem először oda, hogy aztán az örök szenzáció maradjon előttem. Akkor láttam először hegyeket, én, alföldön élő fiú. Különös, kedves, speciális az ottani társadalom, a vidék, azok a sasfészkek … Higgye el, legközelebb áll ma is a lelkemhez….
Szinte rajongva, extatikusan dobja ki magából a szavakat. Aztán hirtelen fordulattal kérdi:
– Milyenek az ottani irodalmi viszonyok?
Próbálok vázlatot adni a szlovenszkói magyar írók hétéves küzdelméről, kezdő lépéseiről, a mi decentralizált voltunkról, úgy, ahogy ilyen rövid beszélgetés keretében szabatosan lehet.
– Érdekes – mondja. – Ideát alig tudunk róla. Persze … Mécs … Győry … Ölvedi : igen, ezeket a neveket hallottam, a többiekét azonban alig. Mit s hogyan írnak ezek?
Látszik, igen érdekli a dolog s szeretné, ha már többet tudott volna róluk. A különféle kapcsolatok iránt érdeklődik. Végre is egy rövid szünetben rá kerül a felelés sorja.
– Kérem, beszéljen valamit önmagáról!
Hátradől a nagy bőrfotöjben. Mosolyog.
– Nehéz ezt … így …. Magamról … Istenem. Tudja, nagyon örülök, hogy odaát erősödik az irodalmi élet, mert a specifikus íz csak haszon, s higgye el, a magyar irodalom egységét a nyelv adja meg s nem a politikai határok.
Magam pedig? Nos, igen, dolgozom. Tudja, a terveimről beszélni nem igen szeretek, mert ami ma esetleg kész terv, az holnap már megsemmisülhet. De dolgozom most egy regényen, amit a nyáron a Nyugat hoz le, s majd a Genius is kiadja. Ez egész új emberszemléletet tükröz s ez az emberszemlélet az, hogy mi nem vagyunk külön-külön, hanem egymásban, a valóság nem megfogható, az emberek igazán csak egymás képzeletében élnek. Ez a regény tükörszoba, ahol minden alak száz és száz változatban rémlik. Hogy mi az igazság s hogy milyenek az emberek: bizonytalan.
– Erről szól a regényem. A témája, a tartalma, ugye, azt egyelőre magamnak tartom meg, de nagyon érdekel.
Lassan, minden szót megfontolva diktálja ezeket a mondatokat a ceruza alá. Látszik, nem üres téma csupán, hanem az író lelkén átszűrődött súlyos tanulság, amit most önmagából fog kivetíteni az embereknek. Életfelfogás.
– Egyébként – folytatja kis szünet után – most olaszul jelennek meg regényeim s verseim, németül Klein, a fordítóm ülteti át a Pacsirta című regényemet s ugyanezt franciára magam fordítom.
– A költészetem? Szabad versek! Két év óta szakítottam a zárt formával, nem azért, mert újabb, hanem izgatóbb, nehezebb. Mert igazán mellékes, ki milyen formában dolgozik, fő, hogy rátaláljon mondanivalójára.
– Politika nem érdekel. Csupán a szépirodalom.
Pillanatig csend. Valamelyik kutya vakkant kint az udvaron. Most ismét elkezd beszélni az író, de az már nem interjú, ez talán beszélgetés önmagával, élőszóval való kifejezése sok gondolatnak, ami hangtalanul. belül gyötri az embert.
– Nem politizálok, mert nem tudok irányt adni. A “Véres költő” című regényem fűződik talán szervesen a mai korhoz: a római császárság akkori ideje is egy műveltség végén álló, elernyedt, célnélküli kor volt. Mi is a műveltség végén állunk, tán eltart még ez a korhadás 100-200 évig, de aztán romba hull minden!
– Spenglerrel tart?
– Feltétlenül. És nincs kiút, kérem, nincs kivezető út. Európa most egy hatalmas káosz!
– Talán Amerika. Majd ők …
Hirtelen lobban fel.
– Nem! Gyűlölöm az amerikai szellemet. Lenézem ezt a híres civilizációt. Higgye el, nem vagyok elragadtatva a XX. század szellemétől. Háború, mozi, rádió: ezt adta az egész civilizált század s vele jár a roncsolás. A középkor jobb volt: legalább volt egy könyve, a Biblia, ma millió könyv közül egyet sem mondhatunk a magunkénak. Csak a fölszámolást látom. Nagy csőd előtt állunk, semmiben sem hisznek az emberek. nem lehet hit nélkül éni s hitünk meg nincs. A mai kor mindent megért, tehát nem hisz semmiben.
– De ha ilyennek tudja az embereket s nem tud kivezető irányt adni, hogy képzeli el az irodalmat. Nem marad más hátra ….
– … Csak a l’art pour l’art irodalom. Erre rájöttem. Ez legalább szépséget adhat. Higgye el, ennél jobbat nem tudtam találni., ezért állt be a dráma kudarca is és ezért nem foglalkozom én színműírással.
– Valószínűleg senkit sem értékel, legfeljebb Shaw-t?
– Igen! Shaw a sok legrosszabb közül választotta az egyedül lehetségeset. Shaw a legjobb. S még megoldást talált Anatole France. Shaw drámai zsurnalizmust űz. De jól legalább. Egy Aishylos kellene most ide!
Most előrehajlik, s nagyon komolyan mondja:
– Tudja, mije hiányzik az emberiségnek? Nos: hiányzik a jótékony korlátoltság és elfogultság a mai emberekből. Én azt hiszem, ezzel magyarázhatók meg minden szellemi csődök. Dehát: háború, rádió, mozi – ez kell a mai okos embereknek …
Megpihent a hosszú beszéd alatt, ami szinte programbeszédnek tetszett: írói hitvallás.
Az idő fut s bár jólesne estig elbeszélgetni erről a tárgyról, lassan abbahagyjuk ezt a témát s néhány közelebbi kérdést próbálok meg még.
– Kiket szeret a külföldiek közül?
– A franciákat. Elsősorban Proustot: ő áll a legközelebb hozzám.
– S magyarok?
– Nagyon sokra tartom Babitsot, Móriczot s Füst Milánt. Füst Milán legújabb regénye szenzáció lesz! S még sok mást, de hiszen minek annyi név….
– Újabban sokat utazik. Merre szeret?
– Csak a latin népek országába. Olaszország, Franciaország. A germánok nagyon, nagyon messze állnak tőlem. A latin népek az én embereim.
Azt hiszem, ezt nem is lehet másképp elgondolni.. Kosztolányi egész írói működése, szelleme, felfogása annyira franciás, annyira kifinomult, hogy szinte hihetetlen volna a közösséget elképzelni a germános szisztemákkal s azzal a jótékony nehézkességgel, ami az emberiség képviselőinek ezt a részét jellemzi.
Ádám gyerek szüntelenül zongorázik még a másik szobában, mikor búcsúzom s megköszönöm neki, hogy zongorázott. Legyint egyet a kezével s az apjára néz várakozóan. Azt hiszem ezek után kicsit el fognak játszódni a gyerkszobában, mert Kosztolányi jó költő, híres író: de elsősorban apa is talán s a fia kis barátaival kézenfogva szokott hazaszaladni néha az utcán, ha a Verbőczy-gimnázium ifjú csemetéi déli pihenőre tódulnak ki az iskolakapun.
– Ahogy kimenet nagy barátkozást kezdek a két hatalmas fehér kutyával, nevetve szól még utánam a meginterjúvolt íróból házigazdává alakult Kosztolányi Dezső:
– Tudja, én vidéki maradok örökké s szeretek magam köré valami vidéki színt imitálni …
– Amiből viszont sejthető, hogy Kosztolányi nemcsak író, nemcsak családapa, hanem örökké vidámlelkű, jó ember is.
Szombathy Viktor
Prágai Magyar Hírlap, 1926. február 28, vasárnap
Milyen lesz a jövő szezon? (Körkérdés)
Érdekes tény, hogy az utóbbi huszonöt esztendőben a színpad nem tett egyebet, mint az európai diadalmas forradalmak eredményeit, az impresszionizmust és szimbolizmust váltogatta és stílust köszörült. Ebben az időben maga a közönség is színpadi szakemberré vált és meglepetést semmin nem érezhetett. Sutba kell dobni minden eddig való hatáseszközt, új, fiatal tehetségeket kell keresni, akik a mai színpadot ismét templommá változtatják. A magam részéről két új tehetséget tudok ajánlani: Aiszküloszt és Shakespeare-t. Nem házassági komédiák és komolytalan együgyüségek érdeklik a közönséget, olyan szitaszerű gyönge darabok, amelyekben a néző nem is tudja kiélni magát. Nem konjunkturális válság, hanem lelki válság van, amit nem akar senki sem észrevenni. Ezen kell segíteni.
Színházi Élet, 1926. jún. 7.-13., 26. sz., 8. p.
Életem első szerelme (Körkérdés)
Akik ezt a kérdést hallják, mélyen eltűnődnek, visszazarándokolnak gyermekkoruk ősemberi sötétségébe, aztán azon gondolkoznak, hogy mit hazudjanak egy szőke fruskáról, akit meglestek az iskolából jövet, vagy egy asszonyról, akiért véresre harapták kis öklüket. Engem az ilyen játék nem érdekel, hazudni sincs kedvem. Ma, mikor annyit tudunk magunkról, nem illik ez. A szerelem olyan végtelen, mint az élet. Hol vannak a határai? Akkor kezdődik, mikor az élet első lobbanása és akkor végződik, mikor az élet. Minden férfinak az az első szerelme, akit öntudatlanul érez, minek előtte megszületett volna és imád mindaddig, míg meg nem látja azt a bizonyos szőke fruskát és azt a bizonyos asszonyt. Az enyém is nyilván ez volt.
Színházi Élet, 1926. dec. 26. – jan. 1., 53. sz., 54. p.
Magyar írók – terveikről és a mai magyar színpadi irodalomról (Körkérdés)
A jövő év terve?
Kosztolányi válasza:
Kötetbe gyűjtom szabad verseimet s megírom háromfelvonásos tragédiámat, melyre már évek óta készülök.
Vagyok igaz híve és tisztelője
Kosztolányi Dezső
Tolnai Világlapja, 1927. jan. 1., 1.sz., 52. p.
Kosztolányi Dezső ebédje
Tábor utca 12. szám alatt, Buda egyik csöndes sarkában lakik Kosztolányi Dezső, a kiváló magyar költő, író és műfordító. A közeli Vérmezőről mély, sűrű köd hömpölyög a csinos Kosztolányi-villa felé, amelynek kapuját egy hatalmas komondor, a “Hattyú” őrzi.
A Hattyu külön nevezetessége a háznak, nemcsak azért, mert több kutyakiállításon díjat nyert, hanem azért is, mert ő az egyetlen húsevő a házban.
Kosztolányiék nem esznek húst, sőt főtt ételt sem esznek és egyedül a Hattyú nem tudta megszokni az úgynevezett nyers-kosztot.
– A vadállat – mondja mosolyogva Kosztolányi Dezső.
*
Éppen ebédidő van és terítve az asztal. Természetes, hogy kíváncsi vagyok arra, hogy mit eszik ebédre a nagyhírű író, aki emellett még “nyerskosztos” is. Az egyes fogásokat idejegyzem: méz, vaj, sajtok, tejföl, gombasaláta, kókuszdió, paradió, datolya, mandula, banán, mogyoró, malaga, alma, narancs, kenyér, bor és még sok minden jó és szép dolog. Az ember emellett az asztal mellett még a szemeivel is jóllakik.
*
– Körülbelül egy esztendő óta eszem nyerskosztot – mondja Kosztolányi – nem meggyőződésből, nem valami fanatizmusból, hanem szokásból. A feleségem egyszer elém tette ezeket az ételeket és mivel ízlett, megettem. Azóta is eszem. De azért ennek egy kis története is van. A feleségem igen súlyos gyomorbajos volt, egyik orvostól a másikig vittem, de senki sem tudott rajta segíteni. Ebben az időben kezdte meg feleségem a nyerskosztot és meggyógyult. Tökéletesen. Merem állítani, hogy ettől az úgynevezett nyerskoszttól gyógyult meg.
*
Megkezdődik az ebéd. Kosztolányi Ádám, Kosztolányi tizenkét éves fia az asztalhoz ül szülei társaságában és nem mogyorót, datolyát vagy kókuszdiót tesz a tányérjára – amint ezt minden budapesti gyermek tenné -, hanem salátát.
Hattyú pedig, a ház egyetlen húsevője, a “vadállat”, ezalatt csontot rág a küszöbön.
Tolnai Világlapja, 1927. jan., 5. sz., 14. p.
A szépség titka (Körkérdés)
Kant azt mondotta, hogy az a szép, ami érdek nélkül tetszik. Én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Mindig az a szép, ami érdekel, még pedig anyagi érdekkel tetszik. A leglégiesebb ábrándok, a legönzetlenebb cselekedetek mögött ott lappang egy gondolat, mely hízeleg hiúságunknak, előmozdítja boldogulásunkat, szóval hasznunkra van. Amihez nem köt érdek, aziránt közönyösek vagyunk. Egyébként, hogy mi vagy ki a szép, arra nem tudok felelni. Csak azt közölhetem, hogy ebben a tekintetben vajmi ritkán egyezem embertársaimmal, akár könyvről, akár nőkről van szó. A divatos költőket mindig utáltam, minekelőtte elolvastam volna, aztán, hogy elolvastam őket, utálatom még növekedett. A kikiáltott szépségek borzalommal töltenek el. Többnyire a keserűvízreklámokhoz hasonlítanak. Múltkor kezem ügyébe vetődött egy képeslap, melynek első oldalán egy amerikai moziszínésznő mosolygott, a kép alatt ezzel a fölírással: “A világ legszebb nője.” Elkacagtam magamat. A szépség nem társadalmi, nem is társasági dolog, hanem szigorúan magánügy, legfeljebb két ember ügye.
Színházi Élet, 1927. szept. 4.-10., 36. sz., 10. p.
HASZNOS MULATSÁGOK
Költők a költőkről
– Kassák Lajos memoárjainak megjelenésére –
A közeljövőben jelenik meg a könyvpiacon Kassák Lajos önéletrajzának első három kötete, amelynek egy részét már a Nyugat folytatásokban közölte. Annak idején nagy szenzációt keltett Kassáknak ez a nagyszerű írása, amely világirodalmi viszonylatban is a legértékesebbek közé számít. Abból az alkalomból, hogy a páratlan érdekességű munka könyvalakban is megjelenik, megkértük a magyar irodalom néhány reprezentánsát, mondják el véleményüket Kassák Lajos írói munkásságáról.
Kosztolányi Dezső
Vadszőlőlevelek piroslanak a Tábor utcai házon, amelynek meghitt hangulatú, bájos biedermeier szalonjában fogad Kosztolányi Dezső. A szomszéd szobában föl-alá járva, hangosan tanulja a latin leckét a legifjabb Kosztolányi, az Ádám és a kertben Kosztolányiné karcsú alakja suhan ide-oda.
A költő diákosan vidám arca elkomolyodik, amikor Kassákról kérdezem a véleményét. Jellegzetes mozdulattal a vékony nyakkendőjéhez nyúl és szinte meghatott hangon mondja:
– Kassák Lajost alkotó tehetségnek tartom. Ha fel kellene sorolnom azt a három írónkat, akiket az élők között legtöbbre becsülök, neve feltétlenül ott szerepelne ebben a névsorban. Szükséges visszahatás ő azzal az egyéniség-tisztelettel szemben, amelyet vagy húsz évvel ezelőtt éppen mi teremtettünk meg, de utánunk következő epigonjaink sima játékká silányítottak.
– Undor fog el, ha látom, hogy válik egykor forradalmi költészetünk kintornává. Ma mindenki “különös” és “egyéniség” akar lenni. A forma megérett. Ennélfogva szét kell robbantani. Újat kell helyette teremteni. Ezt a munkát végzi ő, pompás ösztönösséggel. Életrajzi vallomása, amely könyvalakban most jelent meg, az értelem és a képzelőerő, a becsületesség és hit bátor remekműve.
Literatura, 1927. nov. 11. sz., 392-393. p.
Mi a rothadt almája? (Körkérdés)
Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta 40 cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az íróasztalomon tíz különféle színű üvegecske, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfőmök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt éther is. Ezeket az üvegeket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem. Hol egyiket, hol a másikat. Az “Édes Anna” című regényem írásánál például, a szerelmi fejezetnél a szegfűszegeset szagolgattam, míg az utolsó fejezetnél, amelyikben a gyilkosság történik, az étheres üvegre került a sor.
Színházi Élet, 1927. dec. 18-25., 51. sz., 8. p.
Életem legizgalmasabb kölcsönkérése (Körkérdés)
Hatodik gimnázista voltam vidéken. Sürgősen szükségem lett volna hatvan fillérre. Ezt az összeget akkoriban nem könnyen lehetett előteremteni. Otthon volt mindenem, tiszta ágyam, pompás kosztom, csinos ruhám. Egyebekben azonban a körmömre néztek.
Egy ajánlott expresszlevelet kellett elküldenem Budapestre. Vajjon mit küld el egy vidéki hatodik gimnazista ajánlott expressz Budapestre? Csak verset. Mert ez értékes: biztosítani kell. És sürgős, nagyon sürgős.
Fenyves Ferenchez fordultam, legjobb barátomhoz, osztálytársamhoz, pad-szomszédomhoz, a “Bácsmegyei Napló” mostani kitűnő szerkesztőjéhez. Izgatottan előadtam neki, hogy két nap óta nem ettem, kölcsön kértem tőle hatvan fillért.
Az ürügyet nem hitte el, de azzal a megértéssel, mely őt jellemezte, azonnal rendelkezésmre bocsátotta a kért összeget. A levelet megírtam és elküldtem, ajánlottan expressz, Vész József “Budapesti Naplójá”-hoz. A Budapesti Naplónak nem volt olyan sürgős a versem, mint nekem, de egy hónap múlva csakugyan megjelent. Nagy feltűnést keltett. Különösen a hatodik osztály növendékei között.
Most jut eszembe, hogy a hatvan fillért még nem adtam meg.
Színházi Élet, 1927. dec. 11.- dec. 18., 18. évf., 50. sz., 15. p.
Változott-e a véleménye sikerről, bukásról, színdarabokról, színművészekről és színházakról? (Körkérdés)
Hét esztendő alatt – tudósok állítják – az anyagcsere folytán annyira átalakul a szervezetünk, hogy egyetlen sejt sem marad meg bennünk abból, ami a régi egyéniségünket összerakta. Micsoda fenhéjázás és dőreség tehát azt hirdetni, hogy nem változtatjuk véleményünket s kitartunk egykori meggyőződésünk mellett. Hiszen az élet a mozgás, ennélfogva a látszólagos következetlenség. Bizony gyakran másítottam meg – mondjuk: helyesbítettem véleményemet könyvekről, színdarabokról s remélem, a jövőben is fogom. A mozdulatlanság a halál, a szellemi élet megszűnése. Ha szemlét tartok ítéleteim fölött, bizonyos szomorúsággal azt tapasztalom, hogy véleményváltoztatásom többnyire a könyvek, színdarabok rovására történt és nem a javukra. Ellenben sok oly műről nem tartok már semmit, melyeket valaha becsültem. Úgy látszik, ez a törvény. Szeretteim éppúgy elhalnak mellőlem, mint azok a képzeletbeli alkotások, melyeket évtizedek előtt még szerettem.
Színházi Élet, 1927. 52. (karácsonyi) szám, 145 . p.
Bejön még maga az én utcámba … (Körkérdés)
Az ilyen szerénytelen kérdésre csak szerénytelenül illik felelni. Az Üllői utat választottam, mert itt laktam évekig, itt írtam első verseimet, délfelé itt járnak a szép, szegény leányok, az éhes, vidám diákok, éjszakánként itt ragyognak fel a klinikák tükörablakai és itt virágoznak az “Üllői-úti fák”.
Színházi Élet, 1928., jan. 1-7. 1. sz., 14. p.
Április elseje (Körkérdés)
Hamarjában csak ez a semmiség jut eszembe. Volt egy jámbor osztálytársam. Április elsején közöltem vele, hogy a fizikai szertár kigyulladt. Odafutott, aztán annak rendje és módja szerint bemondtam az április bolondját. Nagyon zokon vette, de egy szót sem szólt. A rákövetkező évben egy verőfényes tavaszi délelőtt azt mondotta nekem, hogy a pedellus leborotváltatta a bajszát, be is küldött a szobájába, hogy személyesen győződjem meg róla. Bementem. Diadalordítással fogadott, hogy végre visszaadta a kölcsönt. Csak egy kis hiba történt. Szegény egy évig készült a bosszúra, háromszázhatvannégy napot várt, de az utolsót már nem bírta megvárni. Tudniillik még csak március 31-e volt.
Színházi Élet, 1928. szept. 1-7. 14. sz., 25. p.
Metafizika (Kis notesz)
Négyéves fiamnak mutogattam egyszer gyermekkori arcképemet.
– Ez én voltam – szóltam s kezébe adtam a fotográfiát.
Ádám nézegette sokáig, reám tekintett, majd ismét az arcképre, aztán csodálkozva, hitetlenül kérdezte:
– És most kicsoda ez?
Ámultam, nem tudtam neki felelni semmit.
Színházi Élet, 1928. ápr. 15-21. 16.sz., 27. p.
Szervusz! … Az első tegezés (Körkérdés)
Hetedik gimnazista koromban egy vacsorán a tornatanárom letegezett és felszólított, hogy tegezzem vissza. Olyan boldog voltam, hogy képes lettem volna egy félórát guggoló térdállásban tölteni.
Színházi Élet, 1928. ápr. 22-28. 17. sz., 8. p.
Ruha teszi az embert (Körkérdés)
Budapestre több tucat vékony, szallagszerű nyakkendővel érkeztem meg, melyeket színes mellényeimhez és maga “Vatermörder”-szerű gallérjaimhoz viseltem. Ezekből ma már csak a gallérok maradtak meg. A keménykalapot személy szerint gyűlölöm, számomra borzasztó a gondolat, hogy egy kalapot nem használhatok egyéni szeszélyeim szerint, hanem az alakítja fejemet úgy, ahogy ő akarja. Több kemény kalapomat saját kezemmel gyilkoltam meg. Gyűlölöm ezenkívül a francia-cipőt, mert azt akarja elhitetni a világgal, hogy a lábunk vége olyan hegyes, mint a tű és a cilindert, mely arra van hivatva, hogy egy vízfejet vagy agytályogot takarjon el kíméletesen.
Színházi Élet, 1928. jún., 24.-30., 26. sz., 103. p.
(forrás: Hafner Zoltán, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, zetna.org)
