Verbo-viuális alkotások Kondor Béla életművéből
Jaj városom…
1. Az elemzés elméleti háttere
A jelen tanulmányom1 a multimediális kommunikátumok tipológiai sajátosságaival kapcsolatban felújított kutatásaimhoz kötődik (Vass: 2002., 2003. stb.).
Közvetlen elméleti hátterét Petőfi S. Jánosnak A verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok tipológiájához című dolgozata alkotja (Petőfi: 2001.), amely a verbális irodalmi szövegekből és képi összetevőből felépülő statikus multimediális vehikulumok vizsgálatában egyfajta teoretikus szintézisnek is tekinthető. Petőfi célkitűzése: „egy olyan tipológia körvonalazása, amely egyrészt figyelembe veszi a szóban forgó komplex jeleknek mind jelölő (elsősorban vehikulum), mind jelölt (elsősorban relátum) összetevőjét, másrészt annak a kommunikációszituációnak a jellegét, amelyben ezek a komplex jelek létrejönnek” (Petőfi: 2001. 61). E paraméterek alapján három főtípusban tizenhárom altípust különít el, illetőleg szemléltet címszerű példákkal.
A dolgozatom tárgyát képező egyik altípus az (1) / ‘Kp + Vb’ típusjelű (‘kp’ = képi, ‘vb’ = verbális), ahová például Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című műve is tartozik. Sajátosságait Petőfi a következőképpen karakterizálja (Petőfi: 2001. 62):
Adva van egy – nem egy kommunikátum interpretálása eredményeként létrejövő / létrehozott – relátum. Az alkotó azt egy olyan [‘Kp + Vb’ típusú] képi-verbális vehikulumban juttatja kifejezésre, amelynek mindkét – a létrehozott vehikulumban egymáshoz rendelt (több esetben egymással párhuzamosan felépített) verbális és képi – komponense az ő alkotása. A két komponens egymástól elválasztható, ennek következtében azok befogadása mind közel egyidejűleg, mind egymástól teljesen elválasztva is megtörténhet.
Az altípus definitív jegyeivel kapcsolatban többek között a következő kérdések vetődnek fel: (i) milyen elemek és relációk mutathatók ki (a) a verbális, (b) a képi és (c) a komplex, képi-verbális vehikulum anyagában; (ii) milyen viszonyok mutathatók ki a verbális és a képi összetevő szóban forgó elemei és relációi között; s végül (iii) beszélhetünk-e adekvát illusztrációról, és ha igen, milyen jelleggel?
2. A „költő és festő: egy”
Az altípus tanulmányozásához, differenciálásához, illetőleg a bevezetésben föltett kérdések megválaszolásához hét komplex kommunikátumot választottam ki Kondor Béla Boldogságtöredék. Versek és rajzok című könyvéből (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.). A kötet költeményeinek túlnyomó többségéhez készült illusztráció, ezek a könyvoldalak üres helyein láthatók. A kiválasztott alkotások a következők: Ámor (32), Vallomás (33), Előszó (41), Jancsi (46), Szidalmazás (59), Emlék (84) és Madárijesztő (88). Itt kötetbeli sorrendjükben követik egymást, ez azonban nem jelent kronológiai rendet is, Kondor tudatosan törekedett az időrend összezavarására (vö. Győri: 1987. 269). (2)
2.1. Ámor
Az Ámor az Ekevasba fogott madárszárny című ciklus egyik darabja.
Az alkotás verbális nyelvi szövege a következő:
Ámor
Álmaimban szeretkeztem valakivel, vörös
trikóban fekhetett ő és az én hátam
meztelen, trágár és valódi, védtelen.
Majd másnap délben eljött szeretni már
napfényben, igazában, csakhogy másforma
ez a rendes szeretkezés, másfajta dolog.
Dolog.
Most álmaimban visszatérek ismét aludni
hátha a vörös trikóban tényleg megjelenik ő is
az ágyamban végig heverészve és
másfajta lesz a szeretkezés
újra, máskor is, máskor is.
2.1.1. A költeményben az álmok és a valóság, a vágyak és valóra válásuk szembesítése jut kifejezésre. A felütés a „trikó” és a „hát” kettősségében jeleníti meg a szerelmet, az ‘ideális’ nő és a hús-vér férfi („e női játékszer”, Beszélgetésünk folytatása, 65) viszonyát. Az álomszerűség és a valóság kontúrjait a Vénuszra utaló helyettesítő elemek: „valaki”, „ő”, és a lírai énre utaló tartalmas elemek: „meztelen”, „trágár”, „valódi” és „védtelen” ellentétei rajzolják tovább. Az eszményi partnert talán csak a „vörös trikóban” kifejezés teszi valamelyest plasztikusabbá, ha úgy tetszik tapinthatóbbá, foghatóbbá. A festő-költő másutt így ír a vörösről: „A vörös vércsomók, erek / és kiáltozások szép színe. / A vörös csavaros út / a kékbefulladó kék hegyre fel; / és nincs alatta semmi hegy.” (Értekezés a színekről). A középső versszak a valóság dimenziójába helyezi az aktust; „napfényben, igazában” azonban másként áll a dolog. Mert dolog. Legfeljebb „rövid lánglövelés.” (Események). A záró sorok pedig visszaváltanak az álom, immár az álombeli álom síkjára, hátha felcserélhető a valósággal.
2.1.2. Az illusztráció a vers „vörös trikó”-motívumát vizualizálja, mintha „ő” viselné fekete-fehérben. Csak hát az a „valaki” meg az „algebrai pontokhoz vezető kimért utacskák” (Invokáció) láthatatlanok. Kissé bizarr lenne, ha a libuska taposók fölött a címadó Ámort látnánk láthatatlan. Akárhogy is, ez az egyszerű rajz adekvátan reprezentálja a vers szóban forgó momentumát.
2.2. Vallomás
A Vallomás című költemény ugyancsak az Ekevasba fogott madárszárny ciklusból való.
A mű verbális nyelvi összetevője a következő:
Vallomás
Hallgass meg. mindenható!
Szomorú és okos, aki
szent derekadnak támad
a fényes késsel. Bocsátható.
Tudom, a semmi ura vagy,
ahol a zűr összebónyált
kötéllépcsein a halott vagy
az elborult mászhat csak.
Hallgass meg hát; okok
poklában égőt, mert
fenyegetően eszes állatok
késett ivadéka vagyok,
készen a pusztulásra és ölésre;
egészen érett az ölelésre.
2.2.1. Kiélezett, végletes létállapot fejeződik ki a költeményben. A vers textúrájában a Mindenhatóra utaló elemek („Hallgass meg” (te), „derekad”, „vagy” (te)) talán hangsúlyosabbak, mint a lírai énre utalók. Jóllehet a lírai én könyörgésében is félig-meddig fenyegető, ám szavait annak tudatában intézi a Teremtőhöz, hogy eleve kilátástalan akár csak valamiféle fiktív kontaktus létrejötte is, hiszen a hozzá (a „semmi”-hez) vezető „összebónyált” grádicson csupán a halottak és az eszementek bóklászhatnak. „Bocsátható.” A „fényes kés” legfeljebb visszafelé hatolhat. A dráma sorsszerű. A pusztulással farkasszemet néző „szomorú és okos” állatok ivadékáé. Aki mindenestül megérett a szeretetre. Az utóbbi motívum a Két fohász című költeményben (12) a következőképpen fordul elő: „Faragatlan állataid létükkel / élnek…”, amiből itt mind a „faragatlan”, mind a „létükkel / élnek” kifejezésnek tulajdoníthatunk intertextuális interpretatív funkciót.
2.2.2. A tizennégy sor terjedelmű költeményt illusztráló kép mégis az arcra hulló konfesszió gesztusát reprezentálja. Indulatnak, önvesztő elszántságnak nyoma sincs rajta. Ez (általánosabb megfogalmazásban) azt is jelentheti, hogy az illusztráció nem csupán megvilágítja, árnyalja a verbális összetevő tartalmait, hanem vizuális formanyelven olyan szemantikai jegyeket társít azokhoz, amelyek a hiányában motiválható módon nemigen rendelhetők hozzá a verbális anyaghoz. Ez valószínűleg fordítva is érvényes lehet. Más szóval: a verbális és a képi összetevő kölcsönviszonya olyan interpretációs hátteret alakíthat ki, amilyet külön-külön talán egyik összetevő sem képes maga körül. – Az összegyűjtött versekben (lásd Kondor: 1987. 34) nem található rajz a költemény környezetében.
2.3. Előszó
Az Előszó című vers a Szégyen és büszkeség ciklus nyitó darabja.
A kétszer négysoros versszöveg ez:
Előszó
Már miért nem röppen fel a dalom
s lenne dal? És miért homályos
fürdőszobában gyenge tükör előtt?
Hol van már az igazi ének?
Az utcán véletlen hazugok fütyülik, mintha
renyhe mását és csúnyán elkent szájjal
tokbabújik az igazi avagy a bölcs dalos.
Megint elkéstünk az aratással, mafla.
2.3.1. A költeményre való utalás prekontextusában a következők olvashatók a magyar irodalom történetében: „ha színéről nézzük a Kondor-verset, szembeötlő, hogy szürkesége védekezés is. Védekezés a dagályosság s a retorika ellen. A költészet talmiságával szemben, a virágos beszéd, a tilinkózás, a teher nélküli szárnyalás ellenében ő az eszköztelen és póztalan igazmondás lehetőségeit keresi. Nem a siker bizonyosságával, inkább a korlátait tudók fanyar józanságával, annak tudatában, hogy valamiként a tiszta beszédnek is fel kell szállnia. A repülés ebben az értelemben is vissza-visszatérő álma volt. »Már miért nem röppen fel a dalom / s lenne dal?… Hol van már az igazi ének?« – kérdi Előszó című versében” (Béládi (szerk.): 1986. 859). Értelmezésemben nem csupán és nem egészen erről van szó.
Az „igazi avagy a bölcs dalos”-okat elszájalták, s kénytelen-kelletlen elsáncolták magukat a „fürdőszobában gyenge tükör előtt”. A tiszta dalt meg egyszerűen elgrundolták. Alkalmi „hazugok” kántálják az utcán a „renyhe mását”. A vers kódájában pedig fanyar iróniával vonja meg a zárómérleget: „mafla”. Sokkal többet úgymond nem is igen ‘mond’ a vers.
2.3.2. Vizuális összetevőjét egy négylábú és egy szárnyas állat alkotja. Az előbbi kutyaszerű jószág, talán hiéna vagy sakál, az utóbbi prédára ereszkedő keselyűre emlékeztet. Bármelyik is dögevő ragadozó. Így viszont már többet, mást is ‘mondhat’ a vers. A képi konfiguráció nemcsak illusztrál, értelmez, megvilágít stb., hanem a verbális összetevő vizuális ‘folytatásaként’ átértelmez is úgy, hogy nemigen tudni, a vizuális vagy inkább a verbális összetevő-e a tulajdonképpeni illusztráció. Még ha verseskötetről van is szó. A komplex kommunikátumot (vehikulumot) talán ekként lehetne specifikálni: egy világfragmentum verbális és vizuális reprezentációja.
Igaza lehet a költő-képzőművész Nagy Lászlónak, amikor ezeket mondja: „A Kondori festészet s költészet nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást. Mert két egymás melletti kristályszem nem egészen lezárt világ. Nyitottak egymás iránt. S ha van tökéletlenség a kristályoknál, az nem más, mint ez a kapcsolatot áhító és fönntartó nyitottság” (Nagy: 1979b. 159-160). Tudvalevő, hogy Nagy László nemcsak prózában, hanem versekben is emléket állít a rézkarckirály-költőnek, például A mindenség mutogatója, Temetés után vagy Szárny és piramis (Nagy: 1988. 423-425, 425-426, 488). De a felesége, a „balcsiki szél” (A forró szél imádata), Szécsi Margit is nagyra becsülte földijét. Erről tanúskodik a Kondor Bélának vagy a Kedves Samu! című költeménye is (Szécsi: 1978. 109-110, 233). Az előbbi tréfás Ajánlása ez:
Hajrá Samu, gyúrd az ipart,
amig a Szent Lélek kitart.
E világ tiszta és rohadt,
s ha átsugárzod mint a nap,
szívedre szennye nem ragad,
hajrá Samu, ne hagyd magad.
2.4. Jancsi
A Jancsi című költemény a Szényen és büszkeség ciklus egyik darabja (lásd a 4. ábrán).
A verbális komponens a következő:
Jancsi
Majd ballagok melletted: te csillogó
arccal sajnálsz és szeretsz.
Majd egy régi tájképen jövök eléd
fényes csizmában és fényes lovon.
Azután üres kertbe lépek és idegen
népség vesz körül összezárva téged is.
Majd kiáltó jelzés leszek én
egy rongált hosszú várfokon
és lángok hamvaznak tápláléktalanul
összecsukott szemmel és fekete hajzatuk
elszánt, merev sötétben tűnik el.
Majd romlott mocsárban, mint a dög
időnként párolgó lélekkel járok
s hol itt, hol ott hullik csodálatos
jajgatásom.
Látható és hallható, nem fogható.
A költemény címét adó Jancsi nem más, mint Pilinszky. A költő-képzőművész és Pilinszky János barátsága – írja Tüskés Tibor – „(…) két önálló és szuverén művész egymásra találása, ahol – ha különböző mértékben is – mindegyikük ad és kap szellemi értékeket” (Tüskés: 1986. 182).
Kondor Béla vizuálisan is megörökítette Pilinszkyt, s illusztrálta is. A Harmadnaponhoz készített grafikáját interpretatív kommentárokkal lásd (többek között) Vass – Barta: 1998.
Az 5. ábrán egy 1959-ben készült tanulmány látható a költőről (forrása: Tüskés: 1986. 183), a 6. ábrán pedig egy későbbi portré (forrása: Pilinszky: 1971.)
Az 5. ábrán látható tanulmányról Tüskés Tibor a következőket írja: „(…) egyetlen lapon megkettőzve mutatja a költő alakját. A lap egyik felén a karosszékben ülő, fejét bal kezével megtámasztó költőt látjuk, a lap másik fele kinagyítva és részletesen kidolgozva a költő fejét és állát támasztó bal keze fejét mutatja” (Tüskés: 1986. 184).
A 6. ábrán látható portréról pedig a következőket jegyzi meg: „A leghitelesebb és legmeggyőzőbb Pilinszky-portré az a kép, amely a Nagyvárosi ikonok élére került: a fehér alapon a fekete tusrajz sötét rácsozatából bontakoznak ki a költő finom arcvonásai, gyöngén előrebiccenő feje, figyelő tekintete” (Tüskés: 1986. 184).
A Jancsiról ugyanitt ez áll: „a költemény a közös jövő sejtelmes, látomásos megidézése: kettős arckép, közös portré, ahol élesebben rajzolódnak ki a festő, a portrékészítő vonásai, mint a költő alakja” (Tüskés: 1986. 183).
2.4.1. A vers egy fiktív, de nagyon is hétköznapira hangolt találkozás momentumából bontja ki a pusztulás hátborzongató vízióit. A címzett „te” (Jancsi) a felütéstől eltekintve nemigen jelenik meg a verbális nyelvi szövegben. (Nem is nagyon vall rá más.) A szokványosra fogott indítás azonban már a harmadik sorban áttűnik egy „régi tájkép” perspektívájába, amelynek keretében, keresetten bár, de jól kivehetők a lírai én kontúrjai: „fényes csizmában és fényes lovon”. A harmadik versszakban aztán idegenséggé zár a kert, a világ. A lírai én mind tünékenyebbé válik. Már csak „kiáltó jelzés”, tápláléktalan hamvazó lángok közt. Már csak lidérc. – Varga Emőke a látás és a látvány kérdéseivel foglalkozó tanulmányában a következőket írja a záró sor kapcsán: „A Jancsi című versben, ahol a költői én a maga jövőjét, a »te«-nek az én miatt érzett hiányérzetén keresztül mutatja be, az utolsó sor így hangzik: Látható és hallható, nem fogható.” (Varga: 2000. 80.)
2.4.2. Más a Pilinszky-arcmás az 5. és a 6. ábrán is. Az eltérések, úgy tűnik, nem annyira a vizuális és a verbális portré sajátosságainak különbségeire mennek vissza, mint inkább a képzőművész adott esetben más alkotónál is megnyilvánuló verbális kifejezési ambícióira. A Jancsi vizuális összetevője kusza, szinte kivehetetlen vonalakból áll, legfeljebb a végkifejlettel hozható összefüggésbe.
Az Egyetlen pillanat kegyelme című esszéjében Pilinszky a következőket írja Kondorról: „Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, a világot, és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintete és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen, mint a segítség. A felebarát pillantása ez, és az angyalé – ahogy angyal volt, aki a hátunk mögött valamikor a kaput bezárta.” (Pilinszky: 1984. 289.)
2.5. Szidalmazás
A Szidalmazás című költemény a Szégyen és büszkeség ciklus egyik darabja.
A kompozíció verbális szövege a következő.
Szidalmazás
úgy tűnik néha, mintha minden régen lett volna és lett volna;
nincs.
Összeszűkültünk embernek lenni és széttárul ott a titok, ahol titok lesz mindörökké.
Mert forgó és zúgó szerkezetek sompolyognak álmaink sima tekeredései közt.
Suhanás és zuhanás, rémitő dörrenések játszódnak hangtalanul, mert lehajoltál oldozni – bogozni madzagokat, és drótokat kalapálni hihetetlen anyagokból.
Majd egy forró, temérdek, ráncos agy egyenesedik törékeny gerincoszlopára, amikor felállsz, és lábaid vékonyak.
Íme. Hátrasimítottad a hajad.
Aztán felkapod gyűrhető papírjaidat, ahová sokszor egymásután írtad: Igazság, igazság, igazság.
És futsz, hogy utol ne érjen senki, senkisem.
2.5.1. A költeménnyel kapcsolatban a következők olvashatók a magyar irodalom történetében: „A versek a képekben zajló küzdelem intermezzóiként hatnak. Csitultabb ihlet, tűnődő önszemlélet termékei. Míg kortársai a meggyőződés bizonyosságával állították igazaikat vagy vallatva, vádolva kérdeztek, Kondor Béla az »úgy tűnik, mintha…« jegyében közli szomorú észleléseit az emberi szféra beszűküléséről (Szidalmazás)” (Béládi (szerk.): 1986. 858). Ami az „emberi szférá”-t illeti, az kvázi rendben is volna, a többit viszont nem könnyű félreérteni.
A prózavers időszerkezete ezúttal nem az itt és most felől tart a jövőbe, mint a Jancsi esetén (a 2.4. alatt), hanem fordítva, a távoli múlt felől a jelenbe. Képvilága is ezt az irányt követi. De egy másfajta trend is körvonalazódik a szövegben, ami talán a ‘fölegyenesedik’ vs ‘lehajol’ ellentétben közelíthető meg legegyszerűbben. Tudniillik „lehajoltál oldozni – bogozni” ugyan, ám amikor talpra állsz újra: „egy forró, temérdek, ráncos agy egyenesedik törékeny gerincoszlopára”. Az egyenleg: hátrasimíthatod megint a hajadat. A Kondor-figurák gyakorta fabrikálnak, foglalatoskodnak valami szerkezetfélével, masinával: (innen) torz mechanizmusú gépezettel (Rakétakilövő állvány, Az ember teremtése – A gép teremtése), drótalakzattal (Férfi konstrukcióval), szárnyas szörnyecskékkel (A műtücsök felröppentése, Darázskirály) stb. A tételmondatszerű felütés és a záró ‘versbekezdések’ értelmezési hátterét ezek a tartalmak árnyalják, ezek referencializál(hat)ják a „minden”, a „titok” vagy az „igazság” elemet is.
Mire kifogynál a szóból, utolér a vonal.
2.5.2. A költemény illusztrációja, mintha „álmaink sima tekeredései” mentén, egy labirintust ábrázol felülnézetben. Folyosóin pálcikaemberkék futkorásznak fejvesztve, útvesztőiből azonban gombolyaggal sem lehetne könnyen kijutni. A verbális összetevő anyagát ez a rajz is átértelmezi. Intermediális kapcsolatban áll továbbá Kondor Labirintus című (lásd a 8. ábrán) kompozíciójával (a kép forrása Kondor: 1987. 251).
2.5.3. A 8. ábrán látható mű kilenc kis képecskéből szerveződik. Közülük kettő maga is labirintust ábrázol. Körülöttük nyilak, labirintusszerű vonalak futnak. Mire elveszítenéd a fonalat, utolér a szó: „minden megvolt / mielőtt meglett volna” – olvasható középütt. Ez a sorpár nemcsak a Szidalmazás felütését variálja, hanem az Alakot vesznek a kövek című költemény következő sorait is: „Mert minden régen volt. Más. / Minden megtörtént, sírhatunk utána”
2.6. Emlék
Az Emlék című költemény a Mozgófényképek ciklus egyik darabja.
A vehikulum verbális összetevője a következő:
Emlék
mártély
Kedves táj, kedves asszonyi táj
mostmár vélem maradsz,
hogy elhagyhattalak.
Nem lehet maradnom.
Borzas üstökű, csonkult fűzfák
izmos törzsüket érteni
mennyit veszkődtem.
Nem érdemes érteni.
Apró rét; gyapjas pihéid tiportam
háttal, s karikán kerekezve
vonalat írtam pelyhedbe.
Hamar elsimul az is.
Mélyedő állóvíz; üvegderekadon
tompa ladik hágy olvadó
gyógyuló karcolatot.
Lassú menetben állnak és eveznek.
2.6.1. A költemény (nem lineáris) kompozicionális organizációját a jobbára antropomorf tájleíró elemek: „kedves asszonyi táj”, „Borzas üstökű, csonkult fűzfák”, „Apró rét”, „üvegderekadon” stb. és a lírai én többnyire tagadó megnyilatkozásai: „Nem lehet maradnom”, „Nem érdemes érteni” stb. formálják. Lineárisan szabályos váltakozásuk egyenletes tempójú dinamikát visz a versbe. – Az alcímet alkotó Mártély Csongrád megyei település, ahol Tornyai János emlékére rangos, nem csak regionálisan népszerű művésztelep működött, s talán működik ma is, a Holt-Tisza mentén.
2.6.2. A képen ladik, lapát, függélyesen kiváló fűz vagy valami szárny. Emberek. Evezni eveznek, de nem fodrozzák – mélyítik a vizet: „Lassú menetben állnak és eveznek”. A költemény kódája szinte a víztükörre simul. A rajz mindazonáltal inkább illusztrál.
2.7. Madárijesztő
A Madárijesztő című vers ugyancsak a Mozgófényképek ciklusból való.
A komplex kommunikátum verbális összetevője a következő.
Madárijesztő
Játszi önelégültséggel és sulyos
vívmányokkal leromlott városok
és csontállványzaton vörös faltörmelék;
így szól a dicséret változó kamaszkori
hangon, nem áll elébe a megdermedt
itélet. És nem vet homokszemcséket
csapágya csuszkáihoz senki halhatatlan.
Itt üldögélek bizony e rakott falak
csúfos tövében és nem illő immár
a mászkálás, de az eleresztett isten sem.
Jaj városom! Az álmok elkeverednek
ocsmányságoddal. Ami megesett és ami
lehetett volna, egyként laza felhőbe
párolgott össze és száll káromoló
hajkoronánkon túl. Lerepült utolsó
tekintélyünk és szélben ázik
méltóságunk keménykalapja. Mint a karóra
akasztott lukas ünneplő öltözék
az arravetődő konok ijesztéséül
nehogy kicsipkedjék elejtett vetésünk.
És a rémitő bábú földbevert görcsös lábon
térdig áttekinthetetlen sürü vízben áll.
Láttam aztán a Földet gömbbel
befelé fordultan, benne a házak
gépek és üvegházi emberzsengék zárva.
S láttam távolabbról, hogy városom
fejjel és testtel lefelé lóg a füstbe.
2.7.1. A fölütés környezetrajza tragikus-groteszk látlelet: az egyik oldalon „leromlott városok”, „vörös faltörmelék’, a másikon „a megdermedt ítélet”. A versmagatartást az emberi erőfeszítések hiábavalóságának fölismerése, bizonyossága formálja egyfelől szemlélődővé, másfelől ironikussá. Az értékek jóvátehetetlenül elkeveredtek a hitványsággal: „Ami megesett és ami / lehetett volna, egyként laza felhőbe / párolgott össze”. Visszavonhatatlan, végérvényes értékromlás, -veszteség. Ilyesféle gondolatok fejeződnek ki az Események című vers következő két sorában: „Ahogy megeshetett, / másképpen is lehet” (37), vagy a Mintben: „Mintha megesett volna; mint, ahogy” (50). Az emberi méltóság sem több mint „karóra / akasztott lukas ünneplő öltözék”. A madárijesztő ennek az értékhiányos létállapotnak a metaforája. Akár a Bohóc című Kondor-kép (lásd például Németh: 1976.). Éppen csak a visszájáról. A többi káprázat, csalóka fénytörés, semmiség. A záró sorok párhuzamba állíthatók a Töredék című költemény kódájával: „Az udvarról fordított / udvarnak látom az eget.” (54.)
2.7.2. A vizuális összetevőt képező figura nem kifejezett keljfeljancsi. De azért talpra állhat. Ha a nyitott könyvet akár balra, akár jobbra 180 fokkal elforgatod. Igaz, akkor meg az írás nem stimmel…
3. A verbo-vizuális reprezentációk alcsoportjai
Az elemzés tanulságait nagyjából így lehetne összegezni. A kiválasztott komplex kommunikátumok verbális és képi komponense között többnyire szorosabb, motiválhatóbb és mélyebb összefüggések mutathatók ki, mint az illusztrált irodalmi szövegek rokon altípusában általában. A Vass: 2003-ban olyan vehikulumokat vettem vizsgálat alá, amelyeknek verbális összetevője Nagy László, vizuális reprezentációja pedig Kondor Béla műve.
Ez a Samu, ugyanaz a Samu (vö. 2.3.). De a versek alkotója is Kondor Béla. S „költő és festő: egy (…) Kondor működése – vallja Nagy László – kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is” (Nagy: 1979a. 154). A magyar irodalomtörténet Kondorra vonatkozó fejezete (Béládi (szerk.): 1986. 857-860) mintha nem osztaná a költő-képzőművész véleményét. „Mintha a költő Kondor nem lett volna azonos századunk egyik legmélyebben intellektuális és lelki alkatánál fogva is nyugtalan, zaklatott életű, sok élményű, sok tapasztalatú, mélyre és magasra egyaránt látó, világismerő és világteremtő festőóriásával – írja Győri János -, vagy mintha a képíró és a versíró művész az egyik Babits-regény, a Gólyakalifa hősének tudathasadásos, kettős életét élte volna” (Győri: 1987. 271).
A Vass: 2003-ban általam alkalmazott kategóriák (‘alárendelő’, ‘mellérendelő’ stb.) itt metaforikus potenciáljuk ellenére is csak részlegesen működnek. Mert a mediális összetevők koegzisztenciája olyan szerves, hogy adott esetben azt is nehéz eldönteni: mi az illusztrált, mi az illusztráló, például Vallomás (lásd a 2.2. alatt) vagy Előszó (lásd a 2.3. alatt). Az (ap)percipiálható interaktív relációik föllazít(hat)ják részleges autonómiájukat, kétszeres mediális kötöttségüket is, például Szidalmazás (lásd a 2.5. alatt). A verbális összetevőt természetesen ki lehet ‘nyír’-ni az (össz)képből – munkamódszerként virtuálisan magam is így jártam el. (De a Szidalmazás esetében például erre sincs szükség, lásd a 8. ábrát.) Talán nem is verbális és vizuális összetevőből felépített kommunikátumok ezek. Hanem organikus totalitásukban ugyanegy relátumok ugyanegy, részint verbális, részint vizuális, vagy inkább verbo-vizuális vehikulumai.
Ez alól természetesen vannak kivételek. Vannak összetevők, amelyek inkább csak illusztrálnak, értelmeznek, magyaráznak, ellenpontoznak stb., például Ámor (lásd a 2.1. alatt) vagy Emlék (lásd a 2.6. alatt).
A bevezetésben feltett kérdésekre a 2. alpontokban kifejtett válaszok alapján az (1) / ‘Kp + Vb’ típusjelű komplex kommunikátumoknak két alcsoportja rajzolódik ki: (1) egy inkább ábrázoló-szemléltető (Ámor, Madárijesztő stb.) és (2) egy inkább szemantikai jellegű (Előszó, Szidalmazás stb.). Az alosztályokat a következőképpen jellemzem:
(1) / ‘Kp + Vb’ / (1). Az inkább szemléltető-ábrázoló alosztályba tartozik az (1) / ‘Kp + Vb’ típusjelű komplex kommunikátum, ha összetevői kölcsönösen értelmezik, szemléltetik, magyarázzák egymást (mint általában az illusztrált irodalmi szövegek esetén).
(1) / ‘Kp + Vb’ / (2). Az inkább átszemantizáló jellegű alosztályt metaforikusan a ‘vizuális fonéma vs verbális vonal’ csoportjának is nevezhetni. Ide tartozik az (1) / ‘Kp + Vb’ típusjelű komplex kommunikátum, ha összetevői olyan interpretációs erőteret indukálnak, amely újra meg újra átszemantizálja, átstrukturálja az összetevőket mint a befogadói modellépítkezés alkotóelemeit. Elválasztásuk érvényteleníti organikus totalitásukat.
Befejezésül a következőket szeretném megjegyezni. Vizsgálataim során a kiválasztott objektumok verbális és vizuális komponensét az elvonatkoztathatóság kettős kényszerében igyekeztem egymástól átmenetileg elválasztani, külön-külön megközelíteni. Az összetevőkhöz fűzött vázlatos kommentárjaim az (ap)perceptív ingajáratok felfüggesztésével végrehajtott interpretatív műveletek részeredményei, amelyeket aztán megpróbáltam egymásra vetíteni. Ha ezt a szándékomat nem sikerült megvalósítanom maradéktalanul, illetőleg formailag és tartalmilag egyaránt artikulálnom, az egyfelől a metodológia alkalmazásával, másfelől a vizsgált vehikulumok, legvégül a relátum természetével, komplexitásával, szövevényességével hozható összefüggésbe. De akár sikerült, akár nem, bizonyosnak látszik, hogy ha a befogadó képi összetevő nélkül veszi kézbe a 2. alatt vizsgált kommunikátumokat, tágabban az ilyen típusúakat, ahogyan például az Angyal a város felett című kötetben találhatók (Kondor: 1987.), interpretációs tevékenysége kevésbé lesz hatékony, értelmezései kevésbé lesznek, kevésbé lehetnek árnyaltak, gazdagok, motiváltak, egyszóval eredményesek.
Jegyzetek
1. Tisztelettel és nagyrabecsüléssel ajánlom Lengyel Zsoltnak a 60. születésnapjára.
2. A kiválasztott kommunikátumokhoz fűzött interpretatív megállapításaim parciális jellegűek. Feltételezik ugyan a szemiotikai szövegtan keretében alkalmazott interpretációs műveletek végrehajtását (lásd például Petőfi – Vass: 1993.), ugyanakkor ezek explicit bemutatását itt a terjedelmi kötöttségek nem teszik lehetővé.
(Vass László)
